2018. február 12.

szép

Hányszor halljuk ezt a szót. S mindannyinknak mégis mennyire mást és mást jelent. Mi szép? Az intelligencia, a humor, az esendő, az erős, a bátor. Az, aki megmutatja magát, s nem az, aki rejtőzködik. Aki kimondja, s nem az, aki cinkosságot vállal. Pokoli nehéz erősnek lenni, előfordul az is, hogy egyedül érzed magad. Biztos megtörtént már, hogy meghátráltál, nem érezted magadban az erőt. Hiába tudtad, lépned, indulnod kell, mindig találtál még kifogást vagy magyarázatot arra, hogy miért maradj az adott helyzetben. Valószínű volt még ott tanulnivaló. Nem feladtad, egész egyszerűen csak időre volt szükséged ahhoz, hogy erőt gyűjts és tovább haladj. A sérülések összetörhetnek, begubózhatsz – vagy tanulsz belőle és felállsz.

Nem szégyen sírni, nem szégyen összetörni – fontos, tudj belőle építkezni és újra bízni. megrázni magad, majd nekivágni az útnak. Újra és újra. Miben vagy más, mint a többiek? Abban, hogy te nem adtad fel. Nem szegte a kedved egy kudarc, egy rossz gyermekkori élmény. Nem ragadtál bele, nem ugyanarra a sémára húzol minden egyes helyzetet, hanem megláttad és változtattál. Ez adja az erőd. S ettől leszel szép.

Kételkedtek benned, te bizonyítottál. Nem nekik. Magadnak. Óriási különbség. Ők most merre járnak? Akik okoskodtak, féltékenyek voltak, irigykedtek, akik azt mondták: csak a szád nagy, de úgysem mered és nem is tudod megcsinálni. Akik azt mondták: kötelességeid vannak, gesztusokat kell gyakorolnod mások felé. Akik elvárásokat támasztottak feléd és várták, mikor állsz be a sorba. Akik most ugyanúgy súgnak össze, de már a hátad mögött. Valószínű, megijedtek attól, amit láttak. Félnek kimozdulni és újra belevágni. Hiszen minden út tele van tapasztalásokkal és fájdalmakkal – de ugyanezek az utak biztosítják a felemelkedés, a sikert és a boldog perceket is. Te már megcsináltad. Nehéz volt, időt és erőt követelt, de túljutottál rajta. Itt vagy. Más vagy. Nem mástól várod a segítséget.

Maradj ilyen. Erős, bátor, s ettől szép. Olyan, aki nem belefásul az életbe, hanem hangosan énekel, aki rácsodálkozik a világra, aki beül a hintába vagy épp előhúzza a társasjátékot. Aki nem megjátssza a komoly felnőttet, hanem emlékszik arra minden pillanatban, honnan is jött.

Aki élvezi az életet.

szép

 

2018. február 11.

tükör

Sokszor nézek tükörbe. így és úgy is. A kép változik, s szépen lassan más idősíkban látom magam, miközben belül ugyanaz a huszonéves maradtam, aki gyermeki tisztasággal tud örülni mindennek vagy épp sírdogálni egy megható jeleneten. Ami változott, hogy bölcsebbé lettem.

Most, hogy egy ismét egy új fejezet kezdődik az életemben, bár a cselekmény közben több szálon folytatódik; elém került az a fotó, melyet életem első munkahelyére az önéletrajzomhoz csatolva adtam be. Elmosolyodtam, mert alapvetően semmi nem változott – miközben mégis minden. Ugyanazokat az értékeket vallom, ugyanazon normák vezérelnek, s mégis mennyi minden változott. Pontos 22 évvel ezelőtt történt mindez. Mennyi mindenen keresztülmentem, mennyi mindent kaptam vagy épp elveszítettem, mennyi mindent megéltem, s mennyi mindent láttam. Felsorolni is nehéz. A fiam lassan 20 éves, a lányom 14, Nagyi és Apa már fentről figyelnek a többiekkel, miközben Anya azóta is minden nap a hátországom képviseli.

