2018. április 3.

 

Alig pár hónapja, hogy munkahelyet váltottam. A helyzet tarthatatlanná vált, hiszen a lelkem már nem találta a helyét ott, ahol pár évvel ezelőtt megnyugvást találtam. A változás, melyet megéltem az ott töltött idő alatt, elérte azt a pontot, ahol szükséges volt továbblépnem. Hálás vagyok az ott töltött évekért, élményekért, ismeretségekért, barátságokért. Teljesítettük a feladatunk, az élet megy tovább. Sokszor kaptam azt a kritikát, hogy érzékeny, sőt túlérzékeny vagyok és ez nem jó. Ahová érkeztem, pont azt (is) értékelték, hogy érzékeny vagyok.
Az érzékenység sosem hiba, vagy rossz. Nem gond az, ha valakit megérint egy mondat, egy zene vagy egy helyzet. Nem gond, ha könny szökik a szemébe egy interjú vagy cikk láttán. Az sem gond, ha a világ eseményei érzékenyek érintik a lelkét. Azt mutatja, hogy mélyen gondolkodunk a világról, magáról az életről. Az Életről. Figyelünk, tapasztalunk, kérdezünk, mesélünk és igen, meghatódunk. Azt jelenti, hogy egészen egyszerű dolgok is többet jelentenek számunkra.
Hosszú ideig megmarad bennem az a jelent, amikor egy mára már régi barát mesélt arról, milyen is egy pici babát kézben tartani, milyen illata van és mennyire puhák. Ott és akkor, egy iskola udvarán teleszaladt a szemem könnyel. A felnőttek megdöbbenve álltak körülöttem, nem tudták a helyzetet kezelni, pedig nem is kellett. A gyerekek a maguk természetesen egyszerű módján jöttek oda és öleltek meg szavak nélkül. Nem kérdeztek, mert nem volt szükség rá. Sosem felejtem el ezt a pillanatot. Miért tették ezt? Mert érzékenyek a világra. Együttőrzőek. S tudják, nem kell megmagyarázni mindig a dolgokat, elég, ha csak ott vagyunk egymásnak. Miért is érzékenyültem el? Feltolult bennem az az időszak, amikor a gyerekeim még picik voltak, s minden, ami azóta történt velünk. Majdnem húsz év. Az is, mennyire másként képzeltem el az életem. Aztán az, hogy megtalálva a belső nyugalmam, ma már nem adatik meg, hogy ezt újra átéljem. S ezzel sincs semmi gond, hiszen majd az unokák töltik be ezt a szerepet egy napon. Mégis, az érzelmek elragadtak és előbújtak. Jólesett.

„Az érzékeny embereket meg kell becsülni. Ők mélyen gondolkodnak az életről. Hűségesek, becsületesek és igazak. Az egyszerű dolgok néha a legtöbbet jelentik nekik. Nem kell megváltoztatni vagy megkeményíteni őket. Tisztaságuk teszi őket azzá akik.”

2016. március 31.

