Gallai Judit bejegyzései

2018. december 5.

hat év

Ennyi telt azóta, hogy Apa nincs. Elutazott. Nyugalomban tel búcsú volt mindenkitől, akinek fontos volt, aki szerette. A napokban beszélgettem egy rég nem látott baráttal, s elmélkedtem hangosan – mennyi minden történt velem azóta a bizonyos nap óta. Azt is, hogyan változtatta meg az életem, a gondolkodásmódom. Hogyan hatott a múltamra és hogyan kezdte alakítani az akkor jelenem és hogy változtatja  mai napig a mindennapjaim.

Amikor elveszítünk valakit, amikor búcsút mondunk – legyen ez bármilyen lezárás az életünkben, számos dolgot átértékelünk. Fontossági sorrendet, célokat, kapcsolatokat, érzéseket. Nagyon sokan kapjuk a jeleket, mégsem vesszük észre őket mindaddig, amíg valami nagyon mély, szinte tragikus dolog be nem következik, s ki nem mozdít bennünket a megrekedt állapotból. Ilyenkor a haraggal, csalódásokkal, megfelelési kényszerrel telt időszak lezárul, tér és idő megszűnik, s teljesen új eseménysor veszi kezdetét. Talán ahhoz hasonló érzés, mint amikor hullámvasútra ülünk. Bennünk a félelem, a kockázat, az adrenalin mégis zakatol, s teljes sebességgel zuhanunk az ismeretlenbe. S ez adja meg az energiát, a spirituszt, melyre oly rég óta vágytunk.

Hat éve ősszel megtanultam várni. Várni, hogy az, akihez valaha szoros szálak fűztek, talán a legszorosabbak – hány éven át várta, hogy visszatalálok hozzá. Rádöbbentem, mit jelent a megbocsátás. Azt, hogy nem baj, ha hibázunk, hiszen gyarlók vagyunk mindannyian – de a lényeg az, hogy meg tudjunk bocsátani. Azt, hogy a döntéseink következményekkel járnak, s ezeket vállalnunk kell. Bocsánatot kérni és megbocsátani. Azt is átéltem és megértettem, mit jelent a sokszor már elcsépelt „soha” kifejezés. Sokszor és sokat vártam azelőtt is, de ezen a napon tanultam meg alig pár óra leforgása alatt, mit jelent az ismeretlent várni. Erősnek lenni, tenni a dolgunkat, összefogni úgy, hogy ismeretlen ismerősök vesznek körbe. Összefogni valamiért és valakiért. Számonkérés nélkül. Összefogni ismeretlenül is azért, akit mind szeretünk.

Megtanultam, mit jelent valóban erősnek lenni. S ma már tudom, az az erős az, aki kimutatja az érzéseit és a félelmeit. Megéli a boldogságot és szomorúságot. A fájdalmat. Aki nem rejti ezt el. Megtanultam azt, mit jelent elfogadni és befogadni, mit jelent toleránsnak lenni. Azóta sokszor ért kritika azért, mert nyitott könyv az életem. Sokszor akartak bántani azért, s rendre utasítottak, hogy kimutatom az érzéseim. Elgondolkodtató, vajon miért tették, vajon mitől félnek – mitől féltek, s az, hogy merték venni a bátorságot, hogy érzéseket akarjanak „elhallgattatni”.

Élénken élnek bennem a napok, amikor valóban magam voltam, az is, amikor a gyerekekkel beszélgettünk arról, hogy mit jelent az elmúlás, az élet rendje, hogy nagyapától búcsúzunk, mert már nem épül föl. Élénken megmaradtak a napok, s színek, azok, akik mellettem voltak a háttérben, s az az érzés is, hogy esetleg nem lehetek majd ott. Élesen él az emlékeimben a reggeli telefonhívás, hogy elérkezett az idő és van még pár óránk. A kollégák, akik segítettek, s támogattak. Anya hangja, mikor hazatelefonáltam, mi történt és hova tartok. S emlékszem arra is, milyen érzés volt belépni a lakásba, a családhoz, ahova tartozott és szerették. Aznap érte el azt, amire mindig is vágyott. S mire emlékszem még? A humorára, amikor meglátott minket szürreális helyzetben és összerakta a képet: miért vagyunk mi mind körülötte ott és akkor. „Jó sokan vagytok. hullámozzatok.”

Átértékelődött az életem. Ott és akkor azon a téli napon, miközben kint ment az élet, s csöpögött a hólé az erkélyek üvegén. Vártunk.

