2019. június 7.

ajándék

Sokszor, sokféleképpen várjuk. Legyen ez Karácsony, születésnap, évforduló – vagy egy egyszerű meglepetés. Hányan vajon hányféleképpen fogalmazzuk meg, mi is számunkra az ajándék.

Nekem mindig fontos volt, nem fogok kertelni. Akkor mégis, hol van az az aprócska: „de”? Máris elmesélem. Nekem mindig is fontos volt AZ ajándék; ami nem más, mint az idő. Emlékszem a születésnapokra, amikor kislányként körülvett a család, s pontosan annyi szál tulipán várt a csokorban, ahány éves voltam. Fontosak voltak az utazások, a koncert és színházélmények, melyek az ajándék részét képezték. Sosem vágytam nagy dolgokra, különösen nem pénzben mérhető drága dolgokra. Talán ezért is van az, hogy ugyanezt viszem tovább és adom át a következő nemzedéknek.
Az ajándék számtalan formában talált meg az elmúlt időszakban, különösen a májusi születésnapomat követően. Egy telefonhívás, egy kedves üzenet, egy kapuba betűzött apró emlék vagy a házi készítésű torta. A kulcstartó, mely Zsuzsa kedvenc autójához tartozott, azóta is féltve őrizte – hát most nekem adta, hiszen ugyanaz a márka. Orsi meghívása egy kávéra, melyből hatalmas séta lett. Rácsodálkoztam a Népkert gesztenyefáira, az üde zöld tavaszra és közben csak meséltünk és meséltünk. A karkötő, melyet egy kedves barátom hozott a zalaszántói sztúpától, hiszen annak idején Tarra én vittem együtt kirándulni az ottani kegyhelyhez. A nepáli tea kis színes szütyőben, mely onnan érkezett, ahol én magam is jártam.

Ezek a pillanatok, kedvességek aprónak tűnnek, mégis hatalmas ajándékok. Ugyanúgy, mint a pedagógusnapi valóban apró meglepetések, melyek nem a tucat cserepes virágról szóltak, s lett pipa az ünnep, hanem a figyelemről. Apró kedvesség, mely arról árulkodik, hogy hallják, ha mesélek. A legutóbbi apró figyelmesség pedig az üzletben, amikor elfelejtettem a paradicsomot lemérni, a pénztárnál pedig nincs mérleg. A hölgy rám nézett, komoly arccal koncentrált, majd beütötte az összeget: hiszen lemérte a kezével. S ment is tovább az élet fennakadás nélkül.
Emellett még mi ajándék nekem? Az egészség. Hiszen mindannyian egészségesek vagyunk. A ház, melyben élek, s az otthonom. A fészkelő madár a kertben. A nevetés, a cinkos kacsintás, az eső, sőt a zápor is, az utazások, a szél – nagyon szeretem a szelet; a csillagos égbolt esténként, a hold, a repülők látványa az égbolton, és még hosszan sorolhatnám. Helyette álljon itt Márai verse az ajándékról.

„És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.”

2019. június 6.

Te sietsz?

Mondd, hogy Te nem rohansz. Mondd, hogy megállsz néha és nézelődsz. Mondd, hogy esténként egy jó könyvvel bekuckózol, vagy épp filmet nézel. Leülsz, és nem csinálsz semmit – talán hallgatod a madarakat, a tücsökciripelést, észreveszed a szálló pihét. Figyeled a forró teából felcsapó párát? Vagy épp azt, hogy futnak le az esőcseppek az ablakon.

Szombaton osztálytalálkozóra autóztam. Hosszabb lett az út, mert jólesett végre kiszabadulni a városból, tűzött a nap, a pipacsok nyújtogatták a fejüket az út mentén hatalmas csapatokban. A kék eget itt – ott felhők tarkították és csupa zöld volt a határ.

Lassan ideje megállnunk. Mindannyiuknak. Legalább lelassulni, mert ez az eszeveszett rohanás sehova nem vezet már. Olyan jólesik szépen tenni a dolgom, nem rohanva, beosztva az időt, elosztva a teendőket. Amikor érzem, hogy engem is épp elkap az örvény már tudatosan lépek egyet arrébb. Jólesik picit tovább lustálkodni reggel, leülni egy könyvvel és olvasni. Sétálni egyet egy régi ismerőssel vagy a nappaliban a forró citromos vízzel beszélgetni egy jót. Megnézni egy filmet este vagy csak úgy leülni, megállni és úgy igazából semmit nem csinálni, csak mélázni.

Miből tart egy kedves üzenetet átküldeni annak, akit szeretsz, ahelyett, hogy kifogásokat keresel, miért is nem tetted meg. Senki nem hajtott, senki nem kényszerített. Érdemes azért elveszíteni a másikat, mert oda rohansz, amiről nem is tudod, merre van? Semmiből nem tart rámosolyogni a másikra az üzletben, esetleg köszönni, mikor belépsz oda. Előfordul, hogy csak egy pillanatra lépünk egymás életébe; az is lehet, hosszabb ideig időzünk együtt. Ugye, hogy nem mindegy, hogyan telik ez az idő el? Megmérgezve az együtt töltött alkalmakat vagy feltöltve egymást.

