Gallai Judit bejegyzései

2017. július 27.

Kísért a múlt? Rajtad áll …

Kedd reggel egy kedves ismerőssel igazán mély beszélgetéssel indítottuk a napot és folytattuk a beszélgetést ott, ahol majd egy éve hagytuk abba. Felmerült a kérdés, van e jogunk beavatkozni egy másik ember életébe, szembesíteni az úttal vagy épp apró trükkökkel manipulálhatjuk e azzal a céllal, hogy ne kelljen végignéznünk, ahogyan elbukik, újra és újra megéli a múlt kudarcait. Igazi élmény volt a beszélgetés nyugodt környezetben, felkucorodva a kanapéra, őszintén kimondva a nézeteltéréseket, meghallgatva az érveket és ellenérveket – most megosztom veletek az én érzéseim ezzel kapcsolatban.

Barátságban, szerelemben, családban, munkahelyen – mindenhol kísért a múlt. Minduntalan szemben találjuk magunkat a múlttal. Így vagy úgy, de szembe jön. Addig, amíg nem ismered fel, hogy a film ugyanott akad, folyamatosan feldobja majd az élet neked ugyanazt a feladatot azzal a céllal, hogy végre válts, változtass és lépj a járatlan ösvényre – mindig kicsit más formában. Először finoman, majd egyre drasztikusabb eszközökkel. Attól függ, nyitott szemmel, nyitott szívvel jársz e – s észreveszed e az apró jeleket, finom terelgetést, meglátod e a tükröket. Harcolhatsz ellene, az is a tanulási folyamat része. Szembe menni az árral is ad lehetőséget felismerésekre. Kérdés, elég e az időd, van e elég energiád, s hogy okozol e ezzel kárt másoknak. Számomra e legutóbbi a legsarkalatosabb pont.

A múltidézés nem más, mint kötődés a régihez, a már jól ismert sémához. Nem más, mint egyfajta elköteleződés a múlt eseményei iránt. Ragaszkodás. Ez azt eredményezi, hogy ugyanazokat a köröket futod majd, ugyanazon sérüléseket mélyítve, s egyre nehezebb lesz kilábalni belőle, miközben rombolsz magad körül. A végkimenetel pedig adott.

Mi történik, ha valaki ugyanazon köröket futja és nem képes továbblépni. Mi történik akkor, ha mi magunk kerülünk hasonló helyzetbe, s az, akit szeretünk, ismét visszanyúl a már ismert sémához és újból belevág a már ismert folyamatba, mert nem áll készen a megmérettetésre. Ha valaki eleve önbizalomhiánnyal küzd, akkor bármilyen kapcsolatban – legyen az baráti, kollegiális vagy épp párkapcsolat, akkor önmagában keresi a hibát. Elkezd benne dolgozni a megfelelési vágy, a teljesítménykényszer, – ami végzetes lehet. Egymást rántják majd a mélybe. Ha egyikük azonban stabil, van lehetősége dönteni. Ott van a társa mellett és biztonságos hálót tart, vagy bízva társa erejében, magára hagyja, hiszen vannak csaták, melyeket egyedül szükséges megvívni. A lényeg, hogy nem befolyásolva, különösen nem kártékony módon, erőszakosan akarja a másikat új útra téríteni – hiszen akkor a felelősség mellett még azzal is számolnia kell,

Nehéz feladat ott maradni egymás mellett és nem beavatkozni, csak hagyni a folyamatokat megélni. Sokszor előfordul, látod az igyekezetet, hallod vagy olvasod a meggyőző üzeneteket, mondatokat, mégsem változik semmi. Egy rövid idő eltelte után felkerül a már jól ismert lemez és a másik visszaesik. Képtelen elengedni a múltat. Lehet, nem is akarja? Ez ad számára biztonságot, hiszen a már jól ismert sémákat gyakorolja újra és újra, melyeket begyakorolt, nem képes elengedni, s ugrani a mélybe. A kevésbé fájdalmas utat választja. Ha látod és érzed a beletett energiákat, amikor a szavak és a tettek szinkronban vannak, akkor pedig pontosan elég annyi, hogy ott vagy és biztosítod a nyugodt, bizalmas légkört és hátországot.

A múlt sokszor megmérgezi a jelent. Ha azonban figyelsz a jelekre, s nem félsz belevágni az ismeretlenbe, hihetetlen energiák szabadulnak fel. Az út nem lesz zökkenőmentes, ledobva a terheket mégis egész más élmények és hatások érnek majd. Az új akkor kezdődik el, amikor a kényszert, a folytonos nyomást leteszed, s útjára engeded. A sérelmek, a fájdalmak megszűnnek, s építkezni kezdesz. Biztos alapokat teremtve, hatalmas ablakokat nyitva az újra, ismeretlenre, mely megannyi csodás pillanatot rejt számodra.

