Gallai Judit bejegyzései

2019. február 10.

Lényeges, hányszor hazudtak már neked? Te is megtetted. Füllentettél, aprókat, aztán elhallgattál néhány dolgot. Az élet ugyan ment tovább, de a lelkiismereted mindannyiszor súgott odabentről. Elég. Nyílj meg. Légy őszinte. Mondj igazat. A titok, az elhallgatás is hazugság. Mit veszíthetsz? Mit veszítesz? Mindent. Elsősorban önmagad, hiszen a hazugság újabbakat von maga után, s egyre hatalmasabbá nő. Méltó ez hozzád? Ugye, hogy nem. Amikor elkezdesz igazat beszélni, őszinte lenni nem csak másokhoz, de önmagadhoz is – felszabadulsz. Akinek melletted a helye, ott marad.

“Holnap már késő lesz tudom
Holnap már gyáva lesz a szív
Ahol a félelem lakik
Ott az igazság mindig alternatív” mfc

2019. február 7.

szeretet

Sokszor töröm a fejem, hogyan is viszonyulok ehhez a szóhoz, ehhez az érzéshez. Megéri e az a fajta tiszta szeretet, őszinteség és teljes bizalom, amit megadok bárkinek az első alkalommal, amikor találkozom vele. Esetleg jobb és kifizetődőbb a mások által annyira kedvelt álarc mögé bújni és onnan leskelődni, mert így legalább sérülés nem érne.Nyilván a válaszom: nem.

Rózsaszín világ vagy rideg valóság az, ami körbevesz?

Hosszú évekig éltem egy elefántcsonttoronyban, ami valóban megvédett a külvilágtól, viszont én nem tudtam belőle mozdulni, nyitni, fejlődni, mert saját magam elől zártam el az utat. Hitték körülöttem, rendben van minden az életemben, mert a külvilág felé ezt közvetítettem. Pedig, ha tudták vagy esetleg sejtették volna mekkora belső csatákat vívok, hogyan élek, mi történik velem. Egy tragédia kellett ahhoz, hogy ezen változtassak, s ma már bárki bekopogtathat, s bárki felé szívesen tárom sarkig az ajtót. Nincsenek titkaim, sem rejtegetnivalóm. A kritikát szívesen fogadom, s bár van, hogy nincs az adott helyzetet hova tennem, elgondolkodom rajta, s figyelem a körülményeket. Figyelem az érzéseket, s ha felismerem – akár idővel is – változtatok rajta bátran. Nem félek kimondani, megélni az érzéseim. Bátran kérek tanácsot, s lehet, nem fogadom meg, soha nem dobom azt a sutba. Nem ellenkezem, hanem megvizsgálom. Hiszti? Előfordul. Sírás? Természetesen. Harsány nevetés? Szívből és őszintén.

Gyermek vagy felnőtt a bennünk élő és lelkünkben rejtőzködő alak? Változik sokszor. Ha nem ismered fel, ha nem hallod meg, akkor van gond. Ha elutasítod, nem lesz egyszerű az életed.

Olvasd el, kérlek, s döntsd el, melyik illik rád. Felismered e, tudsz e rajta változtatni. Akarsz e egyáltalán? Ugye…

“A gyermeki szeretet az autonómia és a kapcsolatteremtés iránti igény között vacillál. Egyszer az énjét adná fel a kapcsolatért, máskor a kapcsolatát az énjéért.
A felnőtt szeretet a kettő között egyensúlyozik, az én a kapcsolattal együtt változik.

A gyermeki szeretetet az én igényei táplálják.
A felnőtt szeretetet a másik iránti vágy.

A gyermeki szeretet védelemre vágyik.
A felnőtt szeretet védelmező.

A gyermeki szeretetet az erő és az akarat hajtja; a két legjellemzőbb szava a “nem!” és az “enyém!”.
A felnőtt szeretet kooperatív; olyan megoldást keres, ami mindkét félnek kedvez.

A gyermeki szeretet követel.
A felnőtt szeretet tárgyal.

A gyermeki szeretet nem veszi figyelembe más perspektíváját.
A felnőtt szeretet egyszerre átlátja mindkét fél nézőpontját.

A gyermeki szeretet rosszul tűri a különbségeket.
A felnőtt szeretet elfogadja és tiszteletben tartja ezeket.