Sokszor fordul elő az, hogy csak azért lépünk valaki életébe, hogy ráébresszük, mennyire fontos, s arra, megérdemli a szeretet. Akkor, ha ezt magától már elfelejtette vagy nem hiszi el. Azért, hogy adjunk neki egy apró figyelmességet, néhány jó szót. Ilyenkor sosem az a cél, hogy bennünket viszont szeressenek, hanem az, mi adjunk valakinek egy boldog pillanatot. Egy apró, csipetnyi hitet, hogy ő is szerethető.

2019. június 1.

Régen jelentkeztem. Az elmúlt pár hétben élveztem az esőt, olvastam, pihentem, tanultam, beszélgettem sokat. Számos eseményen vettem részt, melyek töltötték a lelkem. Emellett sok olyan dolog is történt, melyek tanító szándékkal léptek az életembe. Ezeket a periódusokat mindig csöndesebben élem meg.

Itt volt például életem első lánybúcsúja – viccesen említettem is, még lánybúcsú-szűz voltam, épp ideje volt átélni egyet már. A hely, ahol mindenki ismeri a menyasszonyt, egymásnak mégis ismeretlenek vagyunk. Az összefogás, a szolid, mégis felemelő együttlét bebizonyította újra, hogyan vagyunk képesek összefogni azért, aki mindannyiunknak fontos. Egyszerű, bensőséges este finom ételekkel, játékokkal, zenékkel és sok nevetéssel, végül megható ajándékkal. Ezt csak tetézte két héttel később az esküvő, mely a születésnapomra esett. Végtelenül körültekintően megszervezett elegáns este, mely egyben volt visszafogott mégis bohókás; ahol minden meghívott végigtáncolta és énekelte az estét – s nem utolsó sorban tökéletesen elfeledkezett a virtuális világról hálózat híján. Megható, felemelő, felszabadító órák. A táj? Hosszú esős napok után, ekkor derült ki az égbolt. Minden üde zöld. A virágok pompáztak a nyárfa pamacsai szálltak a légben a szertartás alatt. Ahogy öregszem, észrevehetően mélyebben élem meg ezeket a bensőséges történéseket.

A hónapban több családi programra is sort került. Színházi előadás Budapesten a lányommal és Mamával. Szeretem ezeket az alkalmakat, mert oda – vissza beszélgetünk, osztunk meg olyan érzéseket, melyek mellett néha elszaladnak a hétköznapok. Az egyik egy dráma, míg a másik vidám – zenés darab. Érdekes tapasztalás volt a darabok során meglátni bizonyos tükröket. Fájtak? Rettentően. Látni számomra fontos személyek tulajdonságait, viselkedésmintáit egy színész játékában, igazán megdöbbentő élmény. Amit nem veszek észre máskor, hiszen érzelmileg érintve vagyok – ott és akkor szinte belém hasított. Ugyanez érvényes rám is természetesen. Azt is jó volt látni, ahogy a másik mű során a színészek valóban játszottak, élvezték az előadást s nevették el magukat, ahogyan egymást megtréfálták.

A szokásos éves iskolai gála hozta a tőle megszokott színvonalat. A gyerekek minden évben kétszer készülnek előadással, ahol helyet kap a zene, a tánc, a vers – az együtt-élmény. Szívet melengető érzés figyelni, ahogy nőnek, változnak, ügyesednek; s nem kevésbé izgalmas látni, ahogy mindig egy egész estés történet bontakozik ki előttünk, hiszen a csoportok és osztályok műsorai mindig egy történet köré csoportosulnak. A tánc segítségével minden elmesélhető. Fantasztikus volt az is, amikor a tapsrend után minden gyerek a színpadra telepedett és egy megható videóval köszöntötték közösen az épp 18. életévébe lépô táncos társukat. Ezeknek a pillanatoknak van közösségépítő szerepe.

A gyermeknap csak hab volt a tortán. Békés, napsütéses időben hosszan beszélgettünk unokanővéremmel – ott folytatva, ahol hosszú hónapokkal ezelőtt fejeztük be, míg a gyerekek bejárták a vidámparkot. Beszélgetésbôl kijutott még, hiszen egy volt tanítványom hívott sütizni-kávézni Miskolc különleges kávézójába, ami a sóskaramella miatt is a kedvencem. Ott kezdtük a beszélgetést, hiszen hónapok teltek el, hogy nem találkoztunk, majd a Népkertig sétáltunk és vissza a tavaszi napsütésben.

A háttérben mindeközben iszonyú erők mozogtak. Ahogy az eső dobolt odakint a köztes napokon vagy volt rekkenő hőség pár órára, úgy változtak bennem is dolgok. Szinte láttam magam előtt egy hatalmas szűrőt, melynek rostáján csak az marad, ami szép. Minden ami fájdalmas volt vagy elillant vagy a szűrőn át tisztult meg, majd tűnt el. Sokszor félünk a vihartól, hiszen a szélcsend unalmassá válhat. A vihar mégis megtisztítja a levegőt, ha olykor pusztít is a felszínen. A mi dolgunk utána a takarítás.

