Gallai Judit bejegyzései

2017. augusztus 19.

igyekezet + küzdelem = siker

Hányszor hallottam már, hányszor hallottuk már azt a mondatot: „De jó neked!” vagy azt „Neked olyan könnyű.” Hosszú évekkel ezelőtt még megálltam és mesélni kezdtem arról, milyen eseményeken mentem át, mi keresztezte az utam, mennyi időt és energiát tettem bele az életembe. Szerettem volna, ha az, aki irigykedve csak a végeredményt vagy épp a részsikereket látja, megérti, mennyire nem egyszerű az, ahogy egy – egy dolgot elértem. Régóta nem teszem már. Régóta nem magyarázkodom már. Meghallgatom és megyek tovább az utamon.

Aki ismer, pontosan tudja, hogyan telnek a napjaim, heteim, hónapjaim. Pontosan tudja, milyen nehézségekkel nézek szembe, milyen öröm vagy épp bánat ér. Nem titkolok semmit az életemből. Nem osztom meg mindig mindenkivel az apró részleteket, azonban mikor kérdeznek, nem terelek és nem hárítok. Nem veszek fel álarcokat azért, hogy eltitkoljak nehéz pillanatokat.

Az elmúlt lassan öt évben egy másik, akkor még ismeretlen utat választottam és azóta is azon járok. Örömmel töltenek el felismerések, élmények – melyek szépen egyensúlyban tartják a kellemes és sokszor igen, kellemetlen események arányát. Mindkettőre szükség van ahhoz, hogy önmagunkat jobban megismerve, az egót félretéve valóban érzéseinket éljük meg és tartalmas mindennapokat tudjunk magam mögött.

Ahogy pár nappal ezelőtt írtam róla, az idei egy igen munkás és élményekben gazdag nyár volt. A három hónap, mint egy fantasztikus hosszú hétvége, melyeket annyira szeretek. Akkor még én sem gondoltam, hogy a vége is érzésekben gazdag lesz – azt azonban éreztem, érkezik ismét egy nagy változás, hiszen olyan nincs, hogy „nincsen sehogy”. J Ahhoz, hogy ezt megéljem, szükségem van pár csöndes napra, elvonulásra, időre. Ahhoz, hogy letisztuljanak érzések és gondolatok én is visszavonulok.

Fontos, tudatában legyünk annak, hogy fejlődésünket legjobban az szolgálja, ha felismerjük a lehetőségeinket, látjuk a korlátainkat és képességeinket csatasorba állítjuk. Kérünk és adunk. Ezáltal bizonyos tulajdonságaink kibontakoznak, erősödnek, így fejlődünk. A munkálkodás erőfeszítés és igyekezet nélkül nem működik. Ki lehet bújni alóla, lehet mentséget találni rá, sőt megmagyarázni is lehet, mit miért teszünk vagy éppen nem teszünk – ez azonban később visszaüt.

A siker pedig minden egyes napban megbújik. A siker nem egy távoli cél, ami után csak vágyakozunk vagy épp kergetjük. Minden apró pillanatban megtaláljuk, ha készen állunk arra, hogy egy – egy élethelyzetet felismerve, látva annak nehézségeit, megdolgozva feladatait beleteszünk időt és energiát. Sokszor csak azt érezzük siker egy tárgynak a megszerzése, egy nyelvvizsga vagy épp egy személy magunk mellé állítása. Ez azonban messze áll a valóságtól, hiszen egy ilyen pillanat már előtte is sok apó mozzanatból tevődött össze akár jó, akár kevésbé kellemes.

Siker csak erőfeszítéssel, munkálkodással, alázattal és rengeteg küzdelemmel érhető el. S mit tarts észben mindig? Azt, hogy a sikert még a szótárban is megelőzi az igyekezet és a küzdelem szó – még az angolban is. J

2017. augusztus 16.

Életem egyik legszebb és mégis legmunkásabb nyarán vagyok túl. Talán sokan felszisszentek – „ismét végigdolgozta a nyarat és nem pihent”  Valóban dolgoztam, mégis feltöltődve és tele energiával várom a következő, az évből még hátralévő hónapokat. Valóban dolgoztam, csak most sokkal intenzívebben és más formában, mint eddig. Mit takar ez?
 