A gyermeki szeretet megtorló;
a felnőtt szeretet együtt érző.

A gyermeki szeretet kategóriákra bont: te rossz vagy, te jó vagy.
A felnőtt szeretet belátó: akkor is szeretlek, ha rosszkedved van, akkor is, ha nekem van rosszkedvem; akkor is, ha nem tetszik a viselkedésed, vagy ha neked nem tetszik az enyém.

A gyermeki szeretetből táplálkozó szexualitás birtokló és agresszív.
A felnőtt szexualitás szenvedélyes és kölcsönösen kielégítő.” ef

Szeretettel,

J

2019. február 5.

Echo

Világunk olyan hely, mely folyamatosan visszhangozza a történéseket. Ha haragot vetünk a világra, az visszatér hozzánk, ha viszont szeretetet sugárzunk, akkor szeretet tér vissza hozzánk.

A szeretetet nem lehet követelni, hiszen akkor elveszíti szárnyait, akkor pedig nem tud majd szárnyalni. Ha röghöz kötjük, akkor nagy szomorúságot és hatalmas szenvedést hoz magával. A szeretet nem köthető feltételekhez sem, s nem is várhatunk tőle semmit. Önmagáért a szeretetért érdemes szeretni, s nem jutalomért vagy bármiféle eredményért. Ha csak egy szemernyi indíték is van benne, a szeretet, a szerelem már nem lesz képes szárnyalni. Maga az indíték, ok vagy szándék fogja korlátozni, s szabja meg majd a határait és korlátait.

A tiszta, egyszerű szeretetnek azonban nincsenek határai vagy gátjai; ez maga a színtiszta ujjongás, gazdagság, maga a szív illata, aromája, zamata. S csak azért, mert nincs vágy a végső eredményre, még nem jelenti azt, hogy eredménytelenül is végződik majd; többszörösen térül majd meg, hiszen amit adunk, az a tiszta érzés tér vissza hozzánk kamatostól.

A világ visszhangoktól hangos hely. Ha mérget küldünk szét, akkor az tér vissza; ha viszont szeretetet, akkor a szeretet térül meg többszörösen. Ez egy teljesen természetes folyamat, még csak gondolkodnunk sem kell ezen.

Bízhatunk egymásban. A bizalom örök. Megtörténik önmagától. Ez a karma egyik törvénye: bármit vetsz, azt aratod; bármit is adsz, azt kapod vissza.
Nincs szükség tehát arra, hogy folyamatosan törjük a fejünket, hiszen a világ ilyen egyszerűen működik.

Ha gyűlölsz, akkor gyűlölve leszel; ha szeretsz, akkor szeretve leszel.

“Úgy gondolom, minden okkal történik. Az emberek változnak, ezért képes vagy megtanulni elengedni; a dolgok rossz irányba haladhatnak, ezért értékelni tudod, amikor jó felé mennek; elhiszed a hazugságokat, de egy idő után megtanulsz csak magadban bízni. És néha a jó dolgok szétesnek, hogy jobb dolgok születhessenek.” M.M.

2019. január 20.

magadra ismersz?

 Minden apró részletre kiterjed a figyelmed és észreveszel olyan dolgokat is, melyet mások a környezetedben nem? Az év első hetén a Cseh Tamás esten ültünk a Kedvessel, hiszen karácsonyi ajándékként közös meglepetésként kaptuk Mamától. Hallgatva a zenét, a mély mondanivalót, figyeltem az énekes – színészeket őszinte csodálattal. Olyan részletekre lettem figyelmes, s osztottam meg a párommal, amire kikerekedett a szeme, hogy „Te ilyeneket észreveszel?”. Nem csodálkoztam, hiszen tudatosan élek. Figyelek a lényegre, rálátok összefüggésekre; ezért nem sok dolog kerüli el a figyelmem. Amikor elbizonytalanodok, nem átallok segítséget kérni, hiszen vakfolt bármilyen helyzetben előfordul, különösen, amikor érzelmileg vagyunk mélyen egy – egy helyzetben. Fárasztó ez? Egyáltalán nem.