Mi az, ami ismét bebizonyosodott?

Megengedem az embereknek, hogy megítéljenek. Nyugodtan félreérthetnek, akár szánt szándékkal, akár mert épp máshol tartanak. Ha úgy érzik, kiforgathatják, amit mondok. Nem foglalkozom a pletykával, hiszen nem kifelé élek. Ami egy hónapja még bosszantott, már nem billent ki. A rosszindulat, a sértő megjegyzések, a hazugságok a mélybe zuhantak. Miért? Megértettem, hogy amit mondanak, vagy még rosszabb, amit hisznek, az nem az én problémám. Ahhoz, hogy kiegyensúlyozott maradjon az életem, ezekre a háttérben mozgolódó erőkre nincs szükségem. Pont elég, hogy olyan vagyok, amilyen s nem kételkedem abban, amit tudok, látok, érzek, mondok és tapasztalatok. A gyűlölködőket nyugodtan hagyhatod te is gyűlölködni. Az érték a hitelesség, a szeretet, az odafigyelés, az őszinteség, hiszen ez az élet. A többi színjáték.

2019. május 16.

… emlékszel? …

Emlékszel arra, milyen volt kisgyermeknek lenni? Mit szerettél csinálni? Mi az, ami megragadt az emlékezetedben. Én magam, sosem fogom elfelejteni a Nagyi rántott húsának az ízét. Ma is tisztán emlékszem, milyen volt belépni a lakásba, hol állt, mit csinált éppen – és csak úgy beleharapni a frissen sültbe. Az is élénken él az emlékeimben, ahogy elalvás előtt mesélt, amit közben eljátszott a hátamon az ujjaival. Mennyit nevettünk. Emlékszem, mikor Apával vittük haza a hatalmas kardvirágokat Anya születésnapjára és arra is, mikor a bakelitek szóltak hétvégén. Amikor Anya állt a tükör előtt indulás előtt az előszobában, ahova pont nyílt a szobaajtóm. Mennyire büszke voltam rá, hogy csinos – és mennyire irigyeltem, milyen jól áll neki a magassarkú. A vasárnapi leves illata Hámorban Dédinél is megmaradt az orromban.
A nyugalom. Az maradt meg abból az időből legfőként. Ezt teremt meg és keresem ma is.

Te mire emlékszel?

Pedagógusként sokszor ért már kritika: túl engedékeny vagyok, aztán az, hogy túl szigorú. Mindig elgondolkoztam rajta, vajon miért is mondják vagy egyiket vagy másikat. Amin soha, az az: nem kivételeztem. Illetve úgy igaz: mindenkivel. Hiszem, hogy minden gyermek egyedi és megismételhetetlen. Fontos, hogy ne csak töltsük a fejébe a tudást, hanem az életre neveljük. Ehhez elengedhetetlen, hogy beszélgessünk vele, többet tudjunk arról, mi történik vele az iskolán kívül is. Mikor már reggel fáradtan lépnek be a kapun, döntik magukba az energiaitalt, tele a táska rágcsával, cukros üdítőkkel; mikor félvállról válaszolnak, dühösen néznek, vagy csak nem szólnak egész nap egy szót sem. Hosszan sorolhatnánk még, hiszen akár otthon, akár az iskolában, de ugyanez a helyzet. Teljesen természetes folyamat egészen addig a szúrós kamasz, ameddig el nem kezd kirívó dolgokat tenni.
kisgyermekből kamasz

A kisgyermek figyel. Szívja magába a mintát, amit lát. Tinédzserkorban pedig meglátják a valóságot. Nem azt az igazat, igaznak vélt világot, melyet addig tártak a felnőttek elé, hanem az igazságot. Azt, hogy a felnőtt sem tud mindent és nem is mindenható. Rádöbbennek, hogy kik a szüleik, hogyan néznek ki, azt is, hogy nem is olyan tökéletesek, ahogyan azt addig gyermekként hitték. Ráébrednek arra, hogy a felnőttek füllentenek, netán hazudnak, csalnak és sokszor blöffölnek. Fölmerül bennük ilyenkor a kérdés, hogy akkor mit várnak el tőlük? Hogyan várhatják el az őszinteséget, a beszélgetést, ha a nagy és hatalmas felnőtt sem cselekszik másként. Hitelét veszti sok szülő abban a pillanatban, amikor nem önmagát adja. Amikor el akarja hitetni a gyerekkel, hogy bezzeg az ő korában másként volt. S hogyan várhatja el a felnőtt, hogy a gyerek őszintén közelítsen felé, ha nem építette ki a bizalmat. S hogyan tanítja felelősségre, tisztességre, ha ő maga sem alszik nyugodtan, s nem tud tükörbe nézni. Esetleg nem teszik neki az, amit ott lát.
Kemény kérdések ezek. Ahhoz, hogy elkerüljük ezt, s a mai világban egészséges lelkű fiatalokat engedjünk útjukra, a legfontosabb, hogy vállaljuk azt, ami vagyunk. Maradjunk hitelesek elsősorban a saját szemünkben. Merjünk hibát véteni, merjük azt bevallani. Merjük felvállalni előttük önmagunkat, az esendőségünket. Merjünk őrültek lenni, sírni, nevetni, mulatni, kérdezni. Emlékezzünk arra, milyen volt kamasznak lenni. Mi okozott nehézséget, örömet, mitől tartottunk és mi az, amit hiányként éltünk meg. Ezeket felismerve, felvállalva és ezen változtatva tudjuk megadni a gyerekeknek azt, amire valóban szükségük van. Beszélni arról, hogy élheti meg a lakli kamasz a felnőtté válás folyamatát. Hogyan kell elegáns ruhát viselni, magassarkúban lépkedni, hogyan illik nemet mondani, mennyire fontos az első szerelem és mit jelent a barátság. Hogyan illik a kabátot fölsegíteni, meghívni a másikat akár moziba, mert ez igazi érték még ma is. A tisztelet és az odafigyelés.