Mi minden változott az elmúlt években? Minden és semmi. Utoljára akkor emlegettem Apát, mikor februárban egy fájdalmas búcsút mondtam ki, s hagytam egy korszakot a hátam mögött. Akkor mondtam ki utoljára, hogy nem tudom tovább csinálni, mert Apa most nem büszke rám. Nem büszke, mert nem állok ki magamért. Hát megtettem. Most pedig hat év után azt érzem, már nincs szükségem arra, hogy tovább vigyem ezt a csomagom, ezért leteszem, s nem cipelem már. Megtanultam a leckét, levontam a tanúságot, megtapasztaltam, amit meg kellett. Már nem azt a napot látom, amikor elment, nem azt látom, amikor a betegség foglyaként elbúcsúztunk tőle – hanem arra emlékszem, amikor egészségesen, élettel telin tanított hol humorral, hol szigorral élni. Mennyire más ez már így.

“A végén ezek a dolgok számítanak a leginkább: Mennyire szerettél? Mennyire éltél teljes életet? Milyen mélyen engedted el?”

 

Féltél már?

 
Én is. Sajnos, nem jutottam messzebbre vele. Sőt. A félelem meggátolt abban, hogy bármit is cselekedjek, így beleragadtam helyzetekbe, melyek számos estben több évig is eltartottak. Ma visszanézve, rengeteg utat tudnék javasolni akkori önmagamnak. Vajon hallgattam e volna magamra? Valószínűleg, nem. akkor és ott az volt a legbölcsebb döntés, amit hozhattam. Akár az, hogy féltem, akár az, hogy nem mozdultam. Ma már nem hagyom, hogy a félelmeim irányítsanak. Tudom az első pillanatban, amikor egy akadály gördül elém – ezt most kíváncsian várom. S egyszerűen teszem, amiről teljesen szívemmel hiszem, hogy helyes. már nem problémának látom őket, hanem feladatnak, melyet megoldani szükséges. Melyből tanulhatok és építkezhetek.
 
Hát így nem félek már. gj

2018. december 2.

tél
 
A tél számomra hosszú volt, sötét, komor. Annak ellenére, hogy a napok itthon nyugalmas teltek, a lelkem háborgott, hiszen nem voltam a helyemen. Folyamatosan azt éreztem, árral szemben úszom. A környezet, mely napközben körülvett, minden energiám elszívta, s már nem tudtam pótolni sem a szabadidőm, sem a szeretteim körében. Látták, érezték rajtam, hogy kibillentem az egyensúlyomból, s türelmesen várták, míg elcsöndesedik a vihar a lelkemben. A vihar azonban nem múlt el. Nap nap után kerestem a pontot, ahol kicsúszott minden, s hiba szedegettem össze a szálakat, nem kisimult, hanem egyre kuszábbá vált a történet – akárcsak egy hatalmas hóvihar.
 
Szomorú voltam, csalódott és csapdában éreztem magam. A döntés, melyet meghoztam, szinte mindannyiunknak fájdalmas volt, mégis úgy éreztem, hatalmas kő gördül le a lelkemről. A Farsang mindig a tél lezárása, melyet a böjt követ. Ebben az évben valóban, a szó legszorosabb értelmében megéltem minden egyes szakaszát. A fájdalmasan szép mulatság, ahol utoljára mulattunk együtt abban a körben, ahogyan a mindennapokat éltük. Sírva vigadtunk. Majd elköszöntünk egymástól, felhasználva minden (modern) kommunikáció adta lehetőséget.
 
Egyszerre éreztem kudarcot, csalódást és megkönnyebbülést. Meghoztam egy fájdalmas, mégis hatalmas döntést. Eltávolodtam attól a helytől, mely egykor menedéket jelentett számomra, most mégis fojtogatott. Attól a helytől, melyben hittem, melyet én magam is építettem, de az évek során a céljaink és a metódusaink már nem egyek voltak és ez súrlódásokat okozott. A sérülések mindig fájdalmasok, s sokszor évtizedek sem elegek, hogy begyógyuljanak. Miért vártam volna hát addig, amíg megszerzem őket.
 
