Intro májusra ❤

” (…) Semmit sem érzékelt. Mintha nem is létezne a külvilág, csak ők ketten. Álltak abban a hatalmas üres csarnokban, egy elhagyatott épület kellős közepén, mintha egy teremgarázs sokadik szintjén ragadtak voltak. Minden szürke, rideg acél körülöttük, ők ketten mégsem fáztak. Hogyan is fáztak volna, mikor összeért a homlokuk. Pontosan egy pontban forrt össze a bőrük, töltve a másikat, biztosítva így az áramlást. Az energiák csak úgy zúgtak egyik testből a másikba. Nem volt ebben semmi erotikus. Ebben erő volt és biztonság. Talán soha azelőtt nem érzett ilyesfajta bizalmat. Pontosan az az érzés volt, amikor tudod, ki a másik. Honnan jött és hova tart. Amikor nincs én és te, hanem van a mi. A nagybetűs Mi. Körülöttük érezte a többieket, a volt házastársakat és a gyerekeket. Mindet. Mind a négyen ott voltak és végtelen nyugalom áradt mindenkiből. Amikor érzik, hogy van egy bázis, ahol lehet jönni – menni, az ajtó mindig nyitva áll, s mint egy szigeten, itt is vizet lehet fölvenni. Jólesett ez az érzés, épp ezért volt hatalmas veszteség, mikor rádöbbent, mindezt csak álmodta. Hideg januári hajnal volt, mikor fölriadt és legszívesebben visszazuhant volna az előbbi álomba. Mivel erre nem sok lehetőség volt, elővette a telefonját és megkereste Péter profilját. Még félálomban pötyögte be a rövid üzenetet: „Minden rendben veled?” Fogalma sem volt, érkezik e majd válasz, hiszen nem ismerték egymást. Egyszer ittak meg egy kávét, amikor a férfi a segítségét kérte még karácsony előtt. De az ismeretségük ennyi volt, nem több. Ezért nem is értette, hogyan és honnan bukkant fel az éjszaka közepén pont az álmában. Aztán innen indult minden.

Megtöltötte a lelkét az álom felidézése még ma is, pedig már négy év telt el. Picivel több, mint négy. Még kimondani is sok, hát még megélni. Annyi mindent hátrahagyott ezalatt az idő alatt. Olyan volt az egész, mintha egy hullámvasúton ült volna, pedig világ életében rettegett a hatalmas szerkezettől és messziről kerülte. Most is mosolygott Eszter, ahogy visszatekintett az együtt töltött idejükre. Fent és lent folyton folyvást. Barátság, szerelem, beszélgetések, hallgatások. Új hét kezdődött. A reggeli nap sugarai szépen lassan megtöltötték a szobát. Ezért is szeretett itt élni, a kis domb tetején, ahonnan belátta a várost, s melynek ablakai minden égtáj felé néztek. A nap szinte mindig úgy indult, hogy csak állt és csodálta a felkelő nap által az égre festett szín kavalkádot. Hol mérges zöld volt, néha ezüstszürke hatalmas esőfelhőkkel, legtöbbször azonban mégis vörösen izzott. Kedvelte a reggeleket, hiszen új lehetőség, új tapasztalások, új élmények álltak előtte. Ez a reggel most mégis picit más volt. Most ébredt rá, hogy ismét eltelt egy év. A világot földre kényszerítő vírus miatt tulajdonképpen lelassult az élet az egész bolygón, mégsem vette észre. Élvezte, hogy otthonról dolgozhat, hogy elmaradtak a reggeli szaladós indulások, s egyszerűen csak jó volt otthon lenni. Jó volt csak lenni, még az apró homokszemek ellenére is, melyek olykor a cipőjében ragadtak. Most döbbent csak rá Eszti, hogy egy teljes év telt azóta, hogy elváltak útjaik. Mondhatnám azt is – gondolta magában -, hogy a hullámvasút kisiklott; mégsem ezt érezte. Csak azt a végtelen fáradtságot, amit tavaly ilyenkor. A szeretet most is ott volt benne változatlanul. Melegséggel töltötte el már a tudat is, hogy ezt az érzést megtapasztalta. Az, hogy megadatott neki legalább egyszer az életben, hogy a másikat valóban érezte, akár mellette volt, akár több ezer kilométerrel távolabb. Piszkosul fájt a lelke, ahogyan a napfelkeltét nézte, mégis elmosolyodott, amint átsuhantak a gondolatok szépen egyesével apró emlékképekként föl – föl villanva. Jólesett fölidézni mindent. (…) ” /Négy születésnap, 2020/

2020. április 25.

 

„Olyan könnyű azt hinni, hogy amit kiteszünk a netre, az csak olyan, mintha felemelnénk a hangunkat a nappaliban, pedig valójában olyan, mintha a háztetőről kürtölnénk világgá.” fb

Lakás. Ház. Haza. Otthon. Milyen érdekes az Élet. Mennyit morgolódtunk, mennyit zsörtölődtünk, mert az elmúlt időszakban alig tudtunk időt tölteni az otthonunkban. Mindenki szaladt, rohant, hiszen a világ elképesztő fordulatot vett föl. Sokszor csak néztünk, de nem értettük, mi történt. Mi is történik körülöttünk. Vágytunk a péntek estére, vágytunk a hosszú hétvégére és a közösségi oldalakon vasárnap délben már a gyötrő hétfőből csináltak sokan fanyar tréfát, hiszen valóban szinte elzúgott a fejünk fölött egy egész hét. Bármennyire is szeretem a munkáim, nekem is sokszor az tűnt fel, hogy a szokásos baráti vacsoráink időpontja ismét eljött. Azt jelentette, ismét eltelt egy hónap.