 Nem fárasztó, hiszen szeretem a munkám, imádok élni és különösen élvezem, hogy egy egyszerű kérdésre egy szimpla angol órán a tanítványoktól: melyik a kedvenc évszakom; mosolyogva szoktam válaszolni. Mit? Azt, hogy a tavasz, azért mert nyílik a gesztenye és a fehér tulipán. A nyár, mert látom a tengert. Az ősz a színei miatt varázslatos. A télben pedig a hó és a karácsony – várás időszaka. Szeretek tanulni, új ismeretekre szert tenni: lehet ez egy új terület, egy könyv, egy film mondanivalója, egy szakmai délután. Egy egyszerű hétköznapi helyzetben is megkeresem azt, milyen akadály állta utam, hogyan tudom ezt oldani, mire akar megtanítani. Előfordul ez akkor is, amikor úgy tűnik, rossz irányba haladnak a dolgok. S miért nem érzem ezt valóban rossznak? Pontosan azért, mert tudom, hozzátesznek valamit az életemhez. S a vihar után mindig előbújik a nap.

 Sosem vágytam arra, hogy olyan legyek mint mások. A gyermekeimnek is azt tanítottam, vállalják önmagukat. Ne szégyenkezzenek azért, mert mások, mint a massza. Azt, hogy nem kifelé élünk, nem megfelelünk. Tudom e, hogy így nem egyszerű? Természetesen. Viszont látom, mekkora előny az, hogy élvezettel tesznek valamit és az is, hogy a saját tévedéseik árán jutnak előre és tapasztalnak. Kemény ez mindannyiunknak, mégis megéri.

 Szeretek társaságban lenni és szemlélődni. Szeretek társaságban lenni és csacsogni, beszélgetni, gondolatokat és érzéseket megosztani. Szeretek picit elvonulni és elbújni a világ elől. Jó a bőrömben lenni. Sokszor nem értenek, különcnek tartanak, mégsem gond. Sokan, egyre többen értik, hiszen ők is így működnek. Megtaláljuk egymást. Beszélgetéseink mélyek. Kérdéseket teszünk fel, válaszokat keresünk, meglátásokat osztunk meg. Kritika? Csakis építő. Nem értenek bennünket? Picit elsétálunk. Van, aki lemarad, van, aki picit előremegy. Ha dolgunk van egymással, mindig bevárjuk a másikat.

 Látni az egészet érdekes és misztikus. Összerakni a puzzle apró darabkáit az életben. Pedig a valóságban mama ennek a nagy mestere. Ugyanaz a módszerünk, csak más a díszlet. Hátralépek és figyelek. Az érzéseket igazán mélyen megélem, s ha úgy érzem beleragadtam, segítséget kérek. Lámpást, ami megvilágítja a teret. Kezet, mely segít kilépni a mocsárból.

 Hosszú évekig robotoltam, aztán egy szép napon ébredezni kezdtem. megtanultam megélni a mát, a mostot, még akkor is, ha néha a szenvedélyességem kibillent. Érzékelem az természetet, az egységet magam körül, az energiákat és az életet. Magam körül. A szeretteim körül. Már kiegyensúlyozottan élek, s ha meg is billenek egy hosszabb fantasztikus szakasz után, tudom, ez sem tart örökké és rengeteget tapasztalhatok, tanulhatok, ami előrevisz ismét. Közben pedig figyelek, látok, és élvezem az adott évszak minden apró mozzanatát.

 magadra ismertél?

2019. január 17.

 

Szeretek tanítani. Miért? Mert szenvedélyesen szeretem átadni azt a tudást és tapasztalathalmazt, melyet magam mögött tudhatok. Szeretek tanulni, fejlődni és szeretem, amikor a gyerekektől tanulhatok. Teljesen más szemszögből látják a világot, annak az eseményeit, amiből hihetetlen tudásra lehet szert tenni nekünk, felnőtteknek is. S a mi feladatunk az, hogy a következő generációnak átadjuk minél többet abból, melyet mi magunk éltünk át.

Szeretek emberekkel foglalkozni, támogatni őket abban, hogy rátaláljanak a maguk útjára. Nem erővel megváltoztatni őket, hanem rávilágítani a vakfoltjaikra, amikor segítséget kérnek. Utat mutatni azok számára lehet, akik rádöbbentek már, hogy tévedtek. Nekem is van, hogy elveszek, természetesen. Mindannyiunknak, míg e bolygón élünk, hiszen a változás állandó, s mi ebben élünk. Hihetetlen a saját életemben tapasztalni azokat a hatalmas változásokat, melyet a világháló hozott az életünkbe az elmúlt pár évtized alatt.