Akartam e felejteni? Semmiképpen, hiszen minden egyes emlék, csalódás, fájdalom – éppúgy, mint az öröm, a lelkesedés az életem részei. Akkor még nem tapasztaltam, de éreztem, hogy miután lekötöttem magamról a súlyt, mely visszahúzott, új irányba tartok majd. Sokszor, mikor csalódás ér bennünket, felejteni akarunk. Nem beszélünk a múltról, a fájdalomról, mert azt érezzük, hogy elviselhetetlen az űr, melyet maga után hagy. Mégis az jutott eszembe az utolsó munkanapomon ugyanúgy, mint az azt követő pár nap kényszerszabadság utolsó napján –
sokszor, mikor azt érezzük, veszítünk egy csatában, valójában a legnagyobb szerencsét kapjuk meg. Még akkor is, ha épp akkor ennek nem vagyunk tudatában. A tél után tavasz következik. nem igaz? gj
 
 
www. experiencethepresent.com

“A szeretet mindent meggyógyít”

 
Valóban, hiszen legnagyobb szüksége mindig azoknak van a szeretetre, akikben a legkevesebb van belőle. Sokszor tüskések vagyunk, szúrunk, meggondolatlan mondatok csúsznak ki a szánkon – ezek akarva akaratlanul örökké ott maradnak. Mindannyian vétünk hibákat, mondunk ki, sajnos, nem komolyan gondolt szavak.
 
El kell fogadnunk, hogy mindannyian mások vagyunk. Előítéletek nélkül kellene elfogadnunk egymást. Talán ez a legnehezebb. Sosem tudhatjuk, milyen háttérrel, mennyi gonddal, bánattal indulunk neki egy napnak – s ugyanez igaz akkor is, amikor hazatérünk egy-egy dolgos nap után. Fáradtan, kimerülve sokkal érzékenyebbek vagyunk.
 
forrás: www.experiencethepresent.com
 
Nem könnyű megvalósítani, de törekednünk kell arra, hogy kellő nyitottsággal, odafigyeléssel és szeretettel viseltessünk egymás iránt;
 
hiszen
 
“Harag nem old fel haragot – a szeretet mindent felold.”

2018. november 30.

 

Lassan közeledik az év vége, holnap a célegyenesbe fordulunk. Számomra hatalmas jelentőséggel bír ez az időszak. Egész évben várom. Szeretem a téli időszak hangulatát, akár havazik, akár szikrázó nap süt, miközben dermesztő hideg van. Még akkor is, amikor épp sétálok haza a felfelé vezető domboldalon késő este a hidegben, mert nem kockáztatom meg autóval – hiszen nem is menne.
Fontos, hogy a lakás fel legyen díszítve, hogy az autóban hangulatos zene szóljon, minden nap valami apróság várja a gyereket az adventi naptárban, melyhez szükségem van Anya segítségére is. Fontos a mézeskalács, az apró kézzel készített meglepetés azoknak, akik egész évben segítették a mindennapjaim, s a kézzel írt képeslapok is.
Várom a délutánokat, amikor készülődünk épp egy hangversenyre vagy koncertre, hiszen szépen lassan lecsöndesedünk és elmélyülünk a napok hangulatában. Fontos az ünnep. Nem az ajándék, hanem a csöndes itthonlét. A főzés, az olvasás, a filmezés, a beszélgetés vagy épp csak annyi, hogy tudom, mindenki itthon van.

Minden évben tartok ilyenkor egy évtervező délutánt, melyen ismerősök – ismeretlenek osztjuk meg élményeinket, tapasztalatainkat, terveinket egymással. Ahányan vagyunk, annyi felől érkezünk, s két jó hangulatú délután össze is kovácsolódik csapat, rengeteg tapasztalattal gazdagodva.

Ebben az évben minden nap egy személyes gondolatot vagy élményt osztok meg veletek, melyeket én magam éltem át az évben.

Tartalmas és nyugodt készülődést kívánva szeretettel,

J

2018. november 16.

hit

Mit jelent Neked?

Számonkérték már rajtad? Akartak már meggyőzni? Sokat törtem már ezen a fejem. Sokszor osztottam meg a gondolataim és érzéseim erről másokkal.

A hit számomra a legerősebb elixír. Olyan belső motor, mely segít abban, hogy haladjak, fejlődjek, lépjek vagy épp megálljak és szemlélődjek. A hit adja meg számomra a mindennapokban azt az erőt, ahova mindig visszanyúlhatok, ha épp kibillenek az egyensúlyomból. A hit segít abban, hogy ne erővel akarjam megoldani az éppen aktuális helyzetet. Ez a hit mentes a vallástól, miközben ötvözi azokat. A hit adja meg azt a pluszt, mely segít megvalósítani azt, amire vágyom. Ad erőt a kitartáshoz és türelemhez. Általa vagyok következetes. Hiszek magamban, az erőmben, a tapasztalataimban és az érzéseimben. Amikor meg – megállok, visszatekintek, sokszor hihetetlen, mekkora utat jártam be. Ma már nincs hiányérzetem, mit mulasztottam el, hiszen, amire képes voltam, megtettem. Amire vágyom, az most következik.