Most itthon lehetünk. Pontosan 45 napja. Vajon érezzük e mindannyian azt a fantasztikus töltést, amit az otthon ad. Még akkor is, ha sokszor morgolódunk, hiszen az élet megy tovább és a feladatokat meg kell oldanunk. Az elvégzendők maradtak, a színpad viszont változott. Otthon e valóban az otthon vagy csak egy ház. benne van e minden, amitől számunkra fontos lesz. Fontosabb minden más helynél. Hogyan is lesz egy házból valóban otthon? Számomra az otthonom, ahol valóban otthon – itthon vagyok. Ahova jó megérkezni.

Élénken emlékszem a gyerekkorom helyszínére. Arra, ahogy besütött a napsugár, mikor hazaértem az iskolából. Ahogy hallottam a lépcsőházi ajtó csapódását, tudtam, melyik szomszéd érkezett vagy ment el. Ma is le tudnám venni a polcról a régi Országh féle magyar – angol szótárt, ha belépnék oda és elindulnék a nappali felé. Ugye, mennyire belénk égnek a helyszínek és az évek? Megsúgom, a könyvespolcok ma is megvannak, csak máshol, más formában, de megvannak. Miért is fontosak? Mert a hely, ahol élünk, ezer szálal kötődnek a lelkünk legmélyebb bugyraihoz. Nyomot hagytak. Legmélyebbek akkor, amikor a környezethez kapcsolódik a biztonság is. A menedék, a feltöltődés, a pihenés helye. Ahol pontosan tudod, hogy emeld meg a konyhaszekrény ajtaját, hogy valóban bezáródjon, morgolódsz, mikor a tolóajtó századjára csúszik ki a sínből, és ahol a garázsajtó még mindig nyikorog. Ahol emlékként teszed ki a nagymama képét a polcra, kened a krémet a tortán az ő süti késével, s fested le a régi szekrényét, hiszen számodra jelentősége van.

Az, hogy most jó e otthon lenni, csakis rajtad áll. Az, hogy töltöd ott az időd, meghatározó lesz a következő időszakban majd. Átalakítod, felfrissíted, szelektálsz benne, vagy épp keresel másikat, mert most döbbensz rá, hogy máshova vágysz; esetleg most veszed észre, milyen szerencsés is vagy, hogy ott élsz, ahol – mind teljesen rendben van. gj

„Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba. (…) Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem éppen azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.” fb

2020. március 20.

The sun is raining.

Ez a történet mára kicsit más lesz. Pici visszaemlékezés, pici történelem és földrajz és sok szivárvány. Mindent imádok, ami a levegőben van :) Legyen az pillangó, felhő, csillag, hold, szivárvány. És persze repülő, de azokból most alig látunk csillogni párat az égbolton. Sok most a dolog, amit tennünk kell, ezért álljon itt most egy történet, ami hoz egy picit mást is az életünkbe, hiszen a félelemből most elég.
A közelmúltban volt szerencsém utazni egy hosszabbat. Épp két ország között ültem egy reptér forgalmas várójában és különös, vegyes érzés volt úgy magam mögött hagyni az egyiket, hogy európai alig volt körülöttem. Az érzés ismeretlen volt, így gondoltam egyet, bedugtam a fülesem és (majdnem) teljes hangerőre kapcsoltam Máté Péter jól ismert számát. Azért vannak a jó barátok… és felidéztem egy történetet.

Az ősi történet szerint létezett egyszer egy hatalmas, vízzel borított taj, melyen egy sárkánykirály uralkodott. Egyszer egy indiai brahmin hajója tűnt fel a habokban, melynek utasa annak rendje és mondja szerint beleszeretett a fenevad gyönyörű lányba A sárkányok ura azonban jó apósnak bizonyult, mert nemhogy nem harapta ketté az idegent, hanem a hozománynak szánt vidékről meg a vizet is fölitta. Az ajándékba kapott, termékeny földet Kambudszanak nevezte el az ifjú par. Az ország területe kétszer akkor, mint hazánké és a területen átfolyó Mekong biztosítja a rizsföldek vízellátását. Megérkezésemkor valóban megérkeztem. Az illatok, a szagok, a mentalitás, a légkör, az atmoszféra. Valamiért nekem ez jön be. Milyen meglepő, Angkor falai között az első, ami szembejött velem: a zajos gyerekcsapat. Beültek szépen egymás mögé. Színes pólókban megható látványt nyújtottak az ősrégi kövek között.

1860ban tárult a város a francia Henri Mouhot elé a dzsungel fogságába esett varos. A varos, mely ereje teljében több, mint egy millió embernek adott otthont, 5000 elefánt dolgozott a felépítésén, s amelyik korának legfényesebb kulturális – vallási központja, fővárosa volt. Több, mint 100 templom épült a területen, többségében a 9-10 században. A helyet lakói elhagytak a 15. században es a fák egyszerűen bekebeleztek az épületeket. A világ hatodik csodája, az UNESCO világörökség része.

Miért is mesélem el ezt most Nektek? Az egyik napon, a rengeteg séta, tömérdek információ, ücsörgés, fotózás után egyszer csak megdörrent az ég. Kérdeztem Sovannt – esni fog? Döbbenten nézett rám. Itt? Most? Biztos, hogy nem. Dörögni döröghet, de esni máshol fog és tapasztalatait elmesélve akar meggyőzni, hogy merről merre mozog a lég; egyébként pedig gyönyörű tiszta kék az ég, miből is esne. Magam nem meghazudtolva kérdezem meg tőle, van e bakancslistája. Mivel – természetesen – fogalma sincs arról, miről beszélek, gondosan elmagyarázom neki: az én listámon bizony rajta van, hogy szeretnék bőrig ázni. S akkor leszakad az ég. Mintha dézsából öntenék. Néz rám, ez mi. Majd rögtön meg is válaszolja magának: the sun is raining. Felhő nincs, szikrázó napsütés és ömlik az eső. Tuti szivárvány lesz: jegyzem meg most már halkan. A kambodzsai kikerekedett szemmel néz. Itt? Indulhatunk? Menjünk, mondom határozottan, hiszen a bőrigázás meg is volt. Sétálunk a tuktuk felé, fotózok még párat a mahagóni fák alatt, mikor fölnézek és mutatok az égre Sovannak. Odanézett. Nem szólt semmit. Előhúzta a kamerát és fotózni kezdett.