Miért is írok ezekről? Mert az elmúlt években, lassan évtizedben, én magam is rengeteg élménnyel gazdagodtam, s volt, ahol nem volt lehetőségem átadni az ott kapott tudást. A ma reggeli olvasmány hogy – hogy nem, Nepálról szólt. Az ország, ahova azért utaztam pár éve, mert vonzott a nyugalma, a titokzatossága; s titkon reméltem, a mélyben háborgó lelkem békére lel. Mivel lettem gazdagabb, melyek azok a gondolatok és érzések, amik megfogalmazódtak bennem azóta, hogy onnan hazatértem? Amelyek a változást hozták az életembe, s egyenes gerinccel továbbléphettem?

A sebesség másodlagos. A haladás a fontos. Lépkedj, kocogj, fuss, csak ne állj meg. Apró lépésekben megvalósíthatóak az álmok, s a vágyak beteljesülnek. Ha elfáradsz, s ezeket elérni nem tudod – eszedbe se jusson azokon változtatni. Változtass a szemléleten, az odavezető úton, a módszereken, kérj segítséget, keress támogatókat. Figyelj azokra, akik körülvesznek.

Köss barátságot azokkal, akik tiszták, érzékenyek, s ne köss alkut. Dühös leszel, zavar támad a lelkedben néha napján? Ilyenkor a hirtelen döntéseket kerüld el, hiszen a következményeit hozzák magukkal. Valóban azt akarod? Van olyan is a környezetedben, akit nem kedvelsz? Sebaj. Esetleg olyan, akit utálsz? Figyelj csak, elárulok egy titkot: győzedelmeskedni fog feletted. Tényleg ezt szeretnéd? Ha nem, keresd meg benne a jót; fogadd el úgy, ahogy van; vagy sétálj el. A békéd a legfontosabb.

Amit teszel, szívből tedd; számolj a következményekkel; tedd, amiben hiszel. A hited segít át a nehezebb szakaszokon. Tudd, ezek erősítenek, adnak feladatokat, melyek többé tesznek.

S ami számomra a legfontosabb? Nem az úticél a fontos, hanem az, kikkel éled meg a csodákat. Kikkel mászol fel a helyre, s kik azok, akik melletted vannak, amikor nehéz időket élsz. Ez számít. Te, aki most olvasod is mellettem álltál az utamon, talán most is kísérsz? Köszönöm Neked

“El kell fogadnod a szívedben zajló változásokat, éppúgy, ahogy elfogadod az évszakok váltakozását is. S ha egyszer szívedbe költözik a tél, próbáld derűs nyugalommal kiböjtölni a tavaszt.”eh

2019. január 10.

úgy érzem
mint a félig fagyott tó
törékeny
mégis biztonságot nyújt
lehetôséget a rejtôzködésre
miköben félelmetes
emberi kapcsolatok
koppanó kövek a jégen
roppanás
repedés
törékeny
úgy érzem

“Néha úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember… ritkán tudja melyik szava vagy cselekedete jelent be végzetesen, visszavonhatatlanul egyfajta változást az emberi kapcsolatokban.” Márai

2019. január 9.

beszélni
beszélgetni
kérdezni
hallgatni
kimondani


Azt mi fáj, ami bánt, aminek örülsz, ami aggaszt. Ami foglalkoztat, ami mélyen érint, amitől tartsz vagy amitől félsz. Azt, amire vágysz.
Hányszor buksz el azért, mert nem mondod ki, ami benned van. Megbetegít, fölemészt. Sokszor a gondolatok újabbakat szülnek, s így egy hatalmas kavarodást okozva teljes káoszhoz vezetnek. Ha félelemből nem beszélsz dolgokról, magadról – vajon mitől félsz és kinek akarsz megfelelni? 


Azt mondom, ne félj kimondani azt, ami benned van. Ne félj kimondani azt, amit érzel. Ne félj kérdezni. Amikor érzed, teljes lelkeddel, mi számodra az igaz, tedd és mondd azt. 

2019. január 7.