2017. július 25.

Csönd
 
A csöndnek ereje van.
Gondolj csak bele, milyen irdatlan belső feszültséget okoz egy találkozót várni, ülni az autóban, állni a pályaudvaron, toporogni egy terminálon, s a tömeg közepette, a zsinatban meghallani a belső csöndet. A belső monológot. A felmerülő kérdéseket, a belső bizonytalanságot.
 
A csöndnek ereje van.
Amikor percenként nézed a telefont, hívott e, vagy véletlenül lenémítottad és elmulasztottad felvenni – vagy szembesülni azzal, hogy nem is keresett. Nem is válaszol. Olyankor éget a csönd. A belső feszültség, mely ekkor keletkezik, a gondolatok, mely elsöprő erejű érzéseket hoznak, a képek, melyek folyamatosan felvillannak – mind belső nyugtalanság, a bizonytalanság érzései. Várod a támaszt, a visszajelzést, mely sokszor előfordul sajnos, nem is őszinte.
 
A csöndnek ereje van.
Egymás mellett ülni, utazni, meginni egy jó kávét vagy épp teát, vagy csak nézni a naplementét a tóparton és nem szólni egymáshoz. Érezni egymást a csöndben. Tölt, megnyugtat, ellazít, biztonságot nyújt. Mennyivel másabb? Meghagyni ezt a nyugalmat, megélni a pillanatot, elmerengeni, érezni. Egyetlen szó nélkül. Nézni a társad, a másikat; nézni a szemét, figyelni a tekintetét és érezni, ahogy összekapcsolódtok. Csak létezni.
 
Az elmúlt időszakban folyamatosan az elvonulásra, a csöndre vágytam. Egy utazás, mely felkavart, felborította az addigi életem, megláttatta a különbségeket, elgondolkodtatott, megbillentette az egyensúlyom. Bántotta a fülem a zaj, hiszen a felismerések feldolgozása csöndet és nyugalmat kívánt.
A csöndnek nem csak ereje, hatalma is van.
Megteremti a nyugalmat és visszaállítja az egyensúlyt. Először felkavar, feszít, majd lassan kisimítja a hullámokat, melyek keletkeztek.
 
Pont, ahogyan a tenger teszi.

Utazás

“Vannak helyek, ahová két lába kell, hogy elvigye az embert. Vannak utak, amelyek más perspektívát igényelnek. A kilométerek többet jelentenek, ha lépésenként járjuk le őket, és érezzük a föld változását a talpunk alatt.                                                                                       Mark Lawrence

Utazás? Nekem a mindent jelenti. Emberek, városok, utak, tájak, szokások, saját korlátaim feszegetése, illatok, ízek, érzések, ételek, életek. Az életem.

Utazni nem vágytam mindig. Gyermekkoromban a szüleimmel bejártuk az országot, s lehetőségünk nyílt a környező országokba is rövid időre ellátogatni. Mostanában gondolkodtam azon, tőlük hozom a világpolgár szemléletemet úgy, hogy közben végtelenül fontosak számomra a gyökereim itt. Ma is megkönnyezem, amikor beérünk a légtérbe vagy épp felbukkan az Avas a messzi távolból az autópályáról. Jó hazaérni.

Utazni pár éve úgy szerettem, ha tudtam merre megyek, s majdnem mindent meg is szerveztem. Úgy, hogy legyen alkalmam megismerni az ott élőket, s szokásaikat. Úgy, hogy volt lehetőségem tapasztalni. Úgy, hogy legyen időm közben magamra. Gondolkodni, elmélázni, s megismerni lelkem, s gondolataim legmélyebb bugyrait is. Sok minden változott, néha alkalmam adódik visszatérni régi helyszínekre, emellett sokat dolgozom azért is, hogy legyen lehetőségem minden évben új szegletét megismerni a világnak. Már nem tervezek meg mindent körültekintő alapossággal. Szeretem megélni a pillanatokat. Hiszen az utazás  lényege önmagunk megismerése is. Úgy, hogy legyen időm magamba szívni a táj, a történelem adott helyre vonatkozó információját, lehetőleg az ott élőktől. Szeretek velük beszélgetni, figyelni a mindennapjaikat, felfedezni az eltérő szokásaikat. Úgy, hogy játszva tanuljak, s közben barátokat szerezzek.