Nehéz most.
Embertpróbáló,
Erőpróbáló.
Együtt fog menni csak.

A szivárvány azonban készülődik, ha együtt várjuk meg a zivatar végét. gj

2020. március 13.

Tegnap (is) sütöttem kenyeret. S míg dagasztottam, majd vártam, hogy süljön – s a készülő kenyér illata szép lassan belengte a konyhát, csak vártam. Vártam és nem csináltam semmit, csak befelé figyeltem. Az érzéseimre. Magamra. S arra, mit észlelek mindeközben a külvilágból. Ami zajos. Egyre zajosabba a mindennapokban, ezért különösen hasznossá vált az a képesség(em), hogy elcsöndesedem. Mint egy templomi szertartáson, legyen az a világ bármely csücskén, vallástól – egyháztól függetlenül.

Mi is (akkor) az imádság? Nekem.

Sokszor, sokat gondolkodom ezen a szón. Az utóbbi időben egyre többet.Ez a mai történet is erről szó.

Nekem ez a szó soha nem jelentette azt, hogy térdre borulok vagy csak összetéve a kezemet elvárom, hogy a mindenható tegye a dolgát. Nekem azt jelenti, hogy én magam cselekszem, hiszen igyekszem pozitívan gondolkodni, mindenben a kihívást keresni,s közben jót kívánni másoknak. Tenni a jót. Megölelni valakit vagy épp megkérni valakit, hogy öleljen meg. Nem könnyű ezt megtanulni. Figyelni egymásra és nem horzsolásokat okozni, miközben a világban forgolódunk. Nekem ez (is) az ima.

S mit jelent még? Megsütni egy rozmaringos rozskenyeret, vagy épp jó utat kívánni. Meghallgatni valakit, értő figyelmet szánni rá, belefektetni időt és energiát, számomra ez is az. Tiszta szívből megbocsátani és szeretettel elengedni, azt aki már nem akar maradni – ez is imádság.

Az ima számomra nem más, mint energiaáramlás: érzelem és gondolat különös egyvelege. Hit. Önmagamban, a megérzéseimben, a teremtőben. Az ima maga a szeretet, a barátságok és az emberi kapcsolatok. Az ima nem más, mint a a csöndes valóm. A létezésem.

Mondj el te is egyet. Tégy te is egyet. Kérj, ölelj, kívánj.

Bárhol. Bármikor. Bárkiért. Különösen most, ilyen erőt próbáló időben. S te sem fogod többet használni a “véletlenül” szót, hiszen pontosan fogod tudni és érezni, mi miért történik.

2020. március 9.

 

Nőnap-utó levél

Nekem.
Neked.
Mindannyiunknak.

Kedves Jud,

Nemsokára töltöm a következő születésnapom, és büszke vagyok a koromra. Halkan mondom, csak Neked, nem érzem 😉 Isteni a B oldal. Élvezem. Miért is írok most neked a messzi távolból? Máris megtudod. Elöljáróban annyit: legyen mentségemre a hosszú idő – négy éve készülök Neked ezt a levelet megírni. Tudod, pont akkor, 2016 márciusában hallgattam azt a zenét, amit majd megosztok Veled a levél végén. Ott, a londoni vasútállomás peronján ez a zene bömbölt a fülemben és eszembe jutottál a szöveget hallva. Nem kertelek, sírtam, miközben újra és újra elindítottam a számot még akkor is, amikor már a vonaton ültem és robogtam a reptér felé. Ott és akkor láttalak magam előtt először, ahogy állsz és mosolyogsz a kamerába boldogan és várod a következő éveket. A felnőtt létet. És csordultig volt a szívem érzésekkel. A pár londoni naptól és attól, ahogy eszembe jutottál. Hogy mit is mondanék én neked, ahogy a zenében is elhangzik a sok jó tanács. Négy évvel ezelőtt szerettem volna szavakba önteni én is Neked, de azóta kicsit felpörögtek az események és most tudtam csak leülni és szavakba önteni az „intelmeket”. Neked.

Íme.

Most, hogy a felnőtt lét kapujában állsz, hidd el, fantasztikus világ tárul eléd. Igen, lesznek buktatók, nem is kevés, de Te csak bátran porold le a térded, amikor elesel és igazítsd meg a koronád. Menj tovább, még akkor is, ha picit (vagy épp nagyon) sajog a lelked és könnycsepp csillog a szemed sarkában. Add be azt a fránya papírt a debreceni egyetemre és légy pszichológus. Ha nem mered? Mi történhet, lesz belőled egy fantasztikus pedagógus, aki a gyerekek lelkét is ápolja és kicsi később, másik úton megszerzed ezt a papírt is. Vagy egy hasonlót. Üsse kavics!

Használd bátran a muníciót, amit otthonról hozol. Azt a biztonságot, ami jellemez Téged már most is. Mosolyogj ugyanilyen sokat. Semmivel sem kevesebbet, ez nagyon fontos. Te leszel majd az inspráció azoknak, akik mikor elesnek még nem kelnek fel egyszerűen. Légy ott és tedd a dolgod. Akár kicsi, akár nagy. Menni fog. Már most tisztában vagy azzal, hogy erős vagy, csak nehezen hiszed még el. Mi történik, ha mégis elfelejted, amit most írok Neked? Semmi különös. Picit később fogsz azon dolgozni, hogy visszatérjen az erőd és főnixmadárként szárnyalj akár kontinensek között is. Légy élő példa arra, hogy bármire képes vagy, ha hiszel magadban. Mit szólnál, ha ezt például egy olyan utazással bizonyítanád csakis magadnak, ahol nagyon messzire utazol el teljesen egyedül egy hátizsákkal. Na, jó: üres bőröndöt vihetsz magaddal, ha rám hallgatsz, de csakis azért, hogy hozhass benne isteni cuccokat onnan. Hova is utazz? Azt majd Te eldöntöd, de szerintem nekem már van most is egy tippem.