évindító

Elmúltak az ünnepek, a szikrázó csillogás, a mézeskalács illata, az összesodort szaloncukorpapír sem árválkodik már az asztalon, de csöndesen megbújik a táskában. Egyet – egyet ki nem rejt el reggel, mikor indul? A karácsony nekem különös időszak. A zenék, az apró lámpások, a gyertyák, a sütemények készítése, a koncertek, a szokásos karácsonyi baráti vacsora tengernyi nevetése, az otthon eltöltött idő csöndesen, a séta kint a hidegben és a huszonharmadikai kávézás is mind fontos, fontos lett. Tölt. Ilyenkor gondolom végig az esztendőt, s futtatom végig a terveket, álmokat, melyek a következő évre maradnak. S mi fontos még? Ahogy Dickens is fogalmaz: “A karácsonyt a szívem mélyén ünneplem és megpróbálom egész évben hordozni magammal.” Felidézni és megélni egy beszélgetés alkalmával, egy utazás során, egy baráti vacsoránál, egy esős napon – bármikor. Amikor olyan igazán kerek minden egy – egy pillanatra.

S hogy indult az év? Újra a Miskolci Színházban találtam magam az újévi hangversenyen. Sokat kihagytam. Hosszú idő után eljöttem Mamával és a lányommal, akik az elmúlt éveket sem hagyták ki egyszer sem. Különös érzés volt belépni, hiszen már az odút is kalandos volt a hulló hó miatt: beszélgettünk, nevettünk, csúszkáltunk. Bekuckóztam a szélső székre és minden egyes másodpercet megéltem. Virág odabújt és élveztük a zenét. Mindig megindít, amikor egy színház vagy koncert közönsége együtt lélegzik – most is ez történt. Mindannyian eggyé váltunk a zenével, a muzsikusokkal, énekesekkel, táncosokkal, akik nem a hagyományos, a már megszokott műsorral készültek. Sokat mondó volt az is, hogy a tervezett hangversenyeken túl is beiktattak plusz előadást, mert a jegyek pillanatok alatt elfogytak. Valószínű, egyre többen érzik szükségét az elmélyülésnek, a mókuskerékből való kiszakadásnak. Jólesett a zene segítségével befelé figyelni. Érezni, ahogy megmozdulnak az érzések, előtörnek az emlékek, amikor kislányként a szüleimmel és barátaikkal érkeztünk – még a ruhám is fel tudtam idézni. Megrohantak a felvillanó képek, a nyomok, melyek belém égtek, s most hosszú évek után újra felszínre törtek. Megindító volt, amikor a zenekar egyik tagja a muzsika segítségével a színpadról köszöntötte édesapját kerek születésnapja alkalmából– s mosolyogtam magamban, mert Mamának is sikerült már párszor meglepetést szerezni hasonló alkalomból. Az énekesek vidám perceket szereztek, s hozták közelebb a századforduló komolyzenéjét a mai zajos világba, picit elsimítva a két időszak közötti feszültséget. A táncosok, akiknek a háttérmunkájáról, erőpróbáiról minden nap hallunk; fiatal tehetségek, akik maguk is utat keresnek. S az utolsó percek a tűzijáték előtt, amikor az énekesekkel együtt énekelt a nézőközönség, megtöltötte a termet és a lelkünket. Valamiért most kellett újra jelen lennem és most megélnem ezt. Feltöltött, emlékeket hívott elő, melyeket régen kerestem, megindított és megnevettetett.

A hazaút? Már csak hab volt a tortán. Sofőrünk egészen a házig szórakoztatott bennünket vicces történetekkel, s bizonyította be, hogy ismeretlenül is, akkor is, ha soha többet nem találkozunk – megnyílni, nevetni, közvetlennek lenni – jó!

2019. január 5.

évindító

Elmúltak az ünnepek, a szikrázó csillogás, a mézeskalács illata, az összesodort szaloncukorpapír sem árválkodik már az asztalon, de csöndesen megbújik a táskában. Egyet – egyet ki nem rejt el reggel, mikor indul? A karácsony nekem különös időszak. A zenék, az apró lámpások, a gyertyák, a sütemények készítése, a koncertek, a szokásos karácsonyi baráti vacsora tengernyi nevetése, az otthon eltöltött idő csöndesen, a séta kint a hidegben és a huszonharmadikai kávézás is mind fontos, fontos lett. Tölt. Ilyenkor gondolom végig az esztendőt, s futtatom végig a terveket, álmokat, melyek a következő évre maradnak. S mi fontos még? Ahogy Dickens is fogalmaz: “A karácsonyt a szívem mélyén ünneplem és megpróbálom egész évben hordozni magammal.” Felidézni és megélni egy beszélgetés alkalmával, egy utazás során, egy baráti vacsoránál, egy esős napon – bármikor. Amikor olyan igazán kerek minden egy – egy pillanatra.