Júniusban úgy éreztem, lemerültek a telepeim, rengeteg dolog, esemény történt a környezetemben az elmúlt időszakban, melyek kibillentettek az egyensúlyomból. Éreztem, hogy váltanom, változtatnom szükséges; éreztem, hogy életem apró mozzanatai, mint a puzzle – millió darabra hullnak, azért, hogy valami sokkal csodálatosabb egésszé álljanak össze. Ez egy teljesen normális folyamat, hiszen életünk hullámai segítenek a fejlődésben – természetesen abban az esetben, ha ezeket felismerjük, megdolgozzuk és fejlődünk általa.
Volt időm töltődni, elcsöndesedni és beszélgetni is sokat. Volt lehetőségem elvonulni, és arra is, hogy társaságban legyek. Dolgoztam az életemen, s ehhez minden lehetséges eszközt és lehetőséget megkaptam az élettől. Érzések kavarogtak, kérdések gyűltek össze, élmények értek, melyek mind – mind formálták a mindennapokat és vittek a megoldás felé. Szeretem ezeket az időszakokat: amikor beborul az ég, összegyűlnek a felhők az égen. A heves szél, a sötét felhők, a vihar utáni csend, a halk zápor, majd az előbukkanó napsugarak váltakozását idézi bennem. Amikor végre kitisztul a levegő a forró napok után, hiszen a zivatar elmossa a hevülést.
 
Lehetőségem adódott a fiammal kettesben tölteni pár napot távol mindentől, mégis családi körben. A séták egy számára új, ismeretlen helyen lehetőséget biztosítottak mély beszélgetésekre. A más mentalitás, miénktől teljesen eltérő szokásrendszer nyugalommal töltött el mindkettőnket. Kapcsolatunk új szintre lépett. Fiatal, érett felnőttként éli már a mindennapokat – s itt tudtam én magam is leszűrni azt, hogy az elmúlt évek mennyi mindenben igazolják döntéseimet. „Mindennek eljön az ideje, türelemmel szükséges kivárnunk.” „Uralod, ha elengeded.” Hányan bíráltak, kritizáltak nyíltan vagy burkoltan. Sosem titkoltam a nehézségeinket, mindig vállaltam a döntéseim és éreztem, az idő nekünk dolgozik. Számos kérdést beszéltünk át az együtt töltött hét alatt, mely mindkettőnket foglalkoztatott, miközben új dolgokat tanultam tőle én is: életforma, meglátás vagy épp zene  Minden eddigi tettünk, cselekedetünk értelmet nyert. Sokszor jutott eszembe Apa, aki e téren példaként állt mindig előttem. Bízott abban, hogy jól nevelt. Bízott abban, hogy elegendő mintát és csomagot adott a kezembe, amivel képes vagyok jól bánni. Bízott önmagában, hogy amit adott, azzal élek majd. Én is így tettem. Sikerült. Mindkettőnknek.
 
A nyár egy következő szakaszában számomra kedves barátnőmmel is töltöttünk egy mozgalmas hetet. Csendes helyre vágytam, ahol a gondolataimmal lehetek. Hogy alakult mégis? Végigcsacsogtuk az oda utat, majd a következő két napot. Szinte levegővétel nélkül. Másfél éve nem volt lehetőségünk személyesen találkozni; szinte csak online formában és telefonon tartottuk a kapcsolatot, leszámítva egy rövid találkozót egy budapesti cukrászdában karácsony előtt és egy végigugrált koncertet. Alig négy éve ismerjük egymást, mégis szoros, szereteten és tiszteleten alapuló barátság működik közöttünk. Mindig egyenesen kimondva gondolatainkat, néha kérdésekkel vezetve a másikat, sosem elferdítve vagy épp elfedve az érzéseinket beszélgetünk. Sosem adunk tanácsot és nem adunk visszajelzést, csakis kérés esetén. Számos alkalommal csináltunk végig egymás mellett embert próbáló feladatokat, eseményeket; ez most sem volt másként. A „segítség” akkor és olyan formában jött, ahogyan szükségünk volt rá. Mindkettőnknek. Az ott töltött idő alatt. Közösen eltöltött pár nyugalmas, mégis mozgalmas nap adott lehetőséget arra, meglássuk, merre tovább. Az azóta eltelt időszakban szinte ugyanazokat a stációkat járjuk végig életünk számos területén, melyek kiindulópontja az utazásunk alatt történt.
 
Véletlenek? Nincsenek.
 
Mi tette fel az előző utazásra mégis a koronát?
 
Egy egyszerű üzenet, mely régi kedves tanítványom édesanyjától érkezett, aki megtudta, a közelben nyaralunk. Hat esztendővel ezelőtt mindössze három alkalommal találkoztam vele, mégis meghívott egy közös – különleges kirándulásra 25. házassági évfordulója alkalmából. Meghatódtam ezen a felajánláson, s örömmel mondtunk igent a lehetőségre. Megbizonyosodtam arról ismét: mikor jó úton járunk, jó emberek csatlakoznak hozzánk, tiszta, sallangmentes tükröt tartva elénk. Rég éreztem magam ennyire felszabadultan, nyugalomban és pozitív érzésekkel feltöltve, mint ezután a nap után. Köszönöm.
 