Sokszor fogod érezni, hogy élet meg akar törni, mégse hagyd. Egyszerűen hangzik, mégsem mondom azt, hogy az lesz, amit tenned kell: tanulj a kudarcokból és kovácsolj belőlük előnyt. Ne siess és ne is siettesd a dolgokat. Igen. Számos dolog hosszú időt vesz majd igénybe, de van belőle. Mindig annyi, pontosan annyi, amennyi szükséges. Mindeközben az érzelmeid se rejtsd el. Ha örülsz, nevess, ugrálj, kiálts jó nagyot – ha fáj, ha bántottak, ha elbuktál, hát sírj. Szabad. Ahogy a Nagyid mondta nem is olyan rég: legalább elvisz egy infarktust. Egyet ne tégy: ne könyörögj senkinek. Amikor nem tisztelnek, amikor mindent megteszel és semmibe vesznek, kiadnak, akkor ott már nincs rád szükség. A saját érdekében sétálj el emelt fővel. Senkinek nem kell könyörögnöd, hogy az életed része legyen. Ha érti és érzi a helyét a közös világotokban, ott lesz. Ha nem tudja megtenni sem barátságban, sem szerelemben, akkor nincs melletted a helye. Nem kell várnod rá, amíg megérkezik. Higgy nekem, a himnuszban sokat megénekelt balsors Téged nem fog a lábadról ledönteni. Erősebb, bölcsebb leszel szépen lassan, apránként. Tanulsz minden egyes hibából és igen – megengedheted magadnak, hogy ezekből tanulj, épülj és bölcsülj. Értékes vagy, hiszen ismered a gyengeségeid és az erősségeid is. Erre építed már a szakmaválasztásod is. Ez segít majd a különböző helyzetekben is, amikor mások csak azt látják majd, hogy nem félsz lépni, nem félsz kilépni egy helyzetből és továbbmenni. Tudom, és kérlek, higgy nekem, képes vagy arra, hogy kimond az igazat. Kimondod majd, úgy, hogy ne legyen sem bántó, se sértő, mégis a te érdekeid védje. Az őszinteséged lesz a leghelyesebb politikád, szemben a játszmákkal, mézes-mázas hazugságokkal és … És nem kertelek: fájni fog ez sokszor. Néha napján majd magányosnak érzed magad, mégsem leszel az. Sosem leszel egyedül, mert a család és a barátok ott lesznek melletted, akik ugyanezeket az értékeket vallják. Így találod meg majd az erődet és osztozol ebben velük. Akár hosszú beszélgetésekkel, akár hallgatással. Lesz majd mobil is. Nem tudod, mi az? Majd megtudod …

Gyerekek? Tudom, hogy fontosak neked. Légy lelkes. Maradj is lelkes és bármennyire is igyekeznek megtörni vagy betörni, tartsd meg a lelkesedésed a következő generáció alakításában. Higgy a közösség erejében. Higgy a gyermekben. Abban a gyermekben is, aki benned van. Légy nyitott a világra. Menj, gyűjtsd az élményeket, legyen az színházi élmény, film, utazás, távoli helyek. Menj a tengerhez, imádni fogod és a hegyeket se hagyd ki! Olvass sokat, de ne többet, mint most a tizedéveid végén. Az pont elég lesz 😉 Mármint átlagban. Tanulj. Mindent, ami érdekel. Tanulj a gyerekektől is, hiszen ők minden nap új színt visznek majd az életedbe. Velük együtt tudod majd kölcsönösen alakítani és meghatározni a körülöttetek lévő világ arculatát. Fel fog gyorsulni a világ. Eszeveszett pörgés lesz nemsokára. Te fogod tudni megőrizni a nyugalmat magad körül sokaknak. Erre figyelj oda.

Mi is maradt hátra? Sok sikert kívánnom Neked és kitartást! Maradj ilyen mosolygós és optimista. És ne aggódj, ha néha összeomlik minden körülötted. Tudod, abból születnek a csodák. Mint eső után a szivárvány. Képzeld! Én láttam egyet Angkor fölött pár hónapja. Fantasztikus látvány! Kívánom Neked is ezt az élményt!

Szeretettel ölellek,
Judit(ka)

Ui: Képzeld, sokan még ma is így hívnak, pedig lassan …. Ja, és szólj a többieknek, veled együtt ők is írjanak levelet a tizenhétéves önmaguknak, úgy negyvenen túl. Hatalmas érzés és fantasztikus kaland – vagy fordítva? Nem is tudom.

És itt az ígért dal:

2020. február 21.

Mese. Tavaszelő

ZelkZoltán

Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
– Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
– Miért mosolyogsz?
– Nem a szellő hív játszani?
Erre elnevette magát a füvecske.
– Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
A másik fűszál csak most tért magához.
– Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
– Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
– Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.
– Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
– Meg kell keresnünk a módját!
– De hogyan?
Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
– Én már kitaláltam!
Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
– Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.
– Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
– Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?
A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
– Ki az, mi az?!
– Fűszálacska! – volt a válasz.
Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
– Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
– Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.
Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
– Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
– Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!
Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
– Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
– És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

2020. február 14.