Sokáig nem játszottam a külsőmmel. Sőt, pont arra használtam, hogy elrejtsem magam. Láthatatlanná váljak. Nagy kerek szemüveg hosszú szoknyával. Lehetőleg feketével. Sok időbe telt és rengeteg munka volt elfogadni és megismerni önmagam; melós évek múltak így el. A mosoly és a szemöldök maradt. A szemem színe változott. Büszke vagyok a kevéske ráncra vagy épp felhőre a tekintetem előtt. Az is én vagyok. Néhányan ismerik a történeteket mögöttük. Minden itt kezdődik: az elfogadásnál. Amikor elfogadjunk önmagunkat, minden esendőségünkkel, fejlesztendővel és nem utolsó sorban képességgel, melyek előrevisznek bennünket. Ekkor csodákra vagyunk képesek.

Holnap új fejezet indul, új lapokat töltök meg; miközben figyelek arra, hogy az eddigi cselekmény szálai folytatódjanak és a kalandok sora ne törjön meg. A társam, a társaim pedig velem, mellettem haladnak.

2018. február 9.

megbocsátás

Milyen gyakran használjuk ezt a szót, akármelyik irányban. Ne haragudj. Bocsáss meg. Vagy épp: megbocsátok neked. Milyen gyakran nem gondoljuk és nem is érezzük őszintének, hiszen ez az egyik legnehezebb érzés. Nem döntés kérdése. Mindig kettőn áll.
Megbocsátok neked, hiszen esendőek vagyunk. Adok még egy esélyt neked, mert fontos vagy. Adok, mert nem tudtad, mit teszel. Nem bántani akartál, egyszerűen ösztönből cselekedtél. Amikor azt érzem, félelemből belém martál, sokkal nehezebb, hiszen ütést akartál mérni rám. Elvártál. Elvártad, hogy azt, amit mondtál, semmissé tegyem. Én. Bántani akartál. Térjek észhez. Aztán erővel azon akarsz dolgozni, hogy újra a réginek lássalak. Szépnek. Ahogyan az elején. Nem. Megbocsátok, de megyek tovább. Nélkületek. Bölcsebben. gj
#GallaiJudit

“Az együttlét nem követeli meg az ellenállást. Ha velem vagy, mellettem vagy, ha követsz, hülye lennék neked ellenállni. De ha irányítani akarsz, ha meg akarsz győzni dolgokról, ha uralkodni akarsz felettem, akkor, ha nem állok ellen, eltűnök benned. Veszélyes ellenállni, mert elveszíthetem a figyelmedet, a szeretetedet, jóindulatodat. Hihetetlenül vonzó a “legyünk mi ketten egyek, és az az egy legyek én!”. Pedig ez egy ördögi csábítás. Ha nem állok ellen, végem van. Az alá-fölé rendeltségi viszony gonosz, csak ideiglenesen, rövid időre, veszélyben van rá szükség; csak ilyenkor nem ártalmas. Nem csoda, hogy a demagógok kríziseket kreálnak. A szabadságomért minden pillanatban, míg meg nem halok, újra és újra harcolnom kell.” Feldmár

2018. február 4.

döntés (1)

Életünk során rengetegszer kerülünk döntéshelyzetbe Sokan és sokféle dolgokban kérdezik tőlem, melyik a helyes döntés és merre induljanak el.

Helyes döntés nincs. Döntés van. Dönteni szükséges. Ha hezitálunk, a dolgok rosszabbra fordulhatnak, s olyankor már késő bánkódni. Amit fontos észben tartanunk az az, hogy bármerre is induljunk, a felelősséget nekünk kell vállalni a döntésünk következményeiért. Senkit nem hibáztathatunk döntéseink végeredményéért.

Fontos, hogy kövessük megérzéseinket. Amikor egy helyzet, szituáció vagy épp kapcsolat nem megfelelő a számunkra, figyeljük meg reakcióinkat. Ha valami rossz érzéssel tölt el, azt ne válasszuk, arra ne induljunk, mert rövidebb vagy hosszabb idő alatt, de bebizonyosodik, hogy igazunk volt. Félelemből sem célszerű dönteni, hiszen ilyenkor nem tiszta, nem világos, merre is szeretnénk menni, haladni. Ilyenkor csak menekülünk adott helyzetek elől. Sajnos félelmeink gyakran akadályoznak meg bennünket abban, hogy a megfelelő irányba induljunk. A félelem görcsöt okoz bennünk, s megmérgezi a mindennapokat. . A sors azonban mindig lehetőséget ad nekünk arra, hogy teljes életet éljünk.