S hogy indult az év? Újra a Miskolci Színházban találtam magam az újévi hangversenyen. Sokat kihagytam. Hosszú idő után eljöttem Mamával és a lányommal, akik az elmúlt éveket sem hagyták ki egyszer sem. Különös érzés volt belépni, hiszen már az odút is kalandos volt a hulló hó miatt: beszélgettünk, nevettünk, csúszkáltunk. Bekuckóztam a szélső székre és minden egyes másodpercet megéltem. Virág odabújt és élveztük a zenét. Mindig megindít, amikor egy színház vagy koncert közönsége együtt lélegzik – most is ez történt. Mindannyian eggyé váltunk a zenével, a muzsikusokkal, énekesekkel, táncosokkal, akik nem a hagyományos, a már megszokott műsorral készültek. Sokat mondó volt az is, hogy a tervezett hangversenyeken túl is beiktattak plusz előadást, mert a jegyek pillanatok alatt elfogytak. Valószínű, egyre többen érzik szükségét az elmélyülésnek, a mókuskerékből való kiszakadásnak. Jólesett a zene segítségével befelé figyelni. Érezni, ahogy megmozdulnak az érzések, előtörnek az emlékek, amikor kislányként a szüleimmel és barátaikkal érkeztünk – még a ruhám is fel tudtam idézni. Megrohantak a felvillanó képek, a nyomok, melyek belém égtek, s most hosszú évek után újra felszínre törtek. Megindító volt, amikor a zenekar egyik tagja a muzsika segítségével a színpadról köszöntötte édesapját kerek születésnapja alkalmából– s mosolyogtam magamban, mert Mamának is sikerült már párszor meglepetést szerezni hasonló alkalomból. Az énekesek vidám perceket szereztek, s hozták közelebb a századforduló komolyzenéjét a mai zajos világba, picit elsimítva a két időszak közötti feszültséget. A táncosok, akiknek a háttérmunkájáról, erőpróbáiról minden nap hallunk; fiatal tehetségek, akik maguk is utat keresnek. S az utolsó percek a tűzijáték előtt, amikor az énekesekkel együtt énekelt a nézőközönség, megtöltötte a termet és a lelkünket. Valamiért most kellett újra jelen lennem és most megélnem ezt. Feltöltött, emlékeket hívott elő, melyeket régen kerestem, megindított és megnevettetett.

A hazaút? Már csak hab volt a tortán. Sofőrünk egészen a házig szórakoztatott bennünket vicces történetekkel, s bizonyította be, hogy ismeretlenül is, akkor is, ha soha többet nem találkozunk – megnyílni, nevetni, közvetlennek lenni – jó!

2018. december 5.

hat év

Ennyi telt azóta, hogy Apa nincs. Elutazott. Nyugalomban tel búcsú volt mindenkitől, akinek fontos volt, aki szerette. A napokban beszélgettem egy rég nem látott baráttal, s elmélkedtem hangosan – mennyi minden történt velem azóta a bizonyos nap óta. Azt is, hogyan változtatta meg az életem, a gondolkodásmódom. Hogyan hatott a múltamra és hogyan kezdte alakítani az akkor jelenem és hogy változtatja  mai napig a mindennapjaim.

Amikor elveszítünk valakit, amikor búcsút mondunk – legyen ez bármilyen lezárás az életünkben, számos dolgot átértékelünk. Fontossági sorrendet, célokat, kapcsolatokat, érzéseket. Nagyon sokan kapjuk a jeleket, mégsem vesszük észre őket mindaddig, amíg valami nagyon mély, szinte tragikus dolog be nem következik, s ki nem mozdít bennünket a megrekedt állapotból. Ilyenkor a haraggal, csalódásokkal, megfelelési kényszerrel telt időszak lezárul, tér és idő megszűnik, s teljesen új eseménysor veszi kezdetét. Talán ahhoz hasonló érzés, mint amikor hullámvasútra ülünk. Bennünk a félelem, a kockázat, az adrenalin mégis zakatol, s teljes sebességgel zuhanunk az ismeretlenbe. S ez adja meg az energiát, a spirituszt, melyre oly rég óta vágytunk.