“És neveld lelked kérlelhetetlen igényérzetre. Ez a legfontosabb. A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes. A világ egyre jobban hasonlít egyfajta -áruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvező hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti. Ennek a tömegkielégülésnek veszélyei már mutatkoznak, az élet és a szellem minden területén. Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orr fintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot.” Márai Sándor

2020. január 24.

A híd

Önts, kérlek, egy kávét vagy teát. Ez most hosszú történetre sikerült. S nem is egy fotóval.

Szeretem a hidakat. Kisgyermekként számos alkalommal sétáltam vagy szaladtam le a Szinvához és csak álltam a hídon Felső-Hámorban. Szerettem nézni a vizet. Pontosan ugyanígy vagyok azzal az aprócska híddal, ami a Fátyol-vízesés fölött ível át Szilvásváradon. Évente egyszer biztos eljutunk oda még most is, s minden alkalommal ragaszkodom ahhoz, hogy a odáig eljussak. Szeretek csak ott állni és elmélázni.

Mi is a híd? Egy összekötő kapocs. Egy út, mely alatt a végtelen mélység, a zúgó folyó vagy épp a csordogáló patak halad. Akárhányszor kelsz is át rajta, mégsem tudsz ugyanazon folyó fölött áthaladni. Milyen érdekes. A híd az út, ami elvisz valahová. Az utad része. Föl is égetheted, de akkor meg kell tanulnod úszni vagy repülni. Azzal sincs gond, de ha nem teszed egyiket sem, akkor ott maradsz, ahol éppen tartasz. A híd a lehetőség ahhoz, hogy haladj. Átkelj. A másik oldalra. Ő a kapocs a régi berögződések és új lehetőségek között. Az esély arra, hogy legyen időd átgondolni, átérezni, reagálni. Akár meg – megállsz rajta, akár áthaladsz, akár visszafordulsz és másik útvonalat választasz.

Szeretem a hidakat. Van pár, melyek különös jelentőséggel bírnak az életemben. Vagy így vagy úgy, mégis fontossá váltak.

Nagy kedvencem a Millenium Bridge Londonban. Különös emlékek fűznek hozzá. Tudod, ott ahol elindulsz a Szent Pál Székesegyháztól Shakespeare Globe-ja felé. Amikor először sétáltunk át rajta – idén lesz pont tíz éve – tűzött a nap, hiszen forró augusztusi nap volt. A függő hidat 1998-ban kezdték építeni, pont, mikor a fiam született. A gyalogos hidat a londoniak „imbolygó” hídnak is nevezik, mert rövidebb időre a kilengések miatt a megnyitást követően le kellett zárni. Azóta korrigálták és rendben van. Szeretem, mert különleges. Szeretem, mert egyedi. Szeretem, mert London egyébként is a szívem csücske, ide pedig amikor csak alkalmam van eljövök és átsétálok rajta. Tiszta időben a Tower hidat is látni és alant a sötét Temzét. Ha félútról visszanézel, akkor pedig a Szent Pál kupolája csillan a napfényben.

Ha a szigeteken maradunk, említésre méltó a Glenfinnan Viaduktról. Tudom – tudom, ez nem híd, mégis….. Pár évvel ezelőtt hárman, csajok nekivágtunk Skóciának, autót béreltünk és kalandoztunk. Sok dolgot nem is terveztünk bele a programba, egészen egyszerűen, mondjuk úgy, „véletlenül” belebotlottunk. Mint a viadukt, amit én nemes egyszerűséggel hídnak nevezek. Fantasztikus látvány a Glencoe völgybe érve meglátni ezt a hatalmas építményt. Az 1800-as évek végén épült, csodálatosan illeszkedve a tájba. Ma is fel tudom idézni, ahogy a közeli apró dombra felkapaszkodtunk és csak ültünk ott hosszú percekig és csak bámultuk a hidat. Jó, viaduktot. (Mondhatnám, hogy a Harry Potter filmből is emlékezhettek rá, amikor éppen dementortámadás történt a Hogwarts Expresszen, de a filmet sajnos nem láttam. Ott tudtam meg, hogy ez a hely, az a hely.)

 

Másik európai főváros. Délre. Ismét kedvenc. Az Angyalhíd Rómában. Ücsörögni a közelében, inni egy jó kapucsínót vagy enni egy igazi olasz fagylaltot, s közben gyönyörködni a hatalmas fák árnyékából az Angyalvárban és a hídban. Próbáld ki. Ez a híd a Tevere fölött ível át, hét másik társával együtt. Ki építtette? Hadrianus. 134-ben lett kész, s számos megpróbáltatás érte már azóta, hogy elérte a mai állapotát. A nevét már Bernini angyalai miatt kapta. A rakpartján sétálni, leülni ott egy aprócska kis ’ristorante’ba a kinti családtagokkal, igazi élmény.

Ha egy picit, egészen picit távolabb utazunk, s még ott is útra kelünk, mondjuk egy apró busszal Kathmanduból a Chitwan Nemzeti Parkba, akkor útközben egy rövid pihenő erejéig érdemes megállni a függő hídnál. Egyik végén hatalmas bokrok, másik végén aprócska bódé, mely mini boltként üzemel. Alattad a mélység, hiszen a meder csak az esős évszak után teli meg vízzel, addig épp csak csordogál benne a folyó. Pihen. A híd hosszú, igazi élmény át és visszasétálni rajta. Rengeteg fölismerés jön, miközben éget a nap, fúj a szél, kapaszkodsz, figyelsz és csak úgy robognak a képek a fejben. Hihetetlen élmény.