Itt a nyár vége lassan – s még mindig tartalmas. A lányommal töltünk most pár napot együtt, teljesen más minőségben, mint az előzőekben. Nevetés, séta, a közös étkezések, a nyugalmas reggelek, és még sorolhatnám, mennyi egyszerű dolog vesz minket körül. Minden a helyére került. Az egészen apró pici elemek is megtalálták a helyüket és visszabillent az életem az egyensúlyba. Úgy, mint már sokszor ezelőtt. A felismerések, melyek közben érkeztek, sokszor voltak fájdalmasak, hiszen kapcsolatok múltak el, rendeződtek át. A felismerések visszaigazolást adtak arról, hogy amit teszek, a munka, amit végzek, az élet, amit élek jó és hiteles. Döntések is születtek, melyeknek a következményei már az új útra visznek.
 
Hálás vagyok azért, hogy azt az életet élem, amiről fiatalként álmodtam. Hálás, mert tetteimet felvállalom következményeivel együtt. Hálás a barátaimért, akikkel számos apró program, átbeszélt éjszaka, közös szalonnasütések, kávézások, koncertek filmezések tarkították a nyarat – közben segítve – támogatva egymást. Hálás Anyának a háttérmunkáért, amely nélkül nem tartanék ott, ahol vagyok.
 
Köszönöm

2017. augusztus 1.

Hogyan szeresselek?

Hogyan szeretlek jól?

Nehéz, súlyos kérdések. Hányszor hallottam már és hányszor éltem át én is régebben. „Én csak jót akartam.” „Minden megtettem neked és mégsem értékeled.” „Arra vártam, te majd felhívsz.” Ugye milyen ismerős mondatok? Hát még a ki nem mondott gondolatok. Egész széles tárháza van a számonkéréseknek és vádaskodásoknak. Sokan kemény leckék árán tanuljuk meg, hogyan is szeressünk jót. Akár a gyerekünknek, akár a barátainknak vagy a társunknak.

Sokszor mondom, ha nem lett volna az elmúlt majdnem két évtized mögöttem, ma én sem lehetnék az, aki ma vagyok. Visszataláltam önmagamhoz, a gyökereimhez, újra megkerestem azokat az értékeket, melyek kisgyermekként vittek előre, s beépítettem azokat is, melyeket már felnőttként tapasztaltam meg. Ma már tudok őszintén, jól szeretni. Mit jelent ez?

Megtanultam – fájdalmas és tapasztalásokkal teli időszak volt – hogy ne azt adjam, amire szerintem van a másiknak szüksége, hanem figyeljek – s azt adjam, amire neki van szüksége. „Ne toljam túl”, ne akarjam mindenáron megmutatni neki mindazt, amit én már átéltem, tapasztaltam; hanem hagyjam a maga útját járni. (A fiam, a lányom, a barátaim talán többet tudnának erről mesélni.) Legyek példa azzal, hogy vállalom a döntéseim és cselekedeteim következményeit, őszintén beszélek az érzéseimről, élményeimről, félelmeimről.

Számos hetet, hónapot, évet töltöttem azzal, hogy mindent meg akartam tenni mindenkinek. Ez a mondat már önmagában is több sebből vérzik. Nem voltam ebben az időszakban benne, teljesen feladtam önmagam és mások kimondott vagy kimondatlan elvárásainak akartam erővel megfelelni. észre sem vettem, s ez az időszak teljesen bedarált. Nem értettem akkor, miért nem haladunk, nem fejlődünk, szinte érezhető volt, ahogy az örvény elkap és ránt egyre lejjebb. Képtelenség mindig mindent megtenni, különösen, ha ezek egy része nem is ismert. Erővel, akarattal sem lehet messzire jutni. Sokszor épp ellenkező hatást érünk el vele, hiszen a másik szinte megfullad a nem megfelelő „szeretet” által.

Akit szeretsz, nemesíted, szépíted, segítsz neki méltóvá válni önmagához. Így vagy a gyerekeddel, de így kell, hogy légy a pároddal is. Ha szereted, az egyetlen ember vagy, aki megmondhatja neki, hogy ’elhagytad magadat, tessék följebb élni!’”mp

Figyelni – a másik jelzéseit, rezdüléseit. Figyelni arra, mi fontos számára és mi kevésbé. Legyen ez bármi. Hagyni, mikor csöndre van szüksége; hagyni aludni, pihennei, töltődni vagy épp meghallgatni, mikor mondanivalója van; s közben kimondani az érzéseim vele kapcsolatban, mikor visszajelzésre van szüksége és kéri azt. Nem osztani a tanácsokat, megmondani neki a tutit, hiszen nem tudhatjuk, min megy keresztül, melyek a kimondatlan érzései, gondolatai a felszín mögött. Szükséges bíznunk abban, hogy a számára legmegfelelőbb döntést hozza, még akkor is, ha annak fájdalmasak lesznek a következményei. A mi dolgunk az, hogy hálót tartva ott álljunk, mikor szüksége van rá. S ez visszafelé is jó, mikor működik.