Magam is sokszor kerülök döntéshelyzetbe. Mit teszek? Átgondolom, hogyan kerültem az adott szituációba, s közben figyelem az érzéseimet, megérzéseimet. Figyelek arra, hogy a döntésemben benne legyek, tudjam, merre tartok, mit nyerek és mit veszítek. Nem másoknak akarok megfelelni ilyenkor, hanem önmagamnak. Fontos, tükörbe tudjak nézni a nap végén. Minden nap végén. Fontosnak tartom, hogy a döntés következményeivel szembe tudjak nézni, s ne magamat ostorozzam később.

Akármennyire is nehéz meghoznunk egy döntést, jobban járunk, ha minél előbb megtesszük ezt. Kockázatos, de a végeredmény – az időintervallumtól függetlenül – megéri. Akik pedig döntésünk részei – megértik, vagy idővel meg fogják érteni annak fontosságát.

“Lehet, hogy lesznek kétségeid, hogy jól döntöttél-e, lehet, lesznek olyanok is útközben, akik erősítik a kétségeidet, és azt mondják, hogy nem jó az út, amit választottál. Lesznek nehézségek az út során, és ilyenkor biztosan azok a hangok erősödnek, melyek azt mondják, miért indultál el, fordulj inkább vissza. Azonban jusson eszedbe (…), a teremtőtől azért kaptál tehetséget és bátorságot, hogy az utat, amit kiválasztottál, végig tudd járni.” (Stalter)

 

2018. február 1.

 

A karácsony elteltével a szürke hétköznapok köszöntöttek be, -melyek sok ember lelkét megdolgozzák, még azokét is, akik igyekeznek harmóniában, egyensúlyban tartani a mindennapokat. A január is eltelt. A legszomorúbb látni azt, hogy akiknek nem úgy alakul az életük, ahogyan azt elképzelik vagy szeretnék, milyen sokat dolgoznak azon, hogy másokét is tönkretegyék. Szomorú ez.

Miért teszik ezt?

Mert a saját, önnön boldogtalanságukat nyilvánítják ki a másik felé. Szinte kényszert éreznek arra, hogy bántsák, megalázzák a másikat. Fontos tudnunk, hogy nem akarattal, szándékosan teszik ezt, hanem egy régen elszenvedett, s az idők során fel nem dolgozott sérülést próbálnak meg elfedni így – s ezáltal elégtételt venni. Nem jut eszükbe a fejlődés, a seb feltárása és gyógyítása, önmaguk megismerése – inkább a környezetüket is magukkal rántják. Tele vannak félelemmel, görccsel, elfojtással. Nagy szükségük lenne a szeretetre, elfogadásra, de sajnos nehezen vagy alig tudják ezt elfogadni.Miért?

A válasz egyszerű – mert önmagukat sem szeretik, nem tudják elfogadni sem magukat. Azok pedig, akik önmagukat nem ismerik, nem szeretik, sajnos másokat sem tudnak szeretni.

Mit tehetünk? Elfogadjuk, s talán ez a legnehezebb, hogy megértjük, nem a mi felelősségünk az, hogy önpusztító életet élnek. Tiszteljük önmagunkat annyira, hogy nem hagyjuk magunkat sem bántani, sem lehúzni, sem megalázni. Hiszünk magunkban annyira, hogy saját sérüléseinket, elakadásainkat feltárjuk – ha mégsem, akkor segítséget kérünk. megbocsátunk azoknak, akik bántanak, megsebeznek bennünket. Egyenes háttal továbbállunk, s nem alacsonyodunk le a szintjükhöz, nem reagálunk a támadásokra – hiszen csak így tudjuk megőrizni a nyugalmat, a harmóniát és a becsületünket. Azt, hogy minden este nyugodt szívvel, lélekkel tudjunk tükörbe nézni és aludni.

Ez a kiegyensúlyozott élet titka.

Ez az igazi szabadság.

2018. január 31.