2018. november 13.

varázslatos ősz

Rég éltem ennyire mélyen az őszt. Talán hat évvel ezelőtt, amikor egy korszak lezárása közeledett. Akkor már tudtam, nem sok van hátra abból az időből, amit Apával tölthetek. A kapcsolatunk mindent megélt a 38 év alatt, sok örömmel, bánattal, csöndes lemondással, megbékéléssel. Akkor láttam, hogy búcsúzik a természet. ma is emlékszem a délutánokra, amikor a lányommal sétáltunk ki a kórház területén, hullottak a falevelek a parkban és rendületlenül kérdezett, majd kijelentett. A maga 8 évével tökéletesen és tisztán látta a helyzetet. Egy percig sem félt. Érdeklődött, törődött, érzett. Bölcs megjegyzései voltak. Emlékszem a ködös reggelekre, melyek verőfényes napsütést hoztak magukkal, melyek színesre festették a faleveleket. Mindannak ellenére, ami a háttérben történt, megnyugvást adott a természet. Puha, meleg takarót vont körénk, melyben nem volt helye félelemnek. A Padlást is műsora tűzte a színház újra, pont ugyanúgy, ahogy annak idején a Nagyi halálakor. Hm.

Két évvel ezelőtt hasonló szituáció elé állította a családot az élet. Megismétlődött a történet. Szinte ugyanúgy. Búcsúzás, a törékeny természet vonta burokban. Az érzések és élmények mást hoztak, ugyanabban az időben, ugyanolyan körülmények között.

Sokszor jutnak eszembe ők ketten. Mennyi mindenről lemondtak. Mennyi mindent nem mondtak. Mennyi érzés és gondolat ragadt bent életük során. Mennyi sérelmet dédelgettek éveken, évtizedeken át, s mennyire másként alakulhatott volna minden, ha …. Hálás vagyok nekik sok mindenért. Hálás, mert olyan hatalmas csomagot kaptam tőlük, melyet még ma is, ennyi év távlatából is csak bontogatok. Az élethelyzetek, melyekbe sodródok, mind leckét adnak, ahol megtanulhatom, hogyan csináljam másként. Vajon ők görgetik elém ezeket a feladatokat? Vajon ők szeretnének segíteni, hogy én hozzam helyre mindazt, amit most már látnak odafentről? Vajon azt szeretnék, hogy ne kövessem el azokat a “hibákat”, melyeket ők elkövettek, s így segítenek? Érzem.

Ez az ősz hihetetlen élményekkel ajándékoz meg. Jó-múltkorában, épp Rudabánya felé autóztunk csöndben. A szerpentinen ámulattal néztük, ahogyan hullottak alá a színes falevelek, s borították be az utat. Annyi színt festeni nehéz, amennyit felsorakoztatott a természet. Egy fotó sem adja vissza. Lezárása e ez a korszak most valaminek? Semmiképpen sem. Még csak most kezdődik. Az utazás, melyet annyira szeretek. Az utazás, melyre vártam. Ahol már nem rohanok, hiszen megérkeztem. Helyemre kerültem, ahol kamatoztathatom a tudásom, tapasztalatom. Hálás vagyok ezért.

2018. november 11.

színes szélesvásznú tökéletes kapcsolat

Erre vágysz?

Kapcsolj be egy romantikus filmet. Mi az igazság? Az, hogy a valóság a film vége után kezdődik. A mindennapok, melyek, ha nem figyelsz, bedarálnak. Az, hogy ha nem fektetsz minden nap energiát a kapcsolatodba, akkor elszürkül, ellaposodik. Elválnak útjaitok, hiszen annyira nő a távolság, hogy szinte lehetetlen visszatalálni. Bánnád? Akkor tegyél bele. Igen. Fárasztó. Különösen egy hosszú, dolgos nap után.

Bánt valami? Aggaszt? Nem komfortos? Miért nem mondod ki és oldjátok meg. Ha magadban tartod, a feszültség nő. Akkorára dagad, hogy már nem bírod hordozni, s általa falakat építesz magad köré, melyeken se ki, se be nem lesz átjárás. Egy darabig elhiheted és a külvilággal is elhitetheted, hogy tökéletes kapcsolatban élsz, de vajon van e olyan? Ha nem állsz ki az érzéseidért, a félelmeid ellen, ha nem beszélsz, nem vitázol, akkor a szőnyeg alá söpröd a dolgokat és nem tartod annyira a párod, hogy megoszd vele. A szerelmed a legjobb barátod. Azért a társad. Ha nincs őszinteség, nincs érett érzelmi kapcsolat sem közöttetek. Ha nem tudod vele megosztani a gondolataid, miért vagy mellette? A rutin halálos. A csönd fegyver.