ezért érdemes

Rég találkoztunk, bár gyakran beszélgettünk. Mégsem volt már ugyanaz, hiszen nem minden nap futottunk össze, vagy kacsintottunk össze cinkosan, esetleg némi szigorral igyekeztem rájuk hatást gyakorolni.
Február elején, egy hideg péntek estén még utoljára megöleltük egymást, megbeszéltük, hogy találkozunk még, nem tűnök el, csak a székhelyem teszem át máshova. szeretem őket és segítek, ahogyan eddig is tettem. Egy alkalmat leszámítva, ahol végigtanultunk páran egy délutánt a felvételik előtt, nem találkoztunk.
Sietősen vettem a lépteket, ahogyan a megbeszélt találkozóra igyekeztem. Ahogy megláttam őket beszélgetni az asztaloknál, már én magam is mosolyogtam. Fontos volt ez a találkozó mindannyiunknak. Futottak és egyesével megöleltük egymást. Ezt szeretem a gyerekekben, ezt szeretem a munkámban. A gyerekekbe vetett energia, idő és munka megtérül. Nem mindannyian hangolódunk egymásra, más más utat járunk be, mégis ilyenkor mérhető is tisztán az eredmény. Boldogok. Én is. Döcögősen indul a beszélgetés. Kérdeznek. Sokat. Hogy hiányoznak e nekem. Jó helyre kerültem e. Az egész délután elszalad, észre sem vesszük. Ölelések újból és a megerősítés: legközelebb is lesz ilyen, ugye.
Huszonnégy óra sem telt el, s újra átéltem ezt, másik csapattal. Gyerekek, futás, ölelés. Ők nem kérdeztek, nem meséltek, csak együtt játszottunk. Együtt és egymás mellett. Ahogyan ezelőtt tettük, mintha mi sem változott volna. Majd búcsúzás, ölelés és a már megszokott módon hangzik el: amikor hazaérünk, írunk.
Kora délután üzenet. Egy fotó Ferihegyről. Elérzékenyültem. Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor meséltem neki, nekik, mennyire szeretem a repülőket. Milyen érzés akár a repülés, akár más kultúrákat felfedezni. S élete első repülése előtt még írt. Fél. Nem kell. Milyen? Jól megchateltük, majd eltűnt. Mielőtt hazaértem volna, jött az élménybeszámoló pár sorban, ez tényleg hullámvasút. Még a szavak is boldogan futottak a képernyőn.
S hogy telt az este? A barátaimmal. Rengeteg nevetés és komoly témák váltakozása. Szóba kerül az oktatás is, ki hogyan és mit csinál. Merre érdemes haladni, mit szükséges beletenni, hogy életrevaló nemzedéket neveljünk. Hogyan járjunk előttük példával, s hogyan maradjunk hitelesek. Mert a gyerek lát, érez, figyel és másol. Kíméletlenül őszintén mondja el a véleményét, ha szükséges. Ha tiszta lelke érzékeny a világra, akkor megtanulj a csöndet is. Bölcsen. Önmagát védve. Hogy pedagógusként sosem tudhatjuk, épp melyik pillanat, tett vagy mondat hagy nyomot a lelkükben és lesz meghatározó egy életre.
Ahogy hazaértem, azon gondolkoztam, mennyi minden megváltozott azóta, hogy a pályára léptem, s az azóta szerzett tudásom hogyan segített abban, hogy a segítő szakmámban is előnyömre váljon mindez. Hogyan tudom a kettőt ötvözni és meglátni – meglépni a lehetőségeket. Amikor nehéz feladatot kapok, akkor beletenni mindent, a lehetőségeimhez mérten. Nem feladni, hanem megkeresni a módját, hogyan tudok változtatni, változni, segítséget kérni. Nem csöndben maradni és meghúzódni, mert akkor cinkossá válnék magam is.
Az élet tele van buktatókkal, feladatokkal, melyek mindig a felismeréseket hozzák. Nehéz pillanatok ezek és nem mentesek a bukástól sem. Általuk fejlődünk, hiszen a régi botladozásokat tudjuk korrigálni vagy épp más módszert alkalmazni, hiszen mindannyian mások vagyunk. Egy nem változik. A hitelesség: hogy azt tesszük, amit mondunk. Mindenkor. Amit pedig mondunk vagy teszünk, azt vállaljuk is.

2018. március 20.

 

Ez a hónap sokszor jelentőséggel bírt az életemben, s tudom, ezután is így lesz. Számos alkalommal hozott kellemes meglepetéseket, fantasztikus utazásokat, többet is, új ismeretségeket vagy épp lezárásokat. Sosem telt még el sem eseménytelenül, sem nyomtalanul. Mindig várom ezt a hónapot (mint az összes többit is) mert tudom, rejteget valamit számomra, ami jelentőséggel bír majd ismét.

A koncert, amire elmentünk hihetetlen energiákat szabadított fel. Egyben volt, egy pillanat szünet vagy unalom nélkül; folyamatosan fent tartva a figyelmet és hangulatot két és fél órán át. Jólesett figyelni és átélni azt, hogy amit érzek, amire vágyom, azt más is hasonlóképpen éli meg. S ezt saját bőrömön tapasztalhatom. Azt, hogy elérve egy szintet kemény munkával sem felejti el, honnan indult, hol erednek a gyökerei. Döntött. Elköteleződött. Cselekedett. Hitt. Alázattal. Hatalmas dolog ez. Megtett mindent, amire képes volt, amit el tudott végezni. Nem késlekedett és nem csüggedt, ha várni kellett a sikerre. Bátor volt és kitartó.
A koncert utáni hangulatban kilépve a csarnokból még az sem zavart, hogy szakadt a hó újra. Ellenőriztük a fórumokat, hazatelefonáltunk, hogy indulunk és nekivágtunk az útnak. Pléd, meleg ruha, forró tea és rágcsa volt a fedélzeten. A kis autó szelte a kilométereket a szakadó hóesésben, alig több mint két óra alatt meg is tettük a távolság felét. Beszélgettünk, nevettünk, vagy épp hallgattunk. Az a fajta csönd, amiben jó létezni. Csak úgy lenni. Félúton átadtam a volánt, mert érezhető volt, a talaj forrósodik a hóvihar ellenére is. Megosztottuk a feladatot, a terhet. Ô, aki addig türelmesen segített es biztatott, átvette a kormányt. Gondosan ellenőrizte az autópálya állapotát minden lehetséges módon, felhívta az útinformot és lehajtott a pályáról.