 

Sokan nem értik, nem látják, s talán tudomást sem akarnak venni arról, ami körülöttük van, létezik. Egy idealizált világban élnek, ahol csak azt látják és érzékelik, amit valóban látni akarnak. Mindent, ami más, ami ismeretlen, élből elutasítják. Uniformizált, egységes világot akarnak, erővel, hiszen minden más deviáns, elfogadhatatlan, rossz …. Becsukják füleiket, mert így csak a belső mormolást hallják, s a külvilág szava nem éri el őket. Sem gondolkodni, sem érezni nem akarnak. Az fáj. Piszkosul. Becsukják a szemeiket, hiszen nem lehet igaz, ami történik. Sokkal egyszerűbb, mint az igaz helyett a valósággal szembekerülni. Azzal, hogy mindannyian mások vagyunk. Mindannyian értékesek. Sokkal kényelmesebb az “egyformában” élni, mint az igazsággal szembenézni: a világ épp attól csodálatos, hogy minden különböző. Összetenni, ami van. Megélni és nem elvárni. Elmondani, s nem elhallgatni. meghallgatni és elfogadni. Mindannyian jártunk már cipőben, ami szorít. Egy idő után levettük. Nem nyomorítottuk tovább az életünket benne. Hiszen a valóságon csak akkor lehetséges változtatni, ha először szembenézünk vele.

2018. január 25.

 

Batman és Robinék

Sokszor hangoztatom, mennyire fontosak az apró mozzanatok. A másodperc törtrésze, amikor a megérzésekre hagyatkozom. Amikor abban a pillanatban, hogy elönt valami különleges érzés, meghozom a döntésem, elindulok és megvalósítom. S mikor ehhez van társ, külön öröm, hiszen osztozunk a megélt pillanatban.

Kora délután arra lettem figyelmes, hogy kolléganőm egy zárt csoportban segítséget kér. Egy denevér az iskola falának csapódott, megsérült; szükséges lenne elvinni Mályiba, a Madármentő Állomásra. Az első gondolatom az volt, biztosan lesz valaki. Aztán pár perc múlva újabb kérés. Majd egy harmadik. Felhívtam, s megbeszéltük, megyek az állatkáért, elviszem, ha nem akadt ott helyben jelentkező. (Egyáltalán nem meglepő, miután kétszer voltunk szemtanúi kicsi rigók születésének és növekedésének az erkélyünkön a muskátli leveli között. Nem beszélve a hazahordott kiskutyákról.)

Hívtam az állomást, tudjanak arról, denevérrel érkezem (kiderült, már várnak bennünket) – miközben mosolyogtam azon, mennyire szürreális már maga a beszélgetés is. A következő hívás rövid volt: „Eljössz velem Mályiba? El kell vinnem egy sérült denevért.” A Kedves pedig már nem csodálkozott, s miközben mosolyogva elmondta, mit gondol az egészről – természetesen igent mondott. Hívtam a lányom, nem érek haza a megbeszélt időben, másfél órával később fogok érkezni, mert egy sérült denevért viszek kórházba. „Rendben, Anya. …. Tessék?!”

Bence az iskola kapujában várt a gondosan lezárt dobozzal, amit csak elvettem a letekert ablakon át. A doboz könnyű volt, üresnek tűnt; milyen apró súlya van egy féltenyérnyi denevérnek. Miután már ketten autóztunk a dobozzal Mályi felé, még azon viccelődtünk, vajon van e egyáltalán valami a dobozban, vagy egy jóízű tréfa áldozata lettem; mikor pedig bekanyarodtunk úti célunk elé, már arról beszéltünk, vajon túlélte e a jószág az elmúlt bő másfél órát.

Vártak bennünket. Lehoczky Krisztián szakértő kezekkel tárta fel és kezelte a sérülést, miközben rengeteget mesélt a denevérekről. Leírhatatlan érzés, amikor állsz az aprócska helységben, s látod, hogy a sérült, magatehetetlen pici állat hogyan kel újra életre. Milyen bizalma van, hiszen szakértő kezekbe került. Krisztián megmutatta a már ott lévő denevér-csapatot, akik a közelmúltban kerültek hozzájuk. Láthattuk az etetésüket, s megismerkedtünk a pici kuvikkal is. Alexandra is bekapcsolódott a mesélésbe, mi pedig csak hallgattuk a történeteket, hogyan kerültek oda a madarak, mennyit dolgoznak velük – szeretettel. Az a rövid idő, amit ott töltöttünk, felemelő volt, tele élménnyel. Jó volt megtapasztalni, látni, hallani, milyen féltő gondoskodással teszik a dolgukat nem másért, az örömért, a háláért, amit ezek a pici állatok nyújtanak.
Még most is mosolygok, mikor eszembe jut a délután: hogyan indult, s hogyan ért véget. S mi a történet vége?