Szereted? Mondd ki. Hiányzik? Hívd fel vagy írj neki, hiszen annyi fórum van már ma, ami alkalmas erre. Dolgozol, de eszedbe jutott? Hozd a tudomására, hiszen lehet, holnap már késő. Bánt valami? Oszd meg vele. Amikor szeretünk, sosem vagyunk fáradtak arra, hogy a társunkat meghallgassuk. Lehet épp annyira van szükséged, hogy hangosan kimond az érzéseid. Vagy arra, hogy megérintsd. Ne hagyd, hogy az intimitás eltûnjön a mindennapok szürkeségében. Bánt valami? Egy vita nem a világ vége, hiszen felfrissíti a kapcsolatot, mint ahogyan a szél is elröpíti a megszorult ködöt. Kiszellőzteti a kapcsolatot, mely újra megtelik energiával. Ne hagyd, hogy a régi beidegződések utadba álljanak.

Amikor feltárod a lapjaid, tisztázod a félreértéseket, a hallgatással felgyülemlett feszültséget. Nem fojt tovább, hanem felszabadít. Megszűnik minden tünet: hátfájás, szédülés, náthás tünetek, álmatlanság. A vita konstruktív, hiszen megoldást kerestek. Ne félj tőle. Hallgasd meg és reagálj. Ahol szeretet és kötődés van, ott a vitát a türelem, a figyelem, a harmónia iránti vágy hajtja. Amikor szeretsz, beszélgetsz. Sírsz, kérdezel, magyarázol, kérdőre vonsz, választ vársz, félsz. Természetes. Utána feloldódsz, megnyugszol, megöleled, s az egyensúly visszaáll. Megtanulod, hogy bár eltér e véleményetek, a szeretet és a kötődés fölötte áll. A konfliktusok kezelésén és a szeretet kimutatásán áll vagy bukik a kapcsolat. Kettőn múlik. Mindig.

Ha arra vágysz, hogy a kapcsolatod csodálatos és kiegyensúlyozott legyen, akkor minden nap tegyél azért és ápold úgy, mintha a világ legcsodatosabb és legkiegyensúlyozottabb kapcsolata lenne; akkor válik azzá.

2018. október 28.

hit

Mi a hitem? Felnőttként kezelni az embert. Hinni, ami egybevág személyes tapasztalatainkkal és megérzésünkkel. Ezt tanulnunk szükséges, hiszen bármennyire is bennünk van, a társadalmi elvárások, a családi háttér megmásítja bennünk, kiöli, eldeformálja. Hiszem, mi vagyunk felelősek fejlődésünkért. Azt, hogy merre megyünk, melyik utat választjuk, hogyan döntünk, a mi felelősségünk. Azt, hogy melyik a JÓ út, akkor tudjuk meg, amikor kipróbáljuk. Amikor döntünk, lépünk és haladunk. Ha hitünk szerint lépkedünk az úton, nem érhet váratlan dolog. Ha kellemetlen események veszik kezdetüket, érezni fogjuk, nem jó az irány. Hiszem, hogy ha figyelünk a belső hangra, tudunk módosítani az útirányon, s megtanulva a leckét szépen továbbhaladunk. Hiszem, hogy a bölcsességünket és együttérzésünket, józan ítélőképességünket kell használnunk a mindennapokban. Hiszem, hogy az ütemet is mi diktáljuk. Hiszem, hogy nincsenek bírák, akik korlátozzák cselekedeteinket, vagy akár értékelik a végelszámolásnál a tetteinket. Hiszem, hogy a lényeg a megfigyelésben és a kommunikációban rejlik. gj

#GallaiJudit

2018. október 26.

batyu

Hogy szeress? A másikat a batyujával együtt. Végtelenül nehéz, hiszen egyszerű mondat, viccesnek szánt gondolat képes húsig hatolni. Légy a társa, legjobb barátja. Bízz benne feltétel nélkül, hiszen a feltételekkel tűzdelt szeretet – szerelem szépen lassan elhal. Ne terheld rá saját múltad félelmeit, haragját, dühét vagy fájdalmát. Ne tedd rá a mázsás terhet, hogy kitalálja, mitől is félsz. Ne neki kelljen megküzdenie a te démonaiddal. Hagyd hibázni, s fogadd el a megbánást szeretettel. Csak így tudjátok letenni saját múltbéli csomagotokat egyedül, s mégis együtt. Menjetek együtt, menjetek egymás mellett is kicsit. Ne kösd meg, hagyd szárnyalni, hiszen visszatér. gj

#GallaiJudit