Hálás vagyok a Sorsnak, hogy megadja nekem a lehetőségét új tájak felfedezésének, új emberek megismerésének, hiszen így olyan ismeretekre teszek szert, melyek segítségével én magam is többé válok. Sehol annyi történetet, hiedelmet és titkot nem tudunk megismerni, mintha utazunk. A tiszteletet parancsoló hegyvonulatok, az éj-fekete tavak, a zöldellő erdők, a tenger morajlása, a mosolygós helybéliek mind-mind pozitív energiával töltenek, melyekből táplálkozhatok a következő utazásig. Ugyanezt adja a hazai táj is, s belföldön is utazunk sokat, főleg a gyerekekkel.

Ezt az érzést teljessé teszik az útitársak, akiket mellém sodort az Élet, akikkel a hosszúra nyúlt kávézások, az esti beszélgetések, az együtt átélt élmények életre szóló barátságokat hoztak.

“A repülőtér a nagy érzelmek színtere, ahol emberek találkoznak, esetleg életük fordulópontjához érnek, történetek kezdődnek vagy fejeződnek be.”                                                                                      Tony Parsons

 

Mese

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
– Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
– Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
– Athéni vagyok.
– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
– Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

2017. június 25.

„Ami elől menekülsz, az jön szembe.”

A napokban az a megjegyzés ütötte meg a fülem: „Egy picit őszinte leszek veled, azt hallottam, nem tudsz elengedni”. Az érzéseim ezzel kapcsolatban most megosztom veletek.

Sokszor, sokan beszélünk, beszélgetünk. Sokszor keveredünk félreértésekbe, ami tengernyi konfliktust generál. Hogyan lehetséges ez? Az egyik ok az, hogy sajnos többen nem tisztán fejezik ki azt, amit szeretnének, amire vágynak, amit éreznek. Azt mondják ki, amiről azt gondolják, a másik számára elfogadható.  Sajnos, itt kezdődnek a félreértések, a csúsztatások, s később az összeütközések. Az őszinteségtől fontosabb dolog talán nincs is egy kapcsolatban – legyen a kapcsolat haveri, baráti, szerelmi vagy épp kollegiális. Azt mondani, amit a másik hallani szeretne, ami azonban nincs összhangban a mi vágyainkkal, érzéseinkkel, gondolatainkkal – melegágya minden sértődésnek, törésnek és tüskének.

Az igazságra mindig fény derül. Előbb vagy utóbb.

Félelemből cselekedni, beszélni, véleményt alkotni nem bátorság, nem merészség, hanem vakmerőség.

A fenti mondat miért ütötte meg a fülem? Mert aki mondta, tudomásra jutatta, hogy egy picit szeretne csak őszinte lenni és okot adott arra, hogy elgondolkodjon rajta a hallgató, előzőleg nem volt az. A másik beszédes szakasza ennek a mondatnak az, hogy „azt hallottam”. Úgy formált véleményt, hogy nem győződött meg a hallottak igazságtartalmáról; úgy formált véleményt, s mondta ki a mondatot – hogy át sem gondolta, ezzel milyen sérülést okoz, milyen következménnyel jár majd a kritikája. S mi fordulhat pontosan a visszájára.

A mondat másik fele pedig az elengedésről szól. Kemény lecke. Vajon az, aki mondta, tudja e, mit is jelent ez? Tapasztalta e? Próbálta e?

Elengedni megtanulni hatalmas csoda és hihetetlen előrelépés.

Elengedni annyit jelent, hogy már nem fáj. Amíg fáj valamit megtennünk, addig nem is tudjuk elengedni.

Az élet engem is sokszor sodort olyan helyzetbe, ahol ez volt a feladatom. Hosszú hetekig hagytam nem egy folyamatot kifutni, mert éreztem, még tartogat tanulnivalót. Amíg fájt, ragaszkodtam hozzá. Körbevett egy – két huhogó, akik jobban tudták, mire van szükségem, mi a teendő. Meghallgattam őket, mégsem hallgattam rájuk. Miért? A válasz egyszerű. Mert tapasztalatból tudom, hogy amíg feladat van egy helyzetben, addig benne maradok. Pontosan tudom, merre tartok, mi a célom, s azt is, hogy mi fér az értékrendembe. Minek van helye az életemben és minek nincs.

Azt is megtanultam már, hogy a döntéseimet sosem mások véleménye alapján formálom, hanem én magam hozom meg. Akkor, amikor elérkezettnek látom az időt arra, hogy meghozzak egy döntést. A következő lépést. Azt is tudom már régen, hogy nem döntök akkor, amikor szomorú vagyok, akkor sem, amikor dühös és boldog pillanatban sem. Döntéseket akkor érdemes meghozni, amikor tisztán érezzük azt, merre megyünk; s tudjuk azt is, már nem bánjuk meg a lépésünket.