Nekem könnyű e a kamaszokkal? Dehogy. amit biztosan tudok, az az, hogy amit mondok, amit teszek az összhangban van. Amit érzek, arról beszélek. Amikor kérdeznek, arról őszintén válaszolok. Ettől érzik magukat biztonságban. A harc, önmaga keresése, megismerése a tinédzser feladata. Úgy teszi ezt, hogy a saját határait feszegeti. Mégis egyetlen fontos dolog van a számára, hogy biztonságban érezze magát és ezt a keretek adják meg neki, amit nekünk kell biztosítanunk.

Nem felejtettem el, hogy voltam kisgyermek és voltam utamat kereső kamasz. Saját élményeim, tapasztalataim, bukásaim tettek azzá, aki vagyok. Így teszem a dolgom minden nap akár az iskolában, akár otthon. Kemény, fáradtságos mégis gyönyörű élmény ez minden nehézségével együtt. gj
#GallaiJudit

2019. május 11.

hullámvasút gesztenyevirág middle-aged utazás kávé sóskaramella zene

negyvenöt

szeretem az életem

Akik ismernek, tudják, mennyire fontos nekem a május. Az első napjától az utolsóig. Imádom, ahogy a gesztenyefák virágot bontanak, szeretem hallgatni a madárcsicsergést reggel a teraszomon, nézni, ahogy kizöldül a táj és színes virágok vesznek körül mindenütt. A május csupa – csupa ünnep: anyák napja, ballagás, gyermeknap, és persze Audrey Hepburn születésnapja. Is.

Nem karácsonykor, inkább ilyenkor csodálkozom rá, milyen hamar elröpült egy év. Ilyenkor futok végig mindazokon az eseményeken, melyek velem – velünk történtek. Ilyenkor csodálkozom rá, mennyi minden is fért újra bele egy esztendőbe. Minden év egy újabb mérföldkő az életemben, melyek utat mutatnak, ahogy haladok előre. Szépen lépésről lépésre. Régen nekem is eldübörögtek a napok, sokszor észre sem vettem, mikor és hogyan. Régóta már olyan igazán mélyen élem meg a mindennapokat. Amikor épp bedarálna valami, lelassítok, jelzem és változtatok, hiszen a B oldalt élem az összes retró számával együtt már öt esztendeje. Minden élményt – legyen az jó, kellemes, vagy épp kevésbé az, mélyen megélem. A belső hangra figyelek, mit súg. Arra megyek, merre a fejlődést érzem, s nem hagyom, hogy bedaráljon a mások által támasztott elvárás vagy épp számonkérés. Megy e ez fájdalommentesen? Dehogy. beleragadok e helyzetekbe? Előfordult már – visszanézve még most is látom a dagonyát. A lényeg pont abban van, hogy meg merjem élni a fájdalmas perceket – napokat épp úgy, ahogy az örömmel telit is. Meghatódni, sírni, megérintődni szabad. Sőt, kötelező! A színpad ugyanaz, a díszlet változik. Épp a minap beszélgettünk erről – mennyire más már így élni. Milyen jó érzés, milyen felszabadító hagyni a pillanatokat megtörténni. Sírni, amikor szinte fizikai fájdalmat érzek, s hangosan, teli szájjal nevetni máskor. Összekucorodni a paplan alatt és csak aludni, vagy táncolni az autóban egy jó zenére.