Hat éve ősszel megtanultam várni. Várni, hogy az, akihez valaha szoros szálak fűztek, talán a legszorosabbak – hány éven át várta, hogy visszatalálok hozzá. Rádöbbentem, mit jelent a megbocsátás. Azt, hogy nem baj, ha hibázunk, hiszen gyarlók vagyunk mindannyian – de a lényeg az, hogy meg tudjunk bocsátani. Azt, hogy a döntéseink következményekkel járnak, s ezeket vállalnunk kell. Bocsánatot kérni és megbocsátani. Azt is átéltem és megértettem, mit jelent a sokszor már elcsépelt „soha” kifejezés. Sokszor és sokat vártam azelőtt is, de ezen a napon tanultam meg alig pár óra leforgása alatt, mit jelent az ismeretlent várni. Erősnek lenni, tenni a dolgunkat, összefogni úgy, hogy ismeretlen ismerősök vesznek körbe. Összefogni valamiért és valakiért. Számonkérés nélkül. Összefogni ismeretlenül is azért, akit mind szeretünk.

Megtanultam, mit jelent valóban erősnek lenni. S ma már tudom, az az erős az, aki kimutatja az érzéseit és a félelmeit. Megéli a boldogságot és szomorúságot. A fájdalmat. Aki nem rejti ezt el. Megtanultam azt, mit jelent elfogadni és befogadni, mit jelent toleránsnak lenni. Azóta sokszor ért kritika azért, mert nyitott könyv az életem. Sokszor akartak bántani azért, s rendre utasítottak, hogy kimutatom az érzéseim. Elgondolkodtató, vajon miért tették, vajon mitől félnek – mitől féltek, s az, hogy merték venni a bátorságot, hogy érzéseket akarjanak „elhallgattatni”.

Élénken élnek bennem a napok, amikor valóban magam voltam, az is, amikor a gyerekekkel beszélgettünk arról, hogy mit jelent az elmúlás, az élet rendje, hogy nagyapától búcsúzunk, mert már nem épül föl. Élénken megmaradtak a napok, s színek, azok, akik mellettem voltak a háttérben, s az az érzés is, hogy esetleg nem lehetek majd ott. Élesen él az emlékeimben a reggeli telefonhívás, hogy elérkezett az idő és van még pár óránk. A kollégák, akik segítettek, s támogattak. Anya hangja, mikor hazatelefonáltam, mi történt és hova tartok. S emlékszem arra is, milyen érzés volt belépni a lakásba, a családhoz, ahova tartozott és szerették. Aznap érte el azt, amire mindig is vágyott. S mire emlékszem még? A humorára, amikor meglátott minket szürreális helyzetben és összerakta a képet: miért vagyunk mi mind körülötte ott és akkor. „Jó sokan vagytok. hullámozzatok.”

Átértékelődött az életem. Ott és akkor azon a téli napon, miközben kint ment az élet, s csöpögött a hólé az erkélyek üvegén. Vártunk.

Mi minden változott az elmúlt években? Minden és semmi. Utoljára akkor emlegettem Apát, mikor februárban egy fájdalmas búcsút mondtam ki, s hagytam egy korszakot a hátam mögött. Akkor mondtam ki utoljára, hogy nem tudom tovább csinálni, mert Apa most nem büszke rám. Nem büszke, mert nem állok ki magamért. Hát megtettem. Most pedig hat év után azt érzem, már nincs szükségem arra, hogy tovább vigyem ezt a csomagom, ezért leteszem, s nem cipelem már. Megtanultam a leckét, levontam a tanúságot, megtapasztaltam, amit meg kellett. Már nem azt a napot látom, amikor elment, nem azt látom, amikor a betegség foglyaként elbúcsúztunk tőle – hanem arra emlékszem, amikor egészségesen, élettel telin tanított hol humorral, hol szigorral élni. Mennyire más ez már így.

“A végén ezek a dolgok számítanak a leginkább: Mennyire szerettél? Mennyire éltél teljes életet? Milyen mélyen engedted el?”