Elengedni annyit jelent, megfordulni, s más irányt venni. Önmagunkat előtérbe helyezve, erkölcsi értékrendünket figyelembe véve befogadni és elfogadni. Elengedni annyit jelent, tisztában lenni azzal, előfordulhat, már nem találkozunk többé. Elengedni annyit jelent, elvinni magunkkal a jót, amit kaptunk és adtunk. Elengedni annyi, tanulni a leckéből, amit kaptunk, megbocsátani és magunk mögött hagyni a fájdalmat, melyet megéltünk. Elvinni legbelsőbb énünkben azt, ami épített és örömet szerzett.

Elengedni annyit jelent, hogy megérted, azt akit vagy amit épp elengedsz, a legbensőbb éned része marad örökre – te pedig egyszerűen továbblépsz. Fájdalom nélkül.

Elengedni annyit jelent, tiszta szívből, őszintén tisztelni és szeretni.

2017. június 22.

Mert a te beszédidből ismertetel igaznak és a te beszédidből ismertetel hamisnak. (Mt 12:36 – 37)

Az elmúlt hetekben, napokban megtapasztaltam ismét, milyen törékeny dolog is a bizalom. A világon az egyik legtörékenyebb, legérzékenyebb dolog.

Sokan képesek önmaguk érdekében, félelemből bármit és bárhogyan megtenni. Ilyenkor önmagukat védik. Félnek állást foglalni, egyenes és megfontolt döntéseket hozni. Úgy érzik, ha mindenkinek azt mondják, amit hallani akar, akkor a kapcsolat nem szenved törést. Úgy érzi, ha  mások által hallott információkat, sokszor bizalmasat – adnak tovább, megnyerik maguknak azokat, akiktől tartanak, azokat, akikkel szeretnék szorosabbra fűzni a viszont. Sajnos érdekből. Ez a viselkedés és taktika azonban már játszma és sehova nem visz. A félelem teljesen megbénítja őket és csupán csapkodnak. Ha pedig fény derül az igazságra, megpróbálnak a lelkiismeretre hatást gyakorolni és visszaforgatni a felelősséget.

Mit érzek ilyenkor? Leginkább szomorúságot.

Sokszor emlegetem azt a mondást, hogy a szavak erejét csak áldásra,  gyógyításra és boldogulásra szabad használni. A pletyka, az átok, a rossz mindig annak a fejére száll vissza, aki küldte vagy kívánta.

Miért vagyok mégis hálás?

Ismét gazdagodtam egy tapasztalattal, szorosabbá váltak a baráti kapcsolataim, melyek mély bizalmon alapulnak hosszú évek óta; s megértettem, hogy nem kell “örökké” egymás mellett utaznunk. Elég ha elkísérjük egymást életünk egy szakaszán, majd útjaink elválnak és más irányt vesznek.

“Úgy gondolom, minden okkal történik. Az emberek változnak, ezért képes vagy megtanulni elengedni; a dolgok rossz irányba haladhatnak, ezért értékelni tudod, amikor jó felé mennek; elhiszed a hazugságokat, de egy idő után megtanulsz csak magadban bízni. És néha a jó dolgok szétesnek, hogy jobb dolgok születhessenek.” M.M.

2017. június 13.

… hűség …

… hűnek maradni …

Nehéz? Attól tartok, nem. Sokkal inkább fáradtságos és viszontagságokkal teli.

A körülöttünk lévő világ, s benne minden, ami velünk történik, alakítja, formálja a mindennapjainkat, befolyásolja életünket, s az élethez való hozzáállásunkat. Közelebb visz, vagy épp eltaszít – azonban mindenféleképpen alakítja a saját magunkról alkotott képet is. A nyelv, amit használunk, a gondolataink, érzéseink, s ami a legfontosabb – az értékrendünk is ennek a rendszernek szerves része. Mi alkotja ezt? A lelkünk, a szívünk és a józan eszünk.

Hányszor hangzik el, s mondom magam is, hogy döntéseinkért, tetteinkért, gondolatainkért felelősséget kell vállalnunk – ez a felnőtt ember első ismérve. A külvilág, a társadalmi norma, a különböző elvárások igyekeznek minket a földön tartani – miközben érezni, szárnyalni jó. A jólét nem anyagi biztonságot, felhalmozott tartalékokat jelent csak. Azt is magában foglalja, hogy jóban vagyunk önmagunkkal, ismerjük képességeinket, fel tudjuk mérni az erőnket – tudjuk, merre tartunk és a céljainkat hogyan szeretnénk elérni. S eközben érzünk. Merünk szeretni, aggódni, sírni, nevetni – hiszen ezek nélkül bedarálnak minket a hétköznapok. Az apró örömöket meglátni sok energia és türelem. Hosszú és fáradtságos munka.