Szeretek „idősödni”. Szeretem, ahogy a gyerekeimtől, a tanítványaimtól, és ahogy Anyától tanulok. Szeretem, ahogy egymástól tanulunk meg apró szeleteket arról, hogyan lehet emberként talpon maradni ebben a világban. Szeretem, ahogy szépen lassan áll össze a kép, minden egyes nappal, héttel, hónappal, évvel. Értelmet nyer mindaz, amit megtanultam korábban, hogy nem másoknak, hanem magamnak felelek meg. Beépül és értelmet nyer mindaz a muníció, amit értékként kaptam a családomtól lassan fél évszázada; az az értékrend, mely meghatározza a mindennapjaim. Az, ami egy ideig feszített, hiszen a világ szinte elrohan mellettünk. Az, ami most került a helyére. Már minden döntésemben benne vagyok én is. Megállok és átgondolom, ha valami fáj, ha valami bánt és akkor is, amikor határtalan boldogság árad szét bennem. Ott és akkor, abban a pillanatban. Sokszor fordul elő, hogy egy – egy helyzetben tovább maradok, pontosan addig, amíg nem érzem biztosan azt, valóban lépnem kell. Vállalom viszont az ezzel járó esetleges felelősséget, az örömet vagy épp a fejlesztendő feladatot. Sosem élem meg kudarcként az eseményeket, s feladni sem igen szoktam. A lényeg, hogy tiszta tekintettel és egyenes gerinccel tudjak továbblépni, amikor szükséges. Átgondolva, határozottan. Megtanultam segítséget kérni. Megtanultam, hogy bár a kívülállóknak ijesztő, ha épp a lejtőn vagyok és aggódnak értem, tudom, ők máshol tartanak az életükben. Mégis szívet melengető a tudat és az érzés, hogy itt vannak és mellettem állnak – várva, hogy a vihar elüljön. Már régen tudom, hogy nem végződik minden mindig teljes sikerrel – azonban a közben felmerült nehézségek is tanulásra ösztönöznek. Meglévő barátságaim elmélyültek, megszilárdultak, átalakultak. Tudod, Te – épp, aki olvasod – köszönöm!

Lehetőségem nyílik minden év(em)ben világot látni, utazni, tapasztalni. Minden utazás egy belső felfedezés is. A meglátások, a tapasztalatok, a hazaút mind – mind új elemként épül az életembe. Elég csak megállnom egy pillanatra, visszagondolni egy utazás adott pontjára, magamba szívni azt az energiát, amit ott kaptam – és már billen is vissza minden a helyére. Hegytető, havas hegycsúcs, tenger morajlása, zajos olasz kávézó terasza, a brightoni kavicsok és sirályok, az árbocok csilingelése, az imazászlók lengedezése, a reptér különös elfogadó közege, a függő hidak.

Attraversiamo.

Köszönöm az élményeket, a kérdéseket, a kritikákat, a hosszú éjszakába nyúló beszélgetéseket, az utazásokat, a színház és filmélményeket, a koncerteket, a közös vacsorákat, a csöndes sétákat, a kitalált gondolatokat, a rengeteg nevetést, a félszavakat, az épp jókor érkező spontán öleléseket, a szeretetet, bizalmat, a szívecske alakú köveket, felhőket, mind, amit küldtök, mikor épp észreveszitek. Ez számít. Ez a lényeg. Élni az életünket, s vinni a többieket a lelkünkben – mint amikor bekúszunk a másik bőre alá. Azért, hogy tudja, fontos. Mert ez számít itt, amíg itt vagyunk.

Jövőre, Veletek, máshogy.

2019. május 3.

nem

Mondasz nemet? Mersz nemet mondani? Mondtál már valaha nemet, amikor valóban kellett volna? Esetleg félelemből elhallgattál és hagytad az egészet: majd csak lesz valahogy? Hányszor buktál már el azért, vesztegettél el heteket, hónapokat és éveket, mert nem mertél nemet mondani? Vajon honnan jön ez s miért nem mersz önmagadért kiállni?

Az elmúlt években sokszor csodálkozom rá, mennyire türelmetlenek körülöttem az emberek. Minden azonnal kell, az élet instanttá vált. Kávé, étel, wifi jelszó, közlekedési lámpa – mind azonnal legyen, azonnal működjön, azonnal váltson, nyissanak új pénztárt az üzletben. Az emberekből – tisztelet a kivételnek – kihalt a figyelmesség, az empátia s különösen érvényes ez a fiatalabb generációra. A felnőtt lesi minden kívánságukat, megadva mindent, ami csak elérhető ma s nekik nem volt 20 – 30 évvel ezelőtt. Miért kellene nekünk mindent megadni a gyerekeknek? Minek a nagy tévé, a sokadik elektronikus játék, a rengeteg édesség, zacskós cukor és chips, ballagásra autó. Valódi kis szörnyetegekké válnak, ahogy növekedve – cseperedve követelik ki maguknak a még többet. Vajon lesz olyan, hogy elég? Nyilván nem.

Pedagógusként is vallom, nyugodtan lehet már a gyereknek is nemet mondani. Ez nem bántalmazás, nem sérül a lelke tőle – sőt. Keretet adunk az életének, megismeri a lehetőségeit, a korlátai. Megtanulja, hogy nem lehet mindent. Megtanulja, hogy nem tehet meg bármit. Különösen nem következmények nélkül. Együtt élünk, figyelünk egymásra, törődünk a másikkal. A mai norma sajnos arra megy, hogy a gyereknek mindent szabad, hiszen a legtöbben engedékenységgel, beletörődéssel “nevelnek”. Már egy kis hiszti elég ahhoz, hogy a szülő beadja a derekát, ennek a következményei pedig beláthatatlanok. Attól, hogy a szülő nem a gyerek barátja még kiegyensúlyozott és tiszteleten alapuló kapcsolat lehet közöttük; hiszen pont ez a lényege. A szülő az én szememben következetes, megfontolt, és nem engedékenységgel csitít vagy próbál épp nevelni.