Nézzétek:

https://www.facebook.com/madarmentes/posts/799319413593208

Estére életre, s társakra lelt.

Köszönöm

2018. január 18.

Számtalanszor előfordul velem, hogy nekem szegezik azt a megállapítást – nekem milyen jó, hiszen nincsenek gondjaim, problémáim.

Vannak bizony. Ugyanannyi, mint bárki másnak. Hozzám is érkeznek szép számmal.

Vallom azonban, hogy a helyzethez való hozzáállásunk bizonyítja legjobban, mennyire vagyunk érzők, kitartóak, határozottak, elszántak vagy épp kreatívak. Hosszú időbe telt, míg levetkőztem az aggódást és félelmet, s ennek eredményeképpen ma már kiegyensúlyozott az életem. Váltják egymást a könnyű vagy épp nehéz napok, amikor kihívások egész sora tornyosul elém – nincs már bennem azonban sem félelem, sem megalkuvás – felmérem a helyzetet, s figyelek magamra, az érzéseimre, a megérzéseimre. Meghallgatok véleményeket, lehet talán elcsendesülök vagy az is, hogy segítséget kérek.

Legjobban az alábbi pontokban tudom összefoglalni (melyek megtalálhatók a világháló is – bár negatív formában) mi segít nekem:
– szembenézek a változásokkal
– elfogadom a körülményeimet
– meghallgatom mások véleményét, nyitott vagyok a kritikára
– minden esetben vállalom a kockázatot
– a jelenben élek
– tanulok a már meghozott döntések negatív következményeiből
– örülök mások sikereinek
– egy esetleges kudarc után felállok és újra próbálkozom
– el tudom tölteni az időm egyedül is
– tudom, a sikerért dolgozni szükséges, ezért kitartó és türelmes vagyok.

2018. január 16.

Spirál

Számomra talán az egyik legnehezebb dolog mások negatív hozzáállását kezelni. Hogyan sikerült ezt megdolgoznom és mára elfogadnom? Szemben találtam magam vele. A már sokat emlegetett utazás, a másik földrész, a nyugodt és kiegyensúlyozott messzi ország az elfogadó hitvilágával és mindennapjaival teljesen felemésztett a hazaérkezés után. Annak ellenére billentett ki az egyensúlyomból, hogy majdnem fél éven át azon dolgoztam, könnyű legyen a hazatérés. Éreztem hónapokkal korábban, nem lesz egyszerű, hiszen a már meglévő ismeretek mellé a számos beszélgetés és könyvek tanulmányozása biztosított arról, Ázsia mindent megtesz majd azért, hogy beszippantson. Sokan mondták, két hét nem a világ. Bárhonnan egyszerű hazatérni. A tizennégy nap mégis éppen elég volt arra, hogy felerősítse azokat a negatív elemeket környezetemben, melyek már előtte is bántottak, mégsem volt akkora a kontraszt, mint a hazatérés után. Minden apró mozzanatot észrevettem, pont úgy, mint amikor az érzékszerveimet több ezerszeres érzékenységre állítják. Hirtelen élesen rajzolódott ki a kép, s láttam meg az addig ködbe burkolt eseményeket, emberi tulajdonságokat, kisstílű hazugságokat, elhallgatott információkat és harcba szálltam. A hajóm a nyílt tengeren hatalmas viharba került, s a kormányzást átadtam más erőknek; nem én irányítottam. Az esti rövid beszélgetések Anyával segítettek sokszor a földön maradni, s kérdeztem nap – nap után tőle, kinek volt a családban ilyen fokú igazságérzete. Mellette voltak, akik mellettem a háttérbe húzódva figyelték a rezdüléseim, igyekeztek nem bántni. Ez volt az első olyan valós forduló az életemben, amikor igazán kialakultak és megerősödtek a baráti szálak. Voltak közöttük, akik hasonló élményeket tapasztaltak már meg, akár utazás során, akár valamilyen más vonatkozásban, s akadt olyan is, akinek elég volt csak a közös beszélgetés és értette.