Mindannyian hozunk döntéseket életünk során, melyeknek végtelenül fájdalmas, sokszor végzetes következményei vannak. Ha visszagondolunk, ezeket akkor hoztuk meg, amikor külső elvárásoknak akartunk görcsösen megfelelni, s a döntést nem saját igényeinknek megfelelően hoztuk meg. Miért? Mert nem volt sem erőnk, sem elég merszünk kimondani vágyainkat, céljainkat; nem tudtuk felmérni helyesen az erőnket. Ezt talán követte a hibáztatás, az önvád, a befelé fordulás. Hányszor, de hányszor kerültem én magam is hasonló helyzetbe, s döbbentem rá, már az elején éreztem, merre kellene mennem – mégsem tettem.

Hosszú és fáradtságos időszak áll mögöttem, rengeteg hullámheggyel és kevés hullámvölggyel, amikor megküzdöttem a környezetemmel és kiléptem a keretek közül. Nehéz volt elfogadtatni, s nem is sikerül maradéktalanul megértenie mindenkinek azt, hogy a napjaim szabadon formálom, a terheim ledobom, feleslegesen nem cipelem. Amit mégis, azt önszántamból teszem, felelős döntést hozva – s vállalom annak minden következményét. Nem hallgatok a huhogókra, a sok jóakaróra, akik tudják mit és hogyan kellene tennem különböző elvárásokat teljesítve. Nem értik és elfogadhatatlannak tartják, ha egy – egy helyzetben benne maradok és megdolgozom magam. Hogyan is fejlődhetnék másként? Nem rejtem el az érzéseimet és nem mutatom pozitívnak akkor magam, mikor belül fáj valami. Mosolygok a könnyeimen át is, de nem rejtem el azt, ami belül van. Az álarc sosem őszinte.

 

Mit jelent számomra hűnek lenni? Azt, hogy önmagam vagyok. Önmagam adom. Megtanultam, hogy az életem ajándék. Felmérem a képességeim minden helyzetben, az erősségeim és fejlesztendő képességeim tudatában vagyok. Tudom, merre tartok, s azt, a célom elérése érdekében mire van szükségem. Odafigyelek tudatosan arra, mit és hogyan teszek. Látom a következő lépést, miközben a szívemet követem.

 

Hű vagyok az álmaimhoz, a vágyaimhoz. Hű önmagamhoz. Hű a gondolataimhoz és az értékrendemhez. Hű ahhoz a felfogáshoz, hogy nem bántok mást, elfogadom olyannak, amilyen. Elfogadom, ha másként gondolkodik vagy érez – és ha nem építjük egymás életét tovább, akkor csendesen elválnak útjaink. Az emlékeket elviszem magammal, a fájdalmakat hátrahagyom. Azok már megdolgoztak, s építettek engem. Hű a barátokhoz, akik rövidebb – hosszabb ideig kísérnek utamon, hű azokhoz, akiket szeretek. Tudok nemet mondani és határozott döntést hozni. Tudom és érzem, nehéz ezt megérteni, elfogadni sokaknak. Vannak, akik hidegnek, távolságtartónak ítélnek még meg. Amikor eljutnak oda, ahol már a szív vezérel, s nem az ego – megértenek majd. Addig az útjukat keresik ők is, mint én tettem nem is olyan régen … amíg rá nem találtam.

2017. június 8.

Telnek a napok, jönnek a gondolatok, az érzések; a megoldás azonban várat magára. Negyvenes, helyes, határozott, mosolygós nő, pontosan tudja és érzi, hogy közel a megoldás, mégis olyan nehéz lépni. Megtenni az első lépéseket ….. újra ….. hiszen a legnagyobb lépést már régen megtette. Itt az ideje kilépnie a fényre, mégis fél.

Fél a csalódástól, a visszautasítástól, az egyedülléttől. Nem is értem, ez utóbbitól miért, hiszen ismerve történetét, házassága éveiben volt a legmagányosabb. Egyedül élni és magányosnak lenni nem ugyanaz. A barátai szeretik, a munkáját imádja, sokszor és sokaknak segít; mikor velem beszélget mégis szinte elfogy. Fáradt, sebzett, nyúzott, hiszen végre itt önmaga lehet. Lehull az álarc és kiléphet végre a felvett szerepek mögül. Hányszor hallom én ezt. A rengeteg elmulasztott lehetőséget, nehéz éveket, melyeket a megfeleléssel küzdve teljesített, ellátva a munkát és háztartás, majd a magányosan töltött estéket.

Teltek a napok, hetek, évek, s rádöbbent ő is, mint előtte oly sokan mások, elvesztette út közben önmagát. Idejét nem tudta már, mikor töltött el egy nyugodt estét egyedül, egy jó könyvvel vagy zenével. Sokat dolgoztunk azon, hogy önmagára találjon újra válása után. A kezdeti lendület után az élet elé sodort egy új kapcsolatot, felvillantva a szerelmet, s elveszett ismét. Újra felderengett előtte előző kapcsolatának, házasságának még fülében csengő mondata – “úgysem kellesz senkinek, ha én itt hagylak ” – s azon mód össze is omlott.