Egy picit délebbre újra híd. Kanchanaburi. A híd a Kwai folyón. Kíváncsi vagyok, mi jutott most hirtelen eszedbe. Nekem még most is nehéz leírni. A helyet, még I. Rama alapította, de a japánok megszállták a második világháborúban. Ők kezdtek a halálvasút építéséhez, melyen az utánpótlást biztosították a császári seregek számára. Az emberi verejtékből épített hidat mindössze másfél évig használták, mert a légicsapások során megsérült. Több mint 16ezer szövetséges és több, mint 1000,000 thai, burmai, maláj és indonéz vesztette életét itt. Érdekes élmény átsétálni a hídon, ha ez már nem is az eredeti. Különösen, ha megrögzött idealista és pacifista vagy. Állni és nézni. Állni és olvasni közben a történetet. Állni és fotózni a csodaszép virágokkal, a visszatükröződő felhőkkel a folyó felszínén – kettős érzés. A múlt a mélybe zuhan, s mégis itt van velünk.

Miért szeretem a hidakat? Mert mindig önmagadhoz vezet, amikor átkelsz rajta. Ha nem sietsz, akkor van időd gondolkodni. Ha a másikhoz vezető utat keresed, oda is híd vezet. Nem egyformák persze, ahogyan a fentebb említett hidak sem egyformák. Sőt. Mégis mindnek története van. Van, amelyik pici, romos, be is nőtte a moha, s évek, évtizedek óta nem kelt át rajta senki. Majd rábukkanunk egyszer. Véletlenül. Van, amelyiken naponta ezrek haladnak át. Van, amelyik segít átkelni a zavaros folyam fölött, s van, amelyik az enyhülést hozó felhőszakadást várja, hogy alatta a meder végre megteljen az életet adó vízzel. Pont, ahogyan létezik híd két ember között is. Mégis mind más. Kinek egy mosoly, kinek az ölelés, kinek a beszélgetés, kinek a csönd. Mind – mind más. A lényeg, hogy építsük. Miért? Mert amikor elfogy a hit, amikor belefáradsz a próbálkozásba, amikor föladod – akkor nem híd épül; hanem egy móló.

Szeretettel

#GallaiJudit © 2014. Az írásokkal, fotókkal és az oldal nevével kapcsolatban a szerzői és minden jog fenntartva.

2020. január 11.

A január, benne ez a nap is számos jelentőséggel bír az életemben. És a két bögre.

Visszatekintve, évről évre szinte ugyanazon a napon történtek velem számottevő események. Olyanok, melyek mára mérföldköveket jelentenek nekem. Olyan pontok, melyek jelezték az utat és az irányt is, s bár nem vettem mindig őket észre – ott és akkor – ma már gyönyörűen körvonalazódik, merre is érdemes tartanom. 2013-ban ezen a napon hatalmas hó esett reggelre. Derékig ért. Az ország nagy része járhatatlanná vált. Pontosan emlékszem, volt egy fantasztikus hófehér kisbundám, Anyutól kaptam. Pontosan négy évvel ezelőtt, egy furcsa és akkor megmagyarázhatatlan álom után már repülőjegyek voltak a kezemben és egy fantasztikus utazás vette kezdetét – csak ide a szomszédba. Pár nap, mely valóban kifordította minden sarkából az életem. Hálás vagyok a bátorságért és a lehetőségért, hogy megléptem, hogy megéltem, s mert úgy alakult. Még akkor is jó visszaemlékezni és felidézni, ha visszagondolva látom magam, milyen ijesztő lehetett kívülről, amint a fülemben Brad Praisley ordít, én csöndesen sírdogálok és a vonat utasai csak bámulnak, mert nem értik, mi történik. Egy évvel később barátnőm konyhájában ültem, ott már nem bömbölt a zene, de iszonyatos fájdalmat éltem meg. A kávéscsésze a napokban emlékként jelent meg, felidézve azt a napot és érezve ugyanazt az érzést. Nemsokára elmesélem. Kettő évvel ezelőtt aludt el Klári. A keresztanyám. Nem voltunk mindennapi kapcsolatban, mégis meghatározó alakja volt kamaszkoromnak és felnőttkorom jelentős részének. Nem csak a közös Ázsia imádat – hiszen azt külön éltük meg, de az életvitele, a meglátásai, a világlátása meghatározott sok mindent. Mindannyiunknak. Tavaly bár volt barátnős kávézás, nem dokumentálható fotóval – szintén egy fájdalmas eseményt hordozott magában. Egy döntés, mely a fejem fölött dőlt el, s nem lett benne helyem. Elfogadtam egy helyzetet, mely bár kellemetlen volt, igyekeztem belőle a legtöbbet kihozni. 2020: ugyanaz az asztal, egy másik bögre, ugyanabban a konyhában. Ott kattantak a helyére a puzzle – darabok. Néztünk egymásra a csésze fölött és mondhatnám, hogy azonnal – mégis úgy a helyes, hogy egy hosszú út végére értem. Elágazáshoz, ahol kicsit módosítok az útvonalon.

Miért?

Éreztél már szűnni nem akaró fájdalmat? Ami egészen csontig hatol. Mikor annyira fáj egy érzés, hogy komolyan fizikai fájdalmat érzel. Te hagyod ezt az érzést vagy inkább elnyomod magadban? Keresed a forrást és föltárod a sebet vagy letapasztod, hogy ne is lásd, beszóród csillámporral és inkább a nap felé fordítod az arcod, hogy elvakítson és eszedbe se jusson gyógyulni.