 

Ha szereted és ismered, pontosan tudod, hogy csak kívül tűnik gyengének – belül pedig erős. Csak kívül gyáva – belül azonban bátor. Ha szereted, bízol benne. Abban, hogy önmagára talál, hogy felismeri a döntéseit, hogy végig tudja csinálni. A szeretet nem más, mint engedély az őszinteséghez. Nyitott szívvel elmondani, fáj látnunk, mit tesz, s biztosítani arról, hogy mellette állunk. Nem számonkérni és lebecsülni a tetteiért, hanem mellette lenni. Aki szeret, az figyel és hallgat.

Hiszen nevelni csak a szeretet képes. És tudja is, hogyan kell.

2017. július 27.

Kísért a múlt? Rajtad áll …

Kedd reggel egy kedves ismerőssel igazán mély beszélgetéssel indítottuk a napot és folytattuk a beszélgetést ott, ahol majd egy éve hagytuk abba. Felmerült a kérdés, van e jogunk beavatkozni egy másik ember életébe, szembesíteni az úttal vagy épp apró trükkökkel manipulálhatjuk e azzal a céllal, hogy ne kelljen végignéznünk, ahogyan elbukik, újra és újra megéli a múlt kudarcait. Igazi élmény volt a beszélgetés nyugodt környezetben, felkucorodva a kanapéra, őszintén kimondva a nézeteltéréseket, meghallgatva az érveket és ellenérveket – most megosztom veletek az én érzéseim ezzel kapcsolatban.

Barátságban, szerelemben, családban, munkahelyen – mindenhol kísért a múlt. Minduntalan szemben találjuk magunkat a múlttal. Így vagy úgy, de szembe jön. Addig, amíg nem ismered fel, hogy a film ugyanott akad, folyamatosan feldobja majd az élet neked ugyanazt a feladatot azzal a céllal, hogy végre válts, változtass és lépj a járatlan ösvényre – mindig kicsit más formában. Először finoman, majd egyre drasztikusabb eszközökkel. Attól függ, nyitott szemmel, nyitott szívvel jársz e – s észreveszed e az apró jeleket, finom terelgetést, meglátod e a tükröket. Harcolhatsz ellene, az is a tanulási folyamat része. Szembe menni az árral is ad lehetőséget felismerésekre. Kérdés, elég e az időd, van e elég energiád, s hogy okozol e ezzel kárt másoknak. Számomra e legutóbbi a legsarkalatosabb pont.

A múltidézés nem más, mint kötődés a régihez, a már jól ismert sémához. Nem más, mint egyfajta elköteleződés a múlt eseményei iránt. Ragaszkodás. Ez azt eredményezi, hogy ugyanazokat a köröket futod majd, ugyanazon sérüléseket mélyítve, s egyre nehezebb lesz kilábalni belőle, miközben rombolsz magad körül. A végkimenetel pedig adott.

Mi történik, ha valaki ugyanazon köröket futja és nem képes továbblépni. Mi történik akkor, ha mi magunk kerülünk hasonló helyzetbe, s az, akit szeretünk, ismét visszanyúl a már ismert sémához és újból belevág a már ismert folyamatba, mert nem áll készen a megmérettetésre. Ha valaki eleve önbizalomhiánnyal küzd, akkor bármilyen kapcsolatban – legyen az baráti, kollegiális vagy épp párkapcsolat, akkor önmagában keresi a hibát. Elkezd benne dolgozni a megfelelési vágy, a teljesítménykényszer, – ami végzetes lehet. Egymást rántják majd a mélybe. Ha egyikük azonban stabil, van lehetősége dönteni. Ott van a társa mellett és biztonságos hálót tart, vagy bízva társa erejében, magára hagyja, hiszen vannak csaták, melyeket egyedül szükséges megvívni. A lényeg, hogy nem befolyásolva, különösen nem kártékony módon, erőszakosan akarja a másikat új útra téríteni – hiszen akkor a felelősség mellett még azzal is számolnia kell,