Elcsöndesedtünk. Ijesztő volt megélni a föltámadt hófúvást. Az út sötét volt, néha egy – egy faluba beérve kaptunk csak lehetőséget arra, hogy a szemünk pihenjen. Az út két szélén, szép lassan megtanultuk, ahogy elindult a szürke gomolyag, tudtuk, ismét támad a szél, hatalmas hófelhőt kanyarítva körénk. Az utat szegélyező fák már régen eltűntek, nem adva így csöppnyi védelmet sem. Sok mindenen jártak a gondolataim. Hálás voltam, amiért kaptunk magunk elé egy segítséget; egyetlen autót, mely támpontot jelentett majdnem hazáig. Mutatta az irányt, mutatta az utat, melyet követnünk kellett. Mint a csillag annak idején. Bevallom én magam többször feladtam volna. Ő nem tette. Nem fordult vissza, hanem haladt előre. Nem fordult vissza, hanem másik utat választott. Megtett mindent, amit tudott; amiről gondolta és érezte, hogy meg tudja csinálni. A bátorságban mindig erő rejlik. Ez a varázslat. Az egymás utáni két élmény pontosan olyan volt, mint maga az élet. Hullámzó, teli érzésekkel és feladatokkal, vegyítve egy kis izgalommal; melynek a szelét, ha befogjuk a vitorlánkba, újabb tapasztalások felé vehetjük az irányt.

Hazaértünk épségben. Kikerültük a dugókat, fennakadásokat. Megúsztuk a baleseteket és a kellemetlen órákat a hó fogságába zárva. Gazdagodtunk tapasztalatokkal. Döntött. Cselekedett. Hitt. Alázattal. Megtett mindent, amire képes volt, amit el tudott végezni. Nem késlekedett és nem csüggedt. Bátor volt és kitartó. Bizalom és kitartás kellett csak hozzá. gj

2018. március 12.

 

Rövid időn belül háromszor kérték rajtam számon, hogy megváltoztam. Már nem az vagyok, aki voltam. Pontosan tudtam, igazuk van, hiszen egy valami biztos az életben – s az a változás. Aki nem képes tanulni, meglátni, fejlődni, továbblépni – nem is él. Aki a változás útjára lép, ráébred, hogy nem ugyanaz a személy már, aki azelőtt volt. Az elmúlt évek során valóban gyökeresen megváltozott körülöttem minden, melynek számos oka van. A tanulás, az ezáltal megismert barátok, szakemberek, az utazások és az ott szerzett tapasztalatok, s nem utolsó sorban a belső munka és belső utazás, mely valóban más pályára terelte a bolygómat. Számos dolog, mely régen elviselhető volt, mára elfogadhatatlanná vált. Különösen igaz ez azokra a helyzetekre, ahol a hazugság, a bántás, a ferdítés és az álságosság kaptak teret. Voltak helyzetek, ahol régen csöndben maradtam, ma pedig már kimondtam azt, amit látok és érzek. nem is olyan régen még harcoltam, vitatkoztam, mára már másként döntök. Hallgatok és továbblépek. Nem aggódom és nem félek. A belső hangra figyelek, a körülményeket szemlélem és egyetlen percet sem pazarolok olyan helyzetekre és emberekre, melyek már nem érdemlik meg, hogy időt és energiát fektessek beléjük.

Mégis miért döbbentett meg a számonkérés? Mert hozzám valaha közel állóktól érkezett. Olyanoktól, akik egy időszakot végigkísértek az életemből, akiknek a véleménye fontos volt számomra. Nem tűrték a változást. Erővel akartak azon az úton tartani, ahol a már alaposan kitaposott út hever, mely tele van a múlt sebeivel; fegyvereiket pedig készenlétben tartották, ha támadás érné őket, meg tudják védeni az igazukat. Nem értették, miért nem harcolok. Ahogyan azt sem, miért nem állok a sorba. Pedig nem is olyan régen, pontosan ezt hangoztatták ők is; csak épp a tettekig nem jutottak el.