Életem során nem sokszor ugyan, mégis annál mélyebben éltem meg számomra fontos pillanatokat. Ilyen volt egy borús őszi napon megélni és felfogni, ahogy lépkedtem ki a kórház kapuján, hogy Apának talán már nincs sok hátra. Eszembe jutottak akkor az elpazarolt évek, hetek és hónapok, melyek évekké dagadtak. Csontig hatolt az érzés, mely a megbánással keveredett. El lehet e ezt felejteni? Nem, és nem is szeretném. Amiért hálás vagyok, az az, hogy kaptunk még éppen annyi időt, hogy rendbe tegyük a dolgainkat, amennyire csak tőlünk tellett. Amikor elaludt, ez az érzés már tompult, hiszen három hónap is eltelt s minden nap úgy keltem és feküdtem, hogy azt kívántam, ott lehessek majd vele és ne maradjak le a búcsúról. Megadatott. A fájdalom akkor tért vissza, amikor a halála utáni harmadik hónapban éreztem egy kora reggel. Hogy valóban nincs többé. Elment. Amikor útra kelt, mert mindenki, aki itt maradt, hozzá közel álló képes volt már a maga útjára lépni s őt elengedni. Hasonló fájdalmat éreztem akkor is, amikor Nepálban a Béke sztúpában imát mondtam mindazokért, akik fontos szerepet játszottak az életemben. Érdekes és szívbe markoló pillanatok voltak látni és érezni őket. Egymás mellett szépen sorban. Elmondani nekik, mennyire hiányoznak és mekkora űrt hagytak maguk után. A második alkalom volt, amikor fizikai szinten éreztem a ’soha többet’ fogalmát.

Elválni azoktól egy munkahelyen, akiket szeretünk, mert a körülmények változtak s egy idő után egész egyszerűen nem volt maradásunk? Ha érezted már, tudod, mire gondolok. Egy életünk van. Ha szereted a munkád, élvezettel teszed és mégy minden nap, akkor semmi gond. Ha vannak zavaró tényezők, célszerű a hozzáállásod megváltoztatni. Ha ekkor sem jobb picivel sem, akkor érdemes tovább lépni, új utakat keresni és pozíciót váltani. Akkor is, ha a szíved szakad meg, hiszen ha olyan munkát végzel, mely nem tölt, mely nem hoz eredményt, sikert, elégedettséget, akkor könnyen megbetegszel. Akkor rendkívül nehéz és mély döntést hoztam, ma már látom a gyümölcsét.

S milyen egy szerelemtől elválni? Fájdalmas. Amikor egész egyszerűen megfogalmazódik benneteket, hogy nem közös már az út. Mennyi mindent megteszünk önmagunkért, a szeretteinkért, élményeket, érzéseket és pillanatokat gyűjtünk szépen egymás után, mint ahogyan a kavicsok sorakoznak a tengerparton. Ezernyi emlék, nevetés, beszélgetés, tapasztalás. A saját magam és a másik korlátainak megismerése, ledöntése. Kérdések, válaszok, fejlődés. Az idő telik s egyszer csak ránk tör az érzés, hogy valami megváltozott. Állsz egy ajtónál, telik az idő, nem jutsz beljebb. Kopogtatsz, vársz, csöngetsz. Semmi válasz. A szeretet marad, mégis más irányt vesz az életünk, hiszen a várakozás felemészt, így elbúcsúzunk egymástól. Miért fáj? Mert hiányzik a megszokás, ami eddig az életünk része volt. Mert oda az egymásba vetett hit. Mert nem várhatunk örökké. Mert a lelkünk egy darabja a másik kezében marad, lenyomatként, melyet továbbvisz magával, ahogyan mi is ezt tesszük. Pontosan meg tudjuk fogalmazni, mi az, amit kaptunk általa, mi az, amit elviszünk magunkkal és mi az, amit zálogban ott hagyunk nála. Az a fájdalom, amit érzünk, ami kimondásra kerül, visz minket tovább, hagy előre lépni, s már nem hátra nézni többé. Mégis felszabadító érzés a tudat, hogy adtunk valamit egymásnak, ami már csak a miénk marad. Amit mi ketten tudunk. A titok, hogy olyan csomagot adtunk egymás kezébe, melyből a hátralévő időben mindig lesz elég muníciónk. Tudunk e szépen elválni, hagyni kicsit elcsöndesedni, átgondolni, mi van mögöttünk vagy erővel akarjuk megváltoztatni a helyzetet és menekülésre késztetni a másikat – szinte lényegtelen. Tudunk e jelen lenni a kapcsolatban, vagy kifogásokat gyártunk, miért érkezünk későn. Tudd, Felnôtt ember mindig idôben érkezik. Nem keres kifogásokat, hanem ott van. Akkor es ott. Nincs szüksége hónapokra vagy évekre, hogy tudja, mit és kit szeretne. Fontos az is, hogy tudjuk, mit adtunk és mit kaptunk. Mi az, amit magunkkal viszünk, amit megtanultunk és megtapasztaltunk. Az érzés és a közösen megélt élmények, a titkok. Azokat visszük szeretettel, becsomagolva.

„Különös, hogy a legtöbb ember egész életében kerüli a fájdalmas helyzeteket. Na nem mintha olyan nagy sikerrel járnánk, de azért mégis mindig megpróbáljuk elkerülni a fájdalmat. Az a tudattalan hiedelem munkál bennünk, hogy tudatosságunk és tudatunk a gyönyörű pillanatok által fejődik leginkább, de én úgy vélem, a legtöbben mégis inkább a nehéz helyzetekben teszik meg a legnagyobb lépéseket ezen a téren. Sokan nem akarják elfogadni, hogy legnagyobb nehézségeink, szenvedésünk és fájdalmunk a kíméletlen kegyelem megnyilvánulása. Ébredésünk hathatós és fontos alkotóelemei ezek, már ha készen állunk rájuk. Ha készen állunk arra, hogy szembenézzünk velük, megláthatjuk és elfogadhatjuk az általuk kínált ajándékokat – még ha időnként ezeket az ajándékokat látszólag ránk kényszerítik is. Legyen szó akár betegségről, akár egy szerettünk haláláról, akár válásról, akár függőségről vagy munkahelyi problémákról, fontos szembenéznünk az élethelyzeteinkkel, hogy megláthassuk a bennük rejlő ajándékokat.”

2020. január 4.