Nehéz feladat ott maradni egymás mellett és nem beavatkozni, csak hagyni a folyamatokat megélni. Sokszor előfordul, látod az igyekezetet, hallod vagy olvasod a meggyőző üzeneteket, mondatokat, mégsem változik semmi. Egy rövid idő eltelte után felkerül a már jól ismert lemez és a másik visszaesik. Képtelen elengedni a múltat. Lehet, nem is akarja? Ez ad számára biztonságot, hiszen a már jól ismert sémákat gyakorolja újra és újra, melyeket begyakorolt, nem képes elengedni, s ugrani a mélybe. A kevésbé fájdalmas utat választja. Ha látod és érzed a beletett energiákat, amikor a szavak és a tettek szinkronban vannak, akkor pedig pontosan elég annyi, hogy ott vagy és biztosítod a nyugodt, bizalmas légkört és hátországot.

A múlt sokszor megmérgezi a jelent. Ha azonban figyelsz a jelekre, s nem félsz belevágni az ismeretlenbe, hihetetlen energiák szabadulnak fel. Az út nem lesz zökkenőmentes, ledobva a terheket mégis egész más élmények és hatások érnek majd. Az új akkor kezdődik el, amikor a kényszert, a folytonos nyomást leteszed, s útjára engeded. A sérelmek, a fájdalmak megszűnnek, s építkezni kezdesz. Biztos alapokat teremtve, hatalmas ablakokat nyitva az újra, ismeretlenre, mely megannyi csodás pillanatot rejt számodra.

2017. július 25.

Csönd
 
A csöndnek ereje van.
Gondolj csak bele, milyen irdatlan belső feszültséget okoz egy találkozót várni, ülni az autóban, állni a pályaudvaron, toporogni egy terminálon, s a tömeg közepette, a zsinatban meghallani a belső csöndet. A belső monológot. A felmerülő kérdéseket, a belső bizonytalanságot.
 
A csöndnek ereje van.
Amikor percenként nézed a telefont, hívott e, vagy véletlenül lenémítottad és elmulasztottad felvenni – vagy szembesülni azzal, hogy nem is keresett. Nem is válaszol. Olyankor éget a csönd. A belső feszültség, mely ekkor keletkezik, a gondolatok, mely elsöprő erejű érzéseket hoznak, a képek, melyek folyamatosan felvillannak – mind belső nyugtalanság, a bizonytalanság érzései. Várod a támaszt, a visszajelzést, mely sokszor előfordul sajnos, nem is őszinte.
 
A csöndnek ereje van.
Egymás mellett ülni, utazni, meginni egy jó kávét vagy épp teát, vagy csak nézni a naplementét a tóparton és nem szólni egymáshoz. Érezni egymást a csöndben. Tölt, megnyugtat, ellazít, biztonságot nyújt. Mennyivel másabb? Meghagyni ezt a nyugalmat, megélni a pillanatot, elmerengeni, érezni. Egyetlen szó nélkül. Nézni a társad, a másikat; nézni a szemét, figyelni a tekintetét és érezni, ahogy összekapcsolódtok. Csak létezni.
 
Az elmúlt időszakban folyamatosan az elvonulásra, a csöndre vágytam. Egy utazás, mely felkavart, felborította az addigi életem, megláttatta a különbségeket, elgondolkodtatott, megbillentette az egyensúlyom. Bántotta a fülem a zaj, hiszen a felismerések feldolgozása csöndet és nyugalmat kívánt.
A csöndnek nem csak ereje, hatalma is van.
Megteremti a nyugalmat és visszaállítja az egyensúlyt. Először felkavar, feszít, majd lassan kisimítja a hullámokat, melyek keletkeztek.
 
Pont, ahogyan a tenger teszi.

Utazás

“Vannak helyek, ahová két lába kell, hogy elvigye az embert. Vannak utak, amelyek más perspektívát igényelnek. A kilométerek többet jelentenek, ha lépésenként járjuk le őket, és érezzük a föld változását a talpunk alatt.                                                                                       Mark Lawrence

Utazás? Nekem a mindent jelenti. Emberek, városok, utak, tájak, szokások, saját korlátaim feszegetése, illatok, ízek, érzések, ételek, életek. Az életem.

Utazni nem vágytam mindig. Gyermekkoromban a szüleimmel bejártuk az országot, s lehetőségünk nyílt a környező országokba is rövid időre ellátogatni. Mostanában gondolkodtam azon, tőlük hozom a világpolgár szemléletemet úgy, hogy közben végtelenül fontosak számomra a gyökereim itt. Ma is megkönnyezem, amikor beérünk a légtérbe vagy épp felbukkan az Avas a messzi távolból az autópályáról. Jó hazaérni.