Dühös vagyok e? Esetleg bánom, hogy így alakult? Nem. Nem, hiszen rengeteget kaptam tőlük egy adott időszak alatt: élményeket, beszélgetéseket, kölcsönös támogatást, talán bizalmat. Fáj látni és érezni, hogy amiben hittek, amiről beszéltek, azt nem merik megélni, s visszakanyarodtak a múltba, egy régi esemény fájdalmát felidézve inkább a kényelmetlen biztonságot választották. Elfogadom ezt. Mi fájt mégis? Az, hogy annak ellenére, tudták, hogy változom, már nem tudtak elfogadni; s ennek tükrében az érzelmeimre igyekeztek hatni. Mindenütt hibákat kerestek, rossz döntéseket, helytelen cselekedeteket. Hálás vagyok nekik, hiszen tudtukon kívül segítettek számomra kedvező döntéseket meghozni, s változtatni az életem folyamán ismét. Nem volt egyszerű, nem volt fájdalommentes – de sikerült.

“Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van. Legtöbbször inkább azt mutatjuk, amire a másik/mások vágynak, amit elvárnak tőlünk. Sőt egy idő után elkezdünk arra vágyni, és azt hisszük, hogy a másik vágya a mi vágyunk is. Ez vegytiszta őrület, hiszen még egy egysejtű organizmus is jobban tudja, hogy mit akar: a fényt keresi, mert tudja, neki arra van szüksége. Az ember számára vajon miért olyan nehéz felvállalni, ami neki jó, ami az ő saját vágya?” Feldmár

Őszinte szívvel köszönöm nektek a tanításokat.

2018. március 10.

kedvesség

Mindenki erre vágyik, nem mindenki értékeli. Azonnal beindul a gépezet, s bizalmatlanok lesznek sokan. Biztosan azért kedves a másik, mert érdeke fűződik hozzá. Szomorú. A mai modern oktatási rendszer sem erről szól sok helyen. A belső értékek csiszolása helyett sokszor kizárólag a tárgyi tudás kerül előtérbe, az eredmények, a versenyek, a rangsor – nem csak a gyerekek, de a pedagógusok között is – pedig együtt szükséges pallérozni az elmét, a lelket és a testet. A belső értékek tudatosítása, a lélek ápolása elengedhetetlen ahhoz, hogy egészséges fiatal felnőtteket neveljük. A józan ész előcsalogatása ebben az elektronikus világban, a közös tapasztalások megélése és a tudományos eredmények együttes alkalmazása teszi lehetővé azt, hogy a ma gyermekei kiegyensúlyozott felnőtté váljanak a jövőben. 

2018. március 4.

mit szeretek? a múltam, amit feltártam, s megértettem. szeretem a kislányt, aki voltam, aki önfeledten játszott. a kamaszt, aki a zenének és a könyveknek élt. a barátokat, akik körbevettek életem különböző szakaszaiban. szeretem a gyerekkori álmaim, mert mára valósággá váltak: az utazás, a repülés, a barátságok, a hivatásom, a szenvedélyem. szeretem a mát, a most pillanatát minden nyűgével együtt. szeretem azt, akivé váltam. szeretem azt, ahogyan élek, ahogyan meg tudom hozni a döntéseimet, hogy képes vagyok sírni és nevetni, hogy meg tudom élni a pillanatokat, bármilyenek is azok. szeretem, hogy ezt megoszthatom veletek. szeretem, hogy szeretek és szeretve vagyok.

2018. február 12.

szép

Hányszor halljuk ezt a szót. S mindannyinknak mégis mennyire mást és mást jelent. Mi szép? Az intelligencia, a humor, az esendő, az erős, a bátor. Az, aki megmutatja magát, s nem az, aki rejtőzködik. Aki kimondja, s nem az, aki cinkosságot vállal. Pokoli nehéz erősnek lenni, előfordul az is, hogy egyedül érzed magad. Biztos megtörtént már, hogy meghátráltál, nem érezted magadban az erőt. Hiába tudtad, lépned, indulnod kell, mindig találtál még kifogást vagy magyarázatot arra, hogy miért maradj az adott helyzetben. Valószínű volt még ott tanulnivaló. Nem feladtad, egész egyszerűen csak időre volt szükséged ahhoz, hogy erőt gyűjts és tovább haladj. A sérülések összetörhetnek, begubózhatsz – vagy tanulsz belőle és felállsz.