Én is voltam nagyon szigorú, néha túl engedékeny; akár otthon akár a munkám során. A mindennapok, a következmények és tapasztalatok árán változtattam, hiszen egyikünk sem születik úgy, hogy mindent tud elsőre, azonnal. rengeteg beszélgetés, kérdés, sírás, nevetés szükséges ahhoz, hogy megtaláljuk az arany középutat. Megváltozott hozzáállás, felismerések, hiteles magatartás hosszú távon kifizetődő, bár valóban rengeteg energia és időbefektetés.

Ami valóban elszomorít az az, hogy a liberális nevelési módszerek sorra csődöt vallanak, mégsem vált a nagy többség. Látható a pusztítás, amit ez véghezvisz. A megszorítások, az egészségesen felállított szabályok ismeretlenek számos fiatal számára. Szomorú és kétségbeejtő látni, mennyire nem tudnak a gyerekek koncentrálni, összefüggéseket meglátni, felelősséget vállalni, viselkedni. Fel kell ismernünk és ki kell mondanunk azt is, hogy ez a túl engedékeny nevelés milyen hatással bír a gyerekkori betegségek kialakulására, a tinédzserkori depresszióra, az addiktív szerek használatára – legyen az “csak” édesség vagy épp energiaital – s ne is menjünk tovább.

… elgondolkodtató …

gj

2019. május 1.

fájdalom

Éreztél már szűnni nem akaró fájdalmat? Ami egészen csontig hatol. Mikor annyira fáj egy érzés, hogy komolyan fizikai fájdalmat érzel. Te hagyod ezt az érzést vagy inkább elnyomod magadban?

Életem során nem sokszor ugyan, mégis annál mélyebben éltem meg számomra fontos pillanatokat. Ilyen volt egy borús őszi napon megélni és felfogni, ahogy lépkedtem ki a kórház kapuján, hogy Apának talán már nincs sok hátra. Eszembe jutottak akkor az elpazarolt évek, hetek és hónapok, melyek évekké dagadtak. Csontig hatolt az érzés, mely a megbánással keveredett. El lehet e ezt felejteni? Nem, és nem is szeretném. Amiért hálás vagyok, az az, hogy kaptunk még éppen annyi időt, hogy rendbe tegyük a dolgainkat, amennyire csak tőlünk tellett. Amikor elaludt, ez az érzés már tompult, hiszen három hónap is eltelt s minden na úgy keltem és feküdtem, hogy azt kívántam, ott lehessek majd vele és ne maradjak le a búcsúról. Megadatott. A fájdalom akkor tért vissza, amikor a halála utáni harmadik hónapban éreztem egy kora reggel. Hogy valóban nincs többé. Elment. Amikor útra kelt, mert mindenki, aki itt maradt, hozzá közel álló képes volt már a maga útjára lépni s őt elengedni.

Hasonló fájdalmat éreztem akkor is, amikor Nepálban a Béke sztúpában imát mondtam mindazokért, akik fontos szerepet játszottak az életemben. Érdekes és szívbe markoló pillanatok voltak látni és érezni őket. Egymás mellett szépen sorban. Elmondani nekik, mennyire hiányoznak és mekkora űrt hagytak maguk után. A második alkalom volt, amikor fizikai szinten éreztem a ’soha többet’ fogalmát.

Elválni azoktól egy munkahelyen, akiket szeretünk, mert a körülmények változtak s egy idő után egész egyszerűen nem volt maradásunk? Ha érezted már, tudod, mire gondolok. Egy életünk van. A ha szereted a munkád, élvezettel teszed és mégy minden nap, akkor semmi gond. Ha vannak zavaró tényezők, célszerű a hozzáállásod megváltoztatni. Ha ekkor sem jobb picivel sem, akkor érdemes tovább lépni, új utakat keresni és pozíciót váltani. Akkor is, ha a szíved szakad meg, hiszen ha olyan munkát végzel, mely nem tölt, mely nem hoz eredményt, sikert, elégedettséget, akkor könnyen megbetegszel. Akkor rendkívül nehéz és mély döntést hoztam, ma már látom a gyümölcsét.

S milyen egy szerelemtől elválni? Fájdalmas. Különösen akkor, mikor nem tudsz egyetlen egy pontot sem kiemelni, miért is történik. Amikor egész egyszerűen megfogalmazódik benneteket, hogy nem közös már az út. Mennyi mindent megteszünk önmagunkért, a szeretteinkért, élményeket, érzéseket és pillanatokat gyűjtünk szépen egymás után, mint ahogyan a kavicsok sorakoznak a tengerparton. Ezernyi emlék, nevetés, beszélgetés, tapasztalás. A saját magam és a másik korlátainak megismerése, ledöntése. A kölcsönös szeretet és tisztelet, melyen alapszik egy kapcsolat. Kérdések, válaszok, fejlődés. Az idő telik s egyszer csak ránk tör az érzés, hogy valami megváltozott. A szeretet marad, mégis más irányt vesz az életünk, így elbúcsúzunk egymástól. Miért fáj? Mert ilyenkor a szép az, ami megmarad a lelkedben és továbbviszed. Mert hiányzik a megszokás, ami eddig az életünk része volt. Mert a lelkünk egy darabja a másik kezében marad, lenyomatként, melyet továbbvisz magával, ahogyan mi is ezt tesszük. Pontosan meg tudjuk fogalmazni, mi az, amit kaptunk általa, mi az, amit elviszünk magunkkal és mi az, amit zálogban ott hagyunk nála. Az a fájdalom, amit érzünk, ami kimondásra kerül és benne van egy ölelésben. Ez visz minket tovább, hagy előre lépni, s már nem hátra nézni többé. Mégis felszabadító érzés a tudat, hogy adtunk valamit egymásnak, ami már csak a miénk marad. Amit mi ketten tudunk. A titok, hogy Ember módjára, felnőttként engedjük egymást utunkra, hiszen olyan csomagot adtunk egymás kezébe, melyből a hátralévő időben mindig lesz elég muníciónk. S nem engedjük el egymás kezét, nem hagyjuk magára, hiszen ott vagyunk, mégis más minőségben.