Utazni pár éve úgy szerettem, ha tudtam merre megyek, s majdnem mindent meg is szerveztem. Úgy, hogy legyen alkalmam megismerni az ott élőket, s szokásaikat. Úgy, hogy volt lehetőségem tapasztalni. Úgy, hogy legyen időm közben magamra. Gondolkodni, elmélázni, s megismerni lelkem, s gondolataim legmélyebb bugyrait is. Sok minden változott, néha alkalmam adódik visszatérni régi helyszínekre, emellett sokat dolgozom azért is, hogy legyen lehetőségem minden évben új szegletét megismerni a világnak. Már nem tervezek meg mindent körültekintő alapossággal. Szeretem megélni a pillanatokat. Hiszen az utazás  lényege önmagunk megismerése is. Úgy, hogy legyen időm magamba szívni a táj, a történelem adott helyre vonatkozó információját, lehetőleg az ott élőktől. Szeretek velük beszélgetni, figyelni a mindennapjaikat, felfedezni az eltérő szokásaikat. Úgy, hogy játszva tanuljak, s közben barátokat szerezzek.

Hálás vagyok a Sorsnak, hogy megadja nekem a lehetőségét új tájak felfedezésének, új emberek megismerésének, hiszen így olyan ismeretekre teszek szert, melyek segítségével én magam is többé válok. Sehol annyi történetet, hiedelmet és titkot nem tudunk megismerni, mintha utazunk. A tiszteletet parancsoló hegyvonulatok, az éj-fekete tavak, a zöldellő erdők, a tenger morajlása, a mosolygós helybéliek mind-mind pozitív energiával töltenek, melyekből táplálkozhatok a következő utazásig. Ugyanezt adja a hazai táj is, s belföldön is utazunk sokat, főleg a gyerekekkel.

Ezt az érzést teljessé teszik az útitársak, akiket mellém sodort az Élet, akikkel a hosszúra nyúlt kávézások, az esti beszélgetések, az együtt átélt élmények életre szóló barátságokat hoztak.

“A repülőtér a nagy érzelmek színtere, ahol emberek találkoznak, esetleg életük fordulópontjához érnek, történetek kezdődnek vagy fejeződnek be.”                                                                                      Tony Parsons

 

Mese

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
– Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
– Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
– Athéni vagyok.
– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
– Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

2017. június 25.

„Ami elől menekülsz, az jön szembe.”

A napokban az a megjegyzés ütötte meg a fülem: „Egy picit őszinte leszek veled, azt hallottam, nem tudsz elengedni”. Az érzéseim ezzel kapcsolatban most megosztom veletek.

Sokszor, sokan beszélünk, beszélgetünk. Sokszor keveredünk félreértésekbe, ami tengernyi konfliktust generál. Hogyan lehetséges ez? Az egyik ok az, hogy sajnos többen nem tisztán fejezik ki azt, amit szeretnének, amire vágynak, amit éreznek. Azt mondják ki, amiről azt gondolják, a másik számára elfogadható.  Sajnos, itt kezdődnek a félreértések, a csúsztatások, s később az összeütközések. Az őszinteségtől fontosabb dolog talán nincs is egy kapcsolatban – legyen a kapcsolat haveri, baráti, szerelmi vagy épp kollegiális. Azt mondani, amit a másik hallani szeretne, ami azonban nincs összhangban a mi vágyainkkal, érzéseinkkel, gondolatainkkal – melegágya minden sértődésnek, törésnek és tüskének.

Az igazságra mindig fény derül. Előbb vagy utóbb.

Félelemből cselekedni, beszélni, véleményt alkotni nem bátorság, nem merészség, hanem vakmerőség.

A fenti mondat miért ütötte meg a fülem? Mert aki mondta, tudomásra jutatta, hogy egy picit szeretne csak őszinte lenni és okot adott arra, hogy elgondolkodjon rajta a hallgató, előzőleg nem volt az. A másik beszédes szakasza ennek a mondatnak az, hogy „azt hallottam”. Úgy formált véleményt, hogy nem győződött meg a hallottak igazságtartalmáról; úgy formált véleményt, s mondta ki a mondatot – hogy át sem gondolta, ezzel milyen sérülést okoz, milyen következménnyel jár majd a kritikája. S mi fordulhat pontosan a visszájára.

A mondat másik fele pedig az elengedésről szól. Kemény lecke. Vajon az, aki mondta, tudja e, mit is jelent ez? Tapasztalta e? Próbálta e?

Elengedni megtanulni hatalmas csoda és hihetetlen előrelépés.

Elengedni annyit jelent, hogy már nem fáj. Amíg fáj valamit megtennünk, addig nem is tudjuk elengedni.