A harag és a féltékenység szoros kapcsolatban állnak az én-központúsággal, amikor másokat figyelmen kívül hagyunk. Ez felerősíti a félelem érzetet, mely képes olyan mértékű haragba átváltani, mely erőszakká fajulhat. Békét csak úgy teremthetünk, ha először magunkban teremtjük azt meg. A méreg sosem jó útirány, hiszen gyűlöletet kelt, az pedig szenvedésben végződik. Amikor valaki nem tudja kiadni a mérgét, esetleg semmi mást nem tesz, csak másokban keresi a hibát, akkor előbb utóbb megbetegszik, vagy magányossá válik. A gyűlöletet érzését sosem éreztem, s minden nemű formáját elutasítom. Gonosz sem tudtam lenni még. A nyers mondataimat – melyek sokszor éltek célba s okoztak fájdalmat – is hátrahagytam, hiszen ráébredtem már régen, nem az a lényeg, hogy mit mondunk, hanem az, hogyan. Udvariassági köröket sem futok; egyszerűen elfogadom, más utat járunk be, s nincs közös témánk, tetteink és célunk sem. Nyugalomban élünk egymás mellett, anélkül, hogy üres locsogással töltenénk az időt. Az út időben nem volt hosszú, annál göröngyösebb. Visszatekintve, igazán különös lehetett kívülről szemlélni, ahogy átküzdöm magam ezen az időszakon, sokan aggódtak – mégis hihetetlen érzés, még így ennyi hónap távlatából is, mennyit tanított, erősített, s talán bölcsebbé is tett az a zűrzavaros időszak. Megtehettem volna, hogy elnyomom az érzéseket; megtehettem volna, hogy figyelmen kívül hagyok mindent és élem tovább az azt megelőző életet – akkor viszont sehol a fejlődés, a továbblépés lehetősége.

„Az ember addig nem lehet elégedett az életével, amíg nincs kibékülve önmagával.” Twain

Mikor jóban vagy önmagaddal, akkor ezt is sugárzod ki. Amikor elfogadod magad, önmagadban is békére lelsz. Amikor harmóniára találsz, akkor a világot is kiegyensúlyozottnak látod magad körül, s elégedettség tölt el. Ezzel szemben, aki elkeseredett, megkeseredett, szomorú vagy kétségbeesett, az a világban is a hibákat keresi, s igazolásokra vadászik. A spirál pedig egyre lejjebb húzza. Amikor elfogadod magad és a helyzeted, már nem vitázol, nem hibáztatsz, egyszerűen csak éled az életed, s mégy tovább.

 

2018. január 13.

Kapcsolatok

Egy csoportos foglalkozás keretében ismét felmerült a téma, hogyan változnak baráti kapcsolataink, hogyan kapunk új társakat utunkra és hogyan tűnnek el páran életünkből vagy épp mi az övékéből. Számtalanszor említettem már, hogyan változtatta meg kapcsolatrendszeremet az elmúlt időszak. Az a változás, melyet megéltem, elsodort mellőlem néhány barátot, de annál több új kapcsolatra tettem szert. Stabilakra, megértőkre, igazi, őszinte, felnőtt barátságokra. melyek között természetesen ott vannak a majd két évtizedre visszanyúló, sok – sok helyzeten átívelő barátságok is.
Furcsa volt megélni az új ismeretségek pillanatát és ugyanúgy azt, is mikor végéhez közeledett néhányuk. Nehezen fogadtam el, hogy nem haladunk mindannyian ugyanabba az irányba. Ha életünk más fordulatot vesz, sokan már nem akarnak mellettünk maradni. Nem értik a változásokat, s talán nem is akarják elfogadni azt, hogy ami állandó az a változás maga. Nem tudnak velünk lépést tartani vagy az is előfordulhat, hogy mi maradunk el kicsit tőlük. Mi szelektálunk, esetleg maga az élet írja felül a döntéseinket.