Kiegyensúlyozott életébe ismét felvillant ugyanaz a séma, mely annyiszor égett már bele. A film forgott, egy és ugyanazon ponton pedig mindig a már ismert utat választotta. Félve az ismeretlentől, inkább egyedül élte az elmúlt éveket, most azonban olyan helyzet állt elő, melyben érezte, az ismeretlen útra szükséges lépnie. Ismerkednie, kérdeznie, s önmagát adnia. Álarc nélkül. Levetkőzve mindazt, melyek elfedték valódi énjét.

Érezni, érteni, elfogadni értékeit, képességeit, s kamatoztatni karrierje mellett ezeket a mindennapokban is. Önmagáért, s saját életéért él. Hinni, bízni, elfogadni önmagát. Mindannyian sebeket hordozunk, senkinek sem könnyebb vagy nehezebb. Neki sem. Ugyanolyan esélyekkel indulunk. Ahogy a mondás is tartja, a vereség csak átmeneti, ha azonban feladjuk, állandósul.

Ahogyan meséli azt a pár hónapot az életéből, mennyi minden történt, s milyen jó volt ismét élni, szinte újraéli mesélés közben. Egészen kisimulnak a vonásai. Látom, kapaszkodik. Az érzésbe, az ismeretlenbe, az “újra-fontos-vagyok” érzésbe. Érzi, jó volt felnőtt beszélgetésben partnernek lenni. Tabuk nélkül megosztani a gondolatait és érzéseit az életéről. Látni és érezni, hogy figyelik minden szavát és mozdulatát.

Elfáradt. Elmúlt, hiszen nem volt már mire várni. A döntés megszületett.

Hosszú beszélgetések, sírás, nevetés, s szépen lassan elindulunk ki az alagútból. Látom a halvány mosolyán és könnyein át, elhiszi, hogy valaki odakint rá vár. Nem, valóban nem érezte rosszul. Mind a kettejüknek jólesett a hosszú beszélgetés, szükségük volt egymásra, a találkozásra, hogy vigyenek magukkal valamit a következő kapcsolatba. Talán pont azt, meglátták egykori önmagukat, akik előző, nehéz, elrontott kapcsolatuk előtt voltak. Visszakaptak egy szeletet önmagukból. Értékes percek, hetek, hónapok és felismerések ezek. Megérti, ne magában keresse a hibát, s nem is a másik félben. Találkoztak, jól érezték magukat, s talán mindketten feltöltve indulnak tovább útjukon. Látom, menni fog. Már hisz, bízik és érez újra.

Átölelem beszélgetésünk végén. Érzem, hogy hálás.

Hálás, mert érti, s már elfogadja, hogy

„Egy nő nem attól lesz különleges, hogy magára ölt egy álarcot, ami a tökéletes képet festi le róla, hanem attól, hogy változik.
Folyamatosan.
Tanul a hibáiból, ha kell, elköveti őket újra, csak hogy megtanulja, mi is a járható út.

Bár ezerszer megtörték már, mindig képes ugyanúgy, tiszta szívvel szeretni, hiába mondja az ellenkezőjét. Amint felállt az előző csalódásból, megújult erővel megy tovább és tovább, amíg célba nem ér.
Mert célba fog.

Egy nő, még ha úgy is érzi, elbukott, akkor is tudjon emelt fővel távozni onnan, ahol csatát vesztett. De igazán különlegessé az teszi, hogy magabiztos, nem zárkózik el az ismeretlentől, viszont csak akkor nyílik meg, ha érdemes.

Nagyon is jól tudja, mit akar és azzal is tisztában van, hogy megérdemli, ahogy minden nő azt, hogy különlegesnek érezze magát, mert bizony az. „
Zen

2017. június 7.

„A másikért való felelősség nem születhet meg annak tudata nélkül, hogy amit velem – netán ellenem – tesz, az nem csak velem fog megtörténni, hanem vele is.” Ancsel

Hányszor hallottam ezt és hányszor átéltem, s néztem végig, hogyan vett a sors elégtételt a körülöttem élőktől. S tapasztaltam meg én magam is számtalanszor, milyen következményekkel jár egy olyan helyzet, ahol nem érzéseinkkel, megérzéseinkkel szemben cselekszünk. Egy hosszú beszélgetésben is pont ez volt a téma a minap. A körülöttünk élők rendre élik át azokat az eseménysorozatokat, melyeket másoknak okoztak. Egyre nehezebbek a mindennapjaik, a sors különböző akadályokat gördít eléjük. Elvesztett munkahely, kifizetetlen számlák, váratlan büntetések, apró, majd később nagyobb balesetek, barátságok, szorosabb munkakapcsolatok romboló hatása, családtagokkal történő veszteségek és még sorolhatnánk. Veletek is megtörtént már?