Az élet engem is sokszor sodort olyan helyzetbe, ahol ez volt a feladatom. Hosszú hetekig hagytam nem egy folyamatot kifutni, mert éreztem, még tartogat tanulnivalót. Amíg fájt, ragaszkodtam hozzá. Körbevett egy – két huhogó, akik jobban tudták, mire van szükségem, mi a teendő. Meghallgattam őket, mégsem hallgattam rájuk. Miért? A válasz egyszerű. Mert tapasztalatból tudom, hogy amíg feladat van egy helyzetben, addig benne maradok. Pontosan tudom, merre tartok, mi a célom, s azt is, hogy mi fér az értékrendembe. Minek van helye az életemben és minek nincs.

Azt is megtanultam már, hogy a döntéseimet sosem mások véleménye alapján formálom, hanem én magam hozom meg. Akkor, amikor elérkezettnek látom az időt arra, hogy meghozzak egy döntést. A következő lépést. Azt is tudom már régen, hogy nem döntök akkor, amikor szomorú vagyok, akkor sem, amikor dühös és boldog pillanatban sem. Döntéseket akkor érdemes meghozni, amikor tisztán érezzük azt, merre megyünk; s tudjuk azt is, már nem bánjuk meg a lépésünket.

Elengedni annyit jelent, megfordulni, s más irányt venni. Önmagunkat előtérbe helyezve, erkölcsi értékrendünket figyelembe véve befogadni és elfogadni. Elengedni annyit jelent, tisztában lenni azzal, előfordulhat, már nem találkozunk többé. Elengedni annyit jelent, elvinni magunkkal a jót, amit kaptunk és adtunk. Elengedni annyi, tanulni a leckéből, amit kaptunk, megbocsátani és magunk mögött hagyni a fájdalmat, melyet megéltünk. Elvinni legbelsőbb énünkben azt, ami épített és örömet szerzett.

Elengedni annyit jelent, hogy megérted, azt akit vagy amit épp elengedsz, a legbensőbb éned része marad örökre – te pedig egyszerűen továbblépsz. Fájdalom nélkül.

Elengedni annyit jelent, tiszta szívből, őszintén tisztelni és szeretni.

2017. június 22.

Mert a te beszédidből ismertetel igaznak és a te beszédidből ismertetel hamisnak. (Mt 12:36 – 37)

Az elmúlt hetekben, napokban megtapasztaltam ismét, milyen törékeny dolog is a bizalom. A világon az egyik legtörékenyebb, legérzékenyebb dolog.

Sokan képesek önmaguk érdekében, félelemből bármit és bárhogyan megtenni. Ilyenkor önmagukat védik. Félnek állást foglalni, egyenes és megfontolt döntéseket hozni. Úgy érzik, ha mindenkinek azt mondják, amit hallani akar, akkor a kapcsolat nem szenved törést. Úgy érzi, ha  mások által hallott információkat, sokszor bizalmasat – adnak tovább, megnyerik maguknak azokat, akiktől tartanak, azokat, akikkel szeretnék szorosabbra fűzni a viszont. Sajnos érdekből. Ez a viselkedés és taktika azonban már játszma és sehova nem visz. A félelem teljesen megbénítja őket és csupán csapkodnak. Ha pedig fény derül az igazságra, megpróbálnak a lelkiismeretre hatást gyakorolni és visszaforgatni a felelősséget.

Mit érzek ilyenkor? Leginkább szomorúságot.

Sokszor emlegetem azt a mondást, hogy a szavak erejét csak áldásra,  gyógyításra és boldogulásra szabad használni. A pletyka, az átok, a rossz mindig annak a fejére száll vissza, aki küldte vagy kívánta.

Miért vagyok mégis hálás?

Ismét gazdagodtam egy tapasztalattal, szorosabbá váltak a baráti kapcsolataim, melyek mély bizalmon alapulnak hosszú évek óta; s megértettem, hogy nem kell “örökké” egymás mellett utaznunk. Elég ha elkísérjük egymást életünk egy szakaszán, majd útjaink elválnak és más irányt vesznek.

“Úgy gondolom, minden okkal történik. Az emberek változnak, ezért képes vagy megtanulni elengedni; a dolgok rossz irányba haladhatnak, ezért értékelni tudod, amikor jó felé mennek; elhiszed a hazugságokat, de egy idő után megtanulsz csak magadban bízni. És néha a jó dolgok szétesnek, hogy jobb dolgok születhessenek.” M.M.

2017. június 13.

… hűség …

… hűnek maradni …

Nehéz? Attól tartok, nem. Sokkal inkább fáradtságos és viszontagságokkal teli.