 

A kenyér, a barátság és az ötvenedik

Végy 450 gr kenyérlisztet (én teljes kiőrlésű napraforgómagosat használok), 250 gr sajtot (cheddarral a legfinomabb), 2 jalapeno paprikát (nálunk a saját termesztésű cserepes chili vált be, pontosan 3db); 1 teáskanálnyi sót (ami el is hagyható, de erről később); szükséged lesz még 2 bögre meleg vízre, egy kocka élesztőre, és pici olajra.

De ne szaladjunk előre.

Nem hat éve kezdődött, sokkal korábban, de a szálak pontosan hat esztendővel ezelőtt fonódtak szorosabbra. Egy egészen egyszerű felhívással kezdődött – egy üzenetet küldtem körbe, jöjjünk össze egy miskolci étteremben, és töltsük együtt az estét. Számos ismerős kapott meghívást és ők is hívhatták ismerőseiket. Az első alkalommal szép számmal ültük körbe az asztalt és beszélgettünk egy jót. Az azóta eltelt időben jártunk rengeteg helyi étteremben, párat a közeli településeken fedeztünk fel és Budapestig is eljutottunk. Említésre méltó az a pár is, melyeket valamelyikünk udvarán hoztunk össze vagy épp egy kinti főzéssel. a létszám folyamatosan mozgásban volt és van is, de egy hatalmas maroknyi csapat, a kemény mag a kezdetek óta együtt van, mintegy bázist alkotva az együttlétekhez.

Felnőtt barátságok ezek. Spontán módon alakult s lett mára belőle egy olyan pont az életünkben, ahova bármikor visszatérhetünk. Itt nincs sértés, bántás, magyarázkodás, itt bármi történik, egész egyszerűen összezárunk egymás mögött. Aki csatlakozik hozzánk, szeretettel fogadjuk. Úgy, ahogy van. Nincs előítélet, nincs elutasítás és nincs sértődés. Nincs gond, ha valaki épp nem ér rá és akkor sem, ha valaki hozná az ismerőseit, mert hely mindig van. A találkozók között sokszor előfordul, hogy nem keressük egymást, hiszen mindannyian éljük az életünket, gyerekek, szülők, munkahely, magánélet, zajlik az élet. A támpont a havi rendszerességű összejövetel, egy – egy este fél héttől általában zárásig. Ebbe minden belefér. Sírás – nevetés, rengeteg téma, vita, öröm, bánat és még több, sokkal több nevetés. Igen, van, hogy elcsöndesedünk és szépen bevárjuk egymást anélkül, hogy összetűzés lenne – pedig ahányan vagyunk, annyiféle személyiségtípust képviselünk. Mindenki más. Más érdeklődési körrel, más háttérrel, más – más munkaterületen, s valószínűleg ez adja a sava – borsát.

S mi az apropója ennek a pár sornak? A héten találkoztunk ötvenedszer. Meg is ünnepeltük. Bent a házban egy kicsi asztalt körbeülve, fotelben, földön, aztán már állva. Mondhatnám, hogy sosem nevettünk még ennyit, de ez nem lenne igaz. Morzsapartit tartottunk, mert karácsony után ugyan ki bír még enni? Mindenből volt pici: sós is, édes is, szendvics is, jó csípős kolbász, gyümölcs is és a kenyér.

Hat év alatt fél száz alkalommal találkoztunk és valóban ünneplésre méltó. Ezek nem családi összejövetelek, nem kötelező programok. Ez a sziget, ahol vizet veszünk fel a következő alkalomig. Elvárásoktól mentes, humorral fűszerezett csomópont az életünkben, ahol találkozunk majd megyünk tovább. Tudom, nem vagyunk ezzel a programmal egyedül, mégis jólesik visszagondolni, visszatekinteni, honnan indultunk és mi minden történt velünk azóta. Barátságok szövődtek az akkor még ismeretlenek között és olyan szál, mely eltéphetetlen.

Mi szükséges még hozzá? Szeretet és feltétel nélkül elfogadás. No meg kovász helyett élesztő. Két hatalmas tálban előkészítjük a hozzávalókat. Egyikben az élesztőt futtatjuk meg a meleg vízzel és pici cukorral; a másikban összekeverjük a lisztet, a sajtot, a sót és a chilit – ebbe én bátran tettem egészen apróra vágott aszalt paradicsomot, póréhagymát és kolbászt (ekkor már nem tettem bele sót, épp csak csipetet). Miután összedolgozzuk a két tál tartalmát, pontosan egy órát hagyjuk pihenni meleg helyen. Az óta elteltével a sütőt 230 fokra előmelegítjük, miközben a jénai is benne melegszik. Ezalatt a 30 perc alatt a massza átforgatása után kenyerünk újra pihen. A meleg jénait sütőpapírral béleljük és az átforgatott kenyeret belehelyezve, keresztet metszünk a tetejére, majd megszórjuk még sajttal és megkenjünk olajjal. Fél órát lefedve, majd még 20 percet fedő nélkül sütjük.

Ilyen egyszerű. Mint az élet. Fölösleges túlbonyolítani. Jó étvágyat hozzá. S mi a titok még? Elmondom őszintén. Egyetlen egyszer jutott eszembe, hogy abbahagyom, mert épp nehezített pályán haladtam az aktuális Mario pályámon és nem tudtam, hogy a következő szintre fogok lépni vagy épp mérges gombára ugrok – de a „csapat” nem hagyta. Végtelenül hálás vagyok nekik ezért; hiszen egy pillanatra akkor elfeledkeztem a kovászról … de épp csak egy pillanatra. Azóta egyszer sem.

#GallaiJudit © 2014. Az írásokkal, fotókkal és az oldal nevével kapcsolatban a szerzői és minden jog fenntartva.

"Egyetlen pillanat létezik csupán, amelyben fontos, hogy felébredj. Ez a pillanat most van." (Buddha)