P
H

„Különös, hogy a legtöbb ember egész életében kerüli a fájdalmas helyzeteket. Na nem mintha olyan nagy sikerrel járnánk, de azért mégis mindig megpróbáljuk elkerülni a fájdalmat. Az a tudattalan hiedelem munkál bennünk, hogy tudatosságunk és tudatunk a gyönyörű pillanatok által fejődik leginkább, de én úgy vélem, a legtöbben mégis inkább a nehéz helyzetekben teszik meg a legnagyobb lépéseket ezen a téren. Sokan nem akarják elfogadni, hogy legnagyobb nehézségeink, szenvedésünk és fájdalmunk a kíméletlen kegyelem megnyilvánulása. Ébredésünk hathatós és fontos alkotóelemei ezek, már ha készen állunk rájuk. Ha készen állunk arra, hogy szembenézzünk velük, megláthatjuk és elfogadhatjuk az általuk kínált ajándékokat – még ha időnként ezeket az ajándékokat látszólag ránk kényszerítik is. Legyen szó akár betegségről, akár egy szerettünk haláláról, akár válásról, akár függőségről vagy munkahelyi problémákról, fontos szembenéznünk az élethelyzeteinkkel, hogy megláthassuk a bennük rejlő ajándékokat.” A

2019. április 27.

… megszelídítettem … (2.rész)

Passzív az agresszió?

A könyv a II. világháború alatt íródott, abban az időben, amikor az erőszak a tetőfokára hágott. Az emberek szerte a világon öldökölték egymást, s az agresszív hajszában egy dolgot felejtettek el: Embernek maradni. Ostoba, értelmetlen módon bántották egymást.

Változott e ma valami? A módszer talán. A háború mindig jelen, valaki mindig hadban áll. A harcban azonban mindig van vesztes mind a két oldalon. Értelmetlenül. Gonosz, embertelen módszerek is léteznek, mióta világ a világ. Mi változott mégis? A passzív agresszió, mely egészen csontig hatol. A chatelések, a letiltások, az iskolai bántalmazás, a lelki terror egészen kicsi kortól a gyerekek életének a része. Méricskélnek, összehasonlítanak, megfelelnek, elvárnak, küzdenek, majd hazudnak. A felnőtteknek, a társaiknak és önmaguknak is. A konfliktusok a múltba tűnnek lezáratlanul, feldolgozatlanul, miután az érzelmeiket nem tudják és nem is akarják megélni, kimutatni pedig semmiképpen. A maszk, mely beborítja őket, ideig – óráig védelmet nyújt; mégsem mentheti meg őket. Azt hiszik, a világ az, mely virtuálisan bontakozik ki előttük.
Mit tehetünk?

Hajnal előtt a legsötétebb az égbolt
A történetben a kis virág elmagyarázza, hogyan és miért kell elviselnie a hernyókat, melyek a levelein portyáznak – hiszen ő még látni akarja a pillangókat. Talán ez adhat nekünk is okot a türelemre, amikor a ma kamaszával szállunk vitába. Mennyire más a mai világ s benne a ma kamasza, mint akár két vagy három évtizeddel ezelőtt. Ez a metafora ad reményt, hogy ha kellő türelemmel és odafigyeléssel, őszinteséggel kezeljük a felnövekvő nemzedéket, mégis meghúzva számukra a határokat, biztosítva a kereteket, akkor kiegyensúlyozott felnőttként élnek majd. Pont olyan időszak ez, mint a sötét éjszaka, mikor forgolódunk, s nem jön álom a szemünkre. A sötétség, mely beborít, mindig hajnal előtt jön el; ugyanígy a telet is ki kell húznunk, mielőtt tavasszal virágba borul a táj.

Ahogy a történetből is kiderül, a szeretet az egyetlen dolog, mely számít. A lényeg a szem számára láthatatlan. gj

2019. április 25.

… megszelídítettem … (1.rész)

Van, ami örök. Van, ami nem változik, hiszen mondanivalója, tartalma, filozófiája biztos alapokon nyugszik. Sokszor (mondhatom, egyre többször) beszélgetünk barátokkal arról, merre tart a világ, mi és hol változott meg végérvényesen s arról is, a mi helyünk hol van ebben a zűrzavarosnak tűnő, örökkön – örökké rohanó bolygón.