Mindannyian fejlődünk életünk során, eltérő ütemben, eltérő módon. Ha szeretnénk egymást megtartani, s kapcsolatban maradni, akkor nincs helye magyarázkodásnak, elutasításnak, sértődésnek vagy épp bántó kritikának. Azt, akit szívünkbe zárunk, úgy fogadjuk el, ahogy van. Hibáival és értékeivel együtt. Nincs helye bántó és sértő megjegyzéseknek sem, s még kevésbé annak, hogy az egymással megosztott érzéseket kiadja harmadik személynek, az, akinek bizalmat szavaztunk. Régóta vallom és teszem, nincs takargatnivalóm, a velem történteket megosztom másokkal. Nyilván nem ugyanolyan mélységben, de életem fontos döntései, mozzanatai nem titkok; szívesen beszélek ezekről, hiszen más is megtapasztalja ezeket, maximum nem beszél róla. A titkok pedig mérgeznek. Ha eltitkolom, akkor magamat tagadom meg, nem vállalom fel a múltam. Pedig az is én voltam. Vagyok. Hoztam olyan döntéseket, melyeknek súlyos és fájdalmas következményei lettek, mégis vállalom. Ennek pedig kétoldalúan kell(ene) működnie. Ha előáll az a helyzet, hogy miközben segítségére van két Ember egymásnak, egyikük a bizalmat kijátszva másoktól kér segítséget a barátságban elhangzottak elemzésére, akkor annak a kapcsolatnak ott vége. Ha ott még jó tanácsokat is kap, mire figyeljen és mire ügyeljen bizalmasával, akkor már nincs is miről beszélni. A barátság szövetség. Nincs benne helye őszintétlenségnek, bizalmatlanságnak és bírálatnak. A harmadik, aki a jó tanácsot adja, valószínűleg irigy, esetleg féltékeny is a szoros kötelékre, melyből ő maga nem részesül. Kételyt ébreszt, s igyekszik a maga malmára hajtani a vizet. Kételyt viszont csak abban lehet felébreszteni, aki bizonytalan és kapcsolódna. Tudja e vajon, hogy a bosszú, a féltékenység, a káröröm igen furcsa érzések, hiszen a saját boldogságát akadályozza meg közben. Különösen akkor, ha ő is folytatja ezt a kártékony viselkedést, s ős is figyelmeztet másokat – a lavina beindul. Csodálkozik közben, milyen messze jutnak azok, akik hullámvasúton ugyan, de szeretve, lelkük legmélyebb bugyrait megjárva törekszenek a fejlődésre, megélve jót és rosszat. Nem félnek sem a bukástól, sem a kudarctól. Nem védőbástyákat vonnak maguk köré, hanem épp a lebontásukon dolgoznak, s bár tudják, szerezhetnek sérüléseket, azzal is tisztában vannak, hogy ezáltal haladnak.
Nincs értelme egy olyan barátságot sem tovább nyúzni, ahol nincs megértés, de idő sem egymásra. Fogadjuk el, hogy egy jó darabon együtt utaztunk, de néhányan most leszállnak egy – egy állomáson, s másik vonatra szállnak fel. Vigyük magunkkal a kapcsolatból a szép emlékeket, a kellemetleneket pedig engedjük el. Ha mégsem megy, mert valamelyikünknek ez nehézséget okoz, akkor csendben hagyjuk a másikat útjára menni. Ez mindkét oldalról nehéz és hosszú folyamat, kölcsönös tisztelet szükséges hozzá. Talán csak a kapcsolat minősége változik meg, a szál azonban megmarad. Semmi sem lehetetlen, mikor felnőttként állunk a feladat elé.

Nyugodt és kiegyensúlyozott azóta az életem, mióta így teszek; s szeretettel elengedtem azokat, akik menni akartak. Azokat, akik megvetnek, lenéznek másokat elfogadom, de nem keressük egymás társaságát. Megtehetnék ők is, hogy kipróbálnák a másik életének súlyát, melyet cipel. Megláthatnák, hogy nem fél hibákat elkövetni, és ki mer lépni a biztos rossz helyzetből. Mer kockáztatni, hiszen az már fél siker a cél felé haladó úton. Ehhez azonban be kell járnunk a saját utunkat, beleállni helyzetekbe, meglátni az elakadásainkat – s ami talán a legfontosabb, újra és újra bízni és hinni az emberi kapcsolatokban.

“Az élet nem mindig azokat az embereket sodorja eléd, akiket te szeretnél. Néha az élet pont azokat a kapcsolatokat adja neked, melyekben lehet, megtapasztalod, hogy megbántanak, szeretnek, elhagynak, de ezáltal fokozatosan megerősítenek, s segítenek abban, pont azzá a személlyé válj, akivé válnod kell.”