Nem szégyen sírni, nem szégyen összetörni – fontos, tudj belőle építkezni és újra bízni. megrázni magad, majd nekivágni az útnak. Újra és újra. Miben vagy más, mint a többiek? Abban, hogy te nem adtad fel. Nem szegte a kedved egy kudarc, egy rossz gyermekkori élmény. Nem ragadtál bele, nem ugyanarra a sémára húzol minden egyes helyzetet, hanem megláttad és változtattál. Ez adja az erőd. S ettől leszel szép.

Kételkedtek benned, te bizonyítottál. Nem nekik. Magadnak. Óriási különbség. Ők most merre járnak? Akik okoskodtak, féltékenyek voltak, irigykedtek, akik azt mondták: csak a szád nagy, de úgysem mered és nem is tudod megcsinálni. Akik azt mondták: kötelességeid vannak, gesztusokat kell gyakorolnod mások felé. Akik elvárásokat támasztottak feléd és várták, mikor állsz be a sorba. Akik most ugyanúgy súgnak össze, de már a hátad mögött. Valószínű, megijedtek attól, amit láttak. Félnek kimozdulni és újra belevágni. Hiszen minden út tele van tapasztalásokkal és fájdalmakkal – de ugyanezek az utak biztosítják a felemelkedés, a sikert és a boldog perceket is. Te már megcsináltad. Nehéz volt, időt és erőt követelt, de túljutottál rajta. Itt vagy. Más vagy. Nem mástól várod a segítséget.

Maradj ilyen. Erős, bátor, s ettől szép. Olyan, aki nem belefásul az életbe, hanem hangosan énekel, aki rácsodálkozik a világra, aki beül a hintába vagy épp előhúzza a társasjátékot. Aki nem megjátssza a komoly felnőttet, hanem emlékszik arra minden pillanatban, honnan is jött.

Aki élvezi az életet.

szép

 

2018. február 11.

tükör

Sokszor nézek tükörbe. így és úgy is. A kép változik, s szépen lassan más idősíkban látom magam, miközben belül ugyanaz a huszonéves maradtam, aki gyermeki tisztasággal tud örülni mindennek vagy épp sírdogálni egy megható jeleneten. Ami változott, hogy bölcsebbé lettem.

Most, hogy egy ismét egy új fejezet kezdődik az életemben, bár a cselekmény közben több szálon folytatódik; elém került az a fotó, melyet életem első munkahelyére az önéletrajzomhoz csatolva adtam be. Elmosolyodtam, mert alapvetően semmi nem változott – miközben mégis minden. Ugyanazokat az értékeket vallom, ugyanazon normák vezérelnek, s mégis mennyi minden változott. Pontos 22 évvel ezelőtt történt mindez. Mennyi mindenen keresztülmentem, mennyi mindent kaptam vagy épp elveszítettem, mennyi mindent megéltem, s mennyi mindent láttam. Felsorolni is nehéz. A fiam lassan 20 éves, a lányom 14, Nagyi és Apa már fentről figyelnek a többiekkel, miközben Anya azóta is minden nap a hátországom képviseli.

Sokáig nem játszottam a külsőmmel. Sőt, pont arra használtam, hogy elrejtsem magam. Láthatatlanná váljak. Nagy kerek szemüveg hosszú szoknyával. Lehetőleg feketével. Sok időbe telt és rengeteg munka volt elfogadni és megismerni önmagam; melós évek múltak így el. A mosoly és a szemöldök maradt. A szemem színe változott. Büszke vagyok a kevéske ráncra vagy épp felhőre a tekintetem előtt. Az is én vagyok. Néhányan ismerik a történeteket mögöttük. Minden itt kezdődik: az elfogadásnál. Amikor elfogadjunk önmagunkat, minden esendőségünkkel, fejlesztendővel és nem utolsó sorban képességgel, melyek előrevisznek bennünket. Ekkor csodákra vagyunk képesek.

Holnap új fejezet indul, új lapokat töltök meg; miközben figyelek arra, hogy az eddigi cselekmény szálai folytatódjanak és a kalandok sora ne törjön meg. A társam, a társaim pedig velem, mellettem haladnak.