Nehéz megtalálni az egyensúlyt, főleg őszintén és igazan élni. Az őszinteség sokszor fájdalmas, hiszen mindannyian másként látunk élethelyzeteket, élünk meg eseményeket. Nincs olyan, hogy „igazság”, hiszen minden szereplő, minden meglátás akkor és ott helyes. Helyesnek tűnik. Igazságot sosem tudunk tenni. Kompromisszumra juthatunk, megbeszélhetjük, megvitathatjuk az eseményeket – a döntés meghozatala mindig sok összetevős. Mégis fontos észben tartani azt, hogy csak tisztán érdemes játszani. Bármiféle csúsztatás, apró füllentés is hatalmas károkat okozhat. Nem azonnal. Sokszor hónapok, hosszú évek múltán. Az, hogy tisztán éljünk, rengeteg befektetett energiát igényel.

Amikor rádöbbenünk arra, hogy a döntést, melyet hoztunk, fájdalmas következményekkel jár – járhat, fontos, tegyünk meg mindent annak érdekében, javítsunk a helyzeten. Azonnal. Vissza nem forgathatjuk az idő kerekét, azonban minden lehetőséget meg tudunk ragadni ahhoz, hogy a helyzetet helyrehozzuk.

Nem vezet sehová, ha homokba dugjuk a fejünket, s olyan dolgokat teszünk, melyben olyanná válunk, amilyenek nem szeretnénk lenni. Tartsuk észben honnan jöttünk. A gyökerek, a számunkra fontos értékek, az erkölcsi tartásunk mindig segítségünkre van. Azok a múltbeli események, melyek negatív érzéseket keltettek bennünk, melyek fájdalmakat és sérüléseket okoztak, bennünk maradnak. Nyomaikat életünk végéig viseljük. Elég egyetlen, sokszor apró dolog – egy elejtett szó, egy más hangsúllyal kiejtett mondat, egy illat, egy szemvillanás – s azonnal beindulnak a már berögzült védekező mechanizmusok; s ugyanott tartunk, mint az első alkalommal. Ha ezt felismerjük, szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen ez az első fontos lépés. Ahhoz, hogy cselekedni is tudjunk, s ne süllyedjünk az eredeti helyzetbe vissza, sok energia és erő szükséges. Olyan viselkedésmintát szükséges produkálnunk, melyet még nem próbáltunk azelőtt. Félelmetes érzés ez. Benne van a bukás lehetősége, a kudarc pedig sokszor visszatartó erő. A fejlődés viszont ott van minden kudarcban. Ha nem veszteségként, hanem tanulási folyamatként tekintünk ezekre az eseményekre, hihetetlen energiák szabadulnak fel.

Mindannyian pontosan meg tudjuk fogalmazni, melyek azok a sarokpontok, melyek meghatározzák, merre nem szeretnénk menni. Sokan azonban nem tudják megfogalmazni, mire vágynak igazán. Te tudod már?

2017. május 11.

 

Ha május – akkor langyos eső.

Ha május – akkor rigófészek.

Ha május – akkor gesztenye.

“Boldog az az ember,

aki megtalálta a bölcsességet,

és az az ember, aki értelmet kap.

Mert több haszna van ennek,

mint az ezüstnek,

és nagyobb jövedelme,

mint a színaranynak.

Drágább ez a gyöngynél,

és semmi sem fogható hozzá,

amiben kedved leled.

Hosszú élet van a jobbjában,

baljában pedig gazdagság és dicsőség.

Útjai kedves utak,

és minden ösvénye békesség.

Élet fája ez azoknak, akik megragadják,

és akik rá támaszkodnak, boldogok.” (Péld.k.)

Meséljek a B oldalról? Valóban igaz rá a mondás, miszerint minden örök, csak a változás állandó.

Pár év eltelt, mióta megfordult az életem, s valóban más irányt vettem. Néhány évvel ezelőtt sokszor fel sem tűnt, hogy eltelt egy esztendő, csak amikor elérkezett az év végi hajrá. Félelmetes visszanézni, hogyan daráltak be a mindennapok és őrölt fel a mókuskerék mindent. Kevesebbet dolgozom e? Nem úgy érzem; s a hozzám közel állók is felszisszennek most biztosan. Mi változott mégis? Feje tetejére állt a világ. Minden élményt – legyen az jó, kellemes, vagy épp kevésbé az, mélyen megélem. Nehéz elmagyarázni, hogyan éld meg a „flow”-t, hogyan hagyd magad sodorni az árral, s hogyan legyen erőd kitartani akkor is, amikor minden süllyedni látszik. Talán egyszerűbb, ha figyelsz. Ezt teszem én is. A belső hangra figyelek, mit súg.