A körülöttünk lévő világ, s benne minden, ami velünk történik, alakítja, formálja a mindennapjainkat, befolyásolja életünket, s az élethez való hozzáállásunkat. Közelebb visz, vagy épp eltaszít – azonban mindenféleképpen alakítja a saját magunkról alkotott képet is. A nyelv, amit használunk, a gondolataink, érzéseink, s ami a legfontosabb – az értékrendünk is ennek a rendszernek szerves része. Mi alkotja ezt? A lelkünk, a szívünk és a józan eszünk.

Hányszor hangzik el, s mondom magam is, hogy döntéseinkért, tetteinkért, gondolatainkért felelősséget kell vállalnunk – ez a felnőtt ember első ismérve. A külvilág, a társadalmi norma, a különböző elvárások igyekeznek minket a földön tartani – miközben érezni, szárnyalni jó. A jólét nem anyagi biztonságot, felhalmozott tartalékokat jelent csak. Azt is magában foglalja, hogy jóban vagyunk önmagunkkal, ismerjük képességeinket, fel tudjuk mérni az erőnket – tudjuk, merre tartunk és a céljainkat hogyan szeretnénk elérni. S eközben érzünk. Merünk szeretni, aggódni, sírni, nevetni – hiszen ezek nélkül bedarálnak minket a hétköznapok. Az apró örömöket meglátni sok energia és türelem. Hosszú és fáradtságos munka.

Mindannyian hozunk döntéseket életünk során, melyeknek végtelenül fájdalmas, sokszor végzetes következményei vannak. Ha visszagondolunk, ezeket akkor hoztuk meg, amikor külső elvárásoknak akartunk görcsösen megfelelni, s a döntést nem saját igényeinknek megfelelően hoztuk meg. Miért? Mert nem volt sem erőnk, sem elég merszünk kimondani vágyainkat, céljainkat; nem tudtuk felmérni helyesen az erőnket. Ezt talán követte a hibáztatás, az önvád, a befelé fordulás. Hányszor, de hányszor kerültem én magam is hasonló helyzetbe, s döbbentem rá, már az elején éreztem, merre kellene mennem – mégsem tettem.

Hosszú és fáradtságos időszak áll mögöttem, rengeteg hullámheggyel és kevés hullámvölggyel, amikor megküzdöttem a környezetemmel és kiléptem a keretek közül. Nehéz volt elfogadtatni, s nem is sikerül maradéktalanul megértenie mindenkinek azt, hogy a napjaim szabadon formálom, a terheim ledobom, feleslegesen nem cipelem. Amit mégis, azt önszántamból teszem, felelős döntést hozva – s vállalom annak minden következményét. Nem hallgatok a huhogókra, a sok jóakaróra, akik tudják mit és hogyan kellene tennem különböző elvárásokat teljesítve. Nem értik és elfogadhatatlannak tartják, ha egy – egy helyzetben benne maradok és megdolgozom magam. Hogyan is fejlődhetnék másként? Nem rejtem el az érzéseimet és nem mutatom pozitívnak akkor magam, mikor belül fáj valami. Mosolygok a könnyeimen át is, de nem rejtem el azt, ami belül van. Az álarc sosem őszinte.

 

Mit jelent számomra hűnek lenni? Azt, hogy önmagam vagyok. Önmagam adom. Megtanultam, hogy az életem ajándék. Felmérem a képességeim minden helyzetben, az erősségeim és fejlesztendő képességeim tudatában vagyok. Tudom, merre tartok, s azt, a célom elérése érdekében mire van szükségem. Odafigyelek tudatosan arra, mit és hogyan teszek. Látom a következő lépést, miközben a szívemet követem.

 

Hű vagyok az álmaimhoz, a vágyaimhoz. Hű önmagamhoz. Hű a gondolataimhoz és az értékrendemhez. Hű ahhoz a felfogáshoz, hogy nem bántok mást, elfogadom olyannak, amilyen. Elfogadom, ha másként gondolkodik vagy érez – és ha nem építjük egymás életét tovább, akkor csendesen elválnak útjaink. Az emlékeket elviszem magammal, a fájdalmakat hátrahagyom. Azok már megdolgoztak, s építettek engem. Hű a barátokhoz, akik rövidebb – hosszabb ideig kísérnek utamon, hű azokhoz, akiket szeretek. Tudok nemet mondani és határozott döntést hozni. Tudom és érzem, nehéz ezt megérteni, elfogadni sokaknak. Vannak, akik hidegnek, távolságtartónak ítélnek még meg. Amikor eljutnak oda, ahol már a szív vezérel, s nem az ego – megértenek majd. Addig az útjukat keresik ők is, mint én tettem nem is olyan régen … amíg rá nem találtam.