Az 1943-ban kiadott A kis herceg, mely a XX. század legjobb könyve címet is elnyerte, világszerte mintegy háromszáz nyelvre is lefordították, eredetileg gyerekeknek íródott. Az ok, amiatt még ma is milliók vásárolják évente egészen egyszerű. Olyan örökérvényű igazságokat szolgáltat egyszerű nyelvezettel, melyet még az is meghall, aki a mindennapokban ezeket észre sem veszi. Az, hogy miért nem cselekszi is, már kérdés marad csupán a levegőben.
Mit tanulhatunk meg a pilótától, aki a sivatag közepén landol, s mit a fiatal hercegtől, aki épp arra járt?

A pénz sem minden – vajon az idő az e
Számtalan tanítványom válaszolja, mikor a jövőről, a munkalehetőségekről esik szó, semmi más nem motiválja, csak a pénz. A jó kereseti lehetőség, a fizetés és a béren kívüli juttatások számítanak, minden más másodlagos. Eszembe jut ilyenkor a negyedik bolygó, melyen az üzletember végtelen elfoglalt a csillagok számlálásával, csak azért, mert élvezi, hogy birtokolhatja őket. Úgy érzi, ezek teszik gazdaggá. Boldog e? Nem tudja, hiszen nincs erre ideje, lefoglalja vagyonának csodálata. Birtokolni akar.
Ingoványos talaj ma pénzről beszélni, hiszen mindenki rohan, sokaknak több kell. Aztán még több. Ami mozdítható, megveszik. Az üzletekben kígyóznak a sorok, még akkor is, ha csak pillanatokra szerez örömet a megvásárolt árucikk. A minőség és a mennyiség ollója tökéletesen kinyílt.
Emlékeztek ugye arra a bolygólakóra, aki minden reggel gondosan felsöpröget. Törődése, gondoskodása teszi lehetővé számára, hogy élhető környezetet alakítson ki. Figyelünk e mi itt a bolygón a környezetünkre. Elég e, amit teszünk? Tudunk e megfelelően cselekedni ebben a felgyorsult, elektronizált – digitalizált világban? Elég e, ha csapatokba verődve szemetet szedünk, ha közben ugyanannyi fölösleget termelünk a fölösleges vásárlással? Esetleg észrevesszük e saját portánkon a szemetet, miközben a szomszédot bíráljuk … mindenféle értelemben.

A róka arra panaszkodik, hogy az embereknek nincs ideje bármit is megérteni, hiszen el vannak foglalva a modern élet adta lehetőségekkel. Amihez ugye pénz kell. Ez az örök körforgás, a huszonegyes csapdája. Kimondja, minden megvásárolható, kivéve a legfontosabbat: barátságot sehol sem árulnak. A barátságokért, a kapcsolatokért meg kell dolgozni kőkeményen. Az pedig időigényes. A ma emberének nincs ideje erre, hiszen a pénzt, a megélhetést kergeti, a jobbat, a szebbet, a mindent. Nagyon nehéz megállni, lelassítani és élvezni a mindennapokat. Minek a közeli barátok, ha van több száz vagy ezer virtuálisan? Elég ráírni, ott felköszönteni, s irigykedni, merre jár a másik, mit eszik, mit főz, gyúrt e.

gj

Álom vagy valóság? Valóság vagy illúzió? Igazi vagy valódi?

Álom vagy valóság? Valóság vagy illúzió? Igazi vagy valódi?

A mai világban nehéz kiigazodni, legyen az bármi. Az étel, amit vásárolunk; az információ, amit felkeresünk; a kép, amit feltöltöttünk; az élmény, amit megosztunk; a test, amit érintünk. Emberek milliói osztják meg fantasztikus életüket, a zseniális ételeket, melyeket elfogyasztanak, hihetetlen nyaralásaikat, miközben két szót nem tudunk velük váltani – vagy épp ellenkezőleg. Pontosan tudjuk, mi zajlik a színfalak mögött. Elfelejtettek valóban álmodni? Talán épp ébren álmodnak arról az életről, amit csak megélniük kellene? Félnek. Félnek meglátni valódi énüket, valódi képességeiket és valódi érzéseiket. Félnek kimondani, amire igazán vágynak – szeretetre, emberi kapcsolatokra, talán épp egyedüllétre a zajos világban. Robotolnak és mindig várnak valamit: a munka végét, a pénteket, a szabadságot, a karácsonyt. Aztán átdübörögnek rajta.

Pedig milyen egyszerű lenne csak egyszerűen élni. Őszintén. Kimondani, hogy örülünk vagy azt, hogy félünk. Mesélni vagy tanácsot kérni. Kérdezni vagy békén hagyni. Álmodni s megvágyni. Nem eljátszani. A rengeteg locsogás, harsogás, lárma, zaj, digitalizált világ elfeledtette velünk, miért is vagyunk itt. Pont most. S elhisszük mindazt, amit látunk, amit láttatnak, amit látni hagynak.  Mit tegyünk? Tapasztaljunk, újra figyeljünk belső iránytűnkre s így haladjunk előre.