Alig egy héttel ezelőtt mint szülő ültem régi iskolám ballagási ünnepségén; a fiam épp befejezi gimnáziumi tanulmányait. Végigfutott rajtam az eltelt több mint két évtized minden emléke, élménye, meghatározó eseményei, hiszen a sokadik osztálytalálkozó szervezését kezdtem a napokban. A vidámság, a nevetés, a kötődés, a törődés, az odafigyelés. S ugyanilyen súllyal a szakítások, barátságok elmúlása, munkahelyváltással járó nehézségek, a válás, a szerettek elvesztése, vagy épp a fájdalmas pillanatok.

Sokáig nem éreztem az illatokat, nem láttam az évszakok változását; ma már segíteni tudok másoknak, hogy ők is meglássák velem az Élet minden apró szépségét. Megtanultam, hogy nem másoknak, hanem magamnak felelek meg. Minden döntésemben benne vagyok én is. Megállok és átgondolom, ha valami fáj, ha valami bánt és akkor is, amikor határtalan boldogság és öröm árad szét bennem. Sokszor fordul elő, hogy egy – egy helyzetben tovább maradok, pontosan addig, amíg nem érzem biztosan azt, valóban lépnem kell. Vállalom viszont az ezzel járó esetleges felelősséget, az örömet vagy épp a fejlesztendő feladatot. Sosem élem meg kudarcként az eseményeket, s feladni sem igen szoktam.

Hálás vagyok, mert megtanultam ezeket az érzelmi hullámokat megélni, megdolgozni. Már nem akadályokat látok, hanem feladatokat. Már meglátom a lehetőséget és az esélyt a tanulásra, fejlődésre egy nehéz helyzetben is. Tudom, hogy nem végződik minden mindig teljes sikerrel – azonban a közben felmerült nehézségek is tanulásra ösztönöznek.

Hálás vagyok azért, mert megtanultam döntést hozni, megtanultam kockáztatni és megtanultam kimondani kétséget, megfogalmazni félelmet. Hálás vagyok, amiért megtanultam újra ölelni, nevetni és sírni. Hálás vagyok a váratlan fordulatokért, s hálás a saját döntéseimért. Számtalan új barátságot hozott az elmúlt pár év és néhánynak vége is szakadt vagy épp most ér véget. Megtanultam elengedni és megélni veszteség nélkül, s méltó módon lezárni ezeket a kapcsolatokat. Megértettem, hogy egy adott életszakaszon társai, barátai voltunk egymásnak, az utunk azonban más irányt vesz már.

Hálás vagyok annak, hogy lehetőségem nyílik minden évben világot látni, utazni, tapasztalni. Köszönöm Anya, hogy mellettem állsz, és a háttérből támogatsz, igazgatsz mindent – s néha hálás vagyok a jókor érkező éles kérdésekért is (bár nem mindig felelek ezekre).

Hálás vagyok, amiért azok vesznek körül, akik nem számoltatnak el, vagy épp vetik a szememre, ha nem jelentkezünk minden nap. A beszélgetéseinket mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk azelőtt. Megérezzük, mikor szükség van egymásra, s olyankor összezárunk. Osztozunk a gondolatainkban. A számonkérést hírből sem ismerjük. Őszinte és építő kritikával segítjük egymás fejlődését, elakadásait – s tartunk tükröt helyzetekben. Őszintén örülünk egymás sikereinek. Hálás vagyok a Barátoknak, akik az elmúlt négy évben léptek az életembe. Felnőtt korban nem könnyű már barátságot kötni, de nekünk sikerül. Megdolgozunk minden nap a közös élményekért, örömökért, osztozunk fájdalmakban. Őszintén, teljes bizalommal fordulunk egymás felé. Félmondatokból megértjük egymást. Elég egymásra néznünk, s tudjuk, hogy csendre, ölelésre, zsebkendőre vagy épp egy kocka csokira van szükségünk.

Köszönöm Nektek az elmúlt heteket, hónapokat, évet.

Köszönöm az élményeket, a kérdéseket, a kritikákat, a hosszú éjszakába nyúló beszélgetéseket, az utazásokat, a színház és filmélményeket, a koncerteket, a közös vacsorákat, a csöndes sétákat, a kitalált gondolatokat, a rengeteg nevetést, a félszavakat, az épp jókor érkező spontán öleléseket … a szeretetet és bizalmat.

Jövőre, Veletek, máshogy.