2018. február 9.

megbocsátás

Milyen gyakran használjuk ezt a szót, akármelyik irányban. Ne haragudj. Bocsáss meg. Vagy épp: megbocsátok neked. Milyen gyakran nem gondoljuk és nem is érezzük őszintének, hiszen ez az egyik legnehezebb érzés. Nem döntés kérdése. Mindig kettőn áll.
Megbocsátok neked, hiszen esendőek vagyunk. Adok még egy esélyt neked, mert fontos vagy. Adok, mert nem tudtad, mit teszel. Nem bántani akartál, egyszerűen ösztönből cselekedtél. Amikor azt érzem, félelemből belém martál, sokkal nehezebb, hiszen ütést akartál mérni rám. Elvártál. Elvártad, hogy azt, amit mondtál, semmissé tegyem. Én. Bántani akartál. Térjek észhez. Aztán erővel azon akarsz dolgozni, hogy újra a réginek lássalak. Szépnek. Ahogyan az elején. Nem. Megbocsátok, de megyek tovább. Nélkületek. Bölcsebben. gj
#GallaiJudit

“Az együttlét nem követeli meg az ellenállást. Ha velem vagy, mellettem vagy, ha követsz, hülye lennék neked ellenállni. De ha irányítani akarsz, ha meg akarsz győzni dolgokról, ha uralkodni akarsz felettem, akkor, ha nem állok ellen, eltűnök benned. Veszélyes ellenállni, mert elveszíthetem a figyelmedet, a szeretetedet, jóindulatodat. Hihetetlenül vonzó a “legyünk mi ketten egyek, és az az egy legyek én!”. Pedig ez egy ördögi csábítás. Ha nem állok ellen, végem van. Az alá-fölé rendeltségi viszony gonosz, csak ideiglenesen, rövid időre, veszélyben van rá szükség; csak ilyenkor nem ártalmas. Nem csoda, hogy a demagógok kríziseket kreálnak. A szabadságomért minden pillanatban, míg meg nem halok, újra és újra harcolnom kell.” Feldmár

2018. február 4.

döntés (1)

Életünk során rengetegszer kerülünk döntéshelyzetbe Sokan és sokféle dolgokban kérdezik tőlem, melyik a helyes döntés és merre induljanak el.

Helyes döntés nincs. Döntés van. Dönteni szükséges. Ha hezitálunk, a dolgok rosszabbra fordulhatnak, s olyankor már késő bánkódni. Amit fontos észben tartanunk az az, hogy bármerre is induljunk, a felelősséget nekünk kell vállalni a döntésünk következményeiért. Senkit nem hibáztathatunk döntéseink végeredményéért.

Fontos, hogy kövessük megérzéseinket. Amikor egy helyzet, szituáció vagy épp kapcsolat nem megfelelő a számunkra, figyeljük meg reakcióinkat. Ha valami rossz érzéssel tölt el, azt ne válasszuk, arra ne induljunk, mert rövidebb vagy hosszabb idő alatt, de bebizonyosodik, hogy igazunk volt. Félelemből sem célszerű dönteni, hiszen ilyenkor nem tiszta, nem világos, merre is szeretnénk menni, haladni. Ilyenkor csak menekülünk adott helyzetek elől. Sajnos félelmeink gyakran akadályoznak meg bennünket abban, hogy a megfelelő irányba induljunk. A félelem görcsöt okoz bennünk, s megmérgezi a mindennapokat. . A sors azonban mindig lehetőséget ad nekünk arra, hogy teljes életet éljünk.

Magam is sokszor kerülök döntéshelyzetbe. Mit teszek? Átgondolom, hogyan kerültem az adott szituációba, s közben figyelem az érzéseimet, megérzéseimet. Figyelek arra, hogy a döntésemben benne legyek, tudjam, merre tartok, mit nyerek és mit veszítek. Nem másoknak akarok megfelelni ilyenkor, hanem önmagamnak. Fontos, tükörbe tudjak nézni a nap végén. Minden nap végén. Fontosnak tartom, hogy a döntés következményeivel szembe tudjak nézni, s ne magamat ostorozzam később.

Akármennyire is nehéz meghoznunk egy döntést, jobban járunk, ha minél előbb megtesszük ezt. Kockázatos, de a végeredmény – az időintervallumtól függetlenül – megéri. Akik pedig döntésünk részei – megértik, vagy idővel meg fogják érteni annak fontosságát.

“Lehet, hogy lesznek kétségeid, hogy jól döntöttél-e, lehet, lesznek olyanok is útközben, akik erősítik a kétségeidet, és azt mondják, hogy nem jó az út, amit választottál. Lesznek nehézségek az út során, és ilyenkor biztosan azok a hangok erősödnek, melyek azt mondják, miért indultál el, fordulj inkább vissza. Azonban jusson eszedbe (…), a teremtőtől azért kaptál tehetséget és bátorságot, hogy az utat, amit kiválasztottál, végig tudd járni.” (Stalter)