Blog kategória bejegyzései

2017- november 14.

Ismét egy dátum, mely arra emlékeztet – ismét eltelt egy esztendő. Tavaly október elején érkezett a telefon, hogy nincs jól. Váratlanul ért mindannyinkat, hiszen nem mondta, egyikünknek sem említette, panaszok gyötrik egy ideje. Éjjel futás a kórházba, onnan a másikba, majd éjfélkor haza. Közben hívtam a gyerekeket, hiszen nem lehetett tudni még merre tartunk. Hosszú és viharvert két és fél évtized áll mögöttünk. Tele viharokkal, s egy idő után már csak csöndes elfogadás évei – mert együtt, közösen már nem ment. Dühös voltam sok minden miatt; különösen apa halála miatt. A neheztelés mindkét oldalon rányomta a bélyegét a kapcsolatra; onnan pedig már jó ideje nem tudtunk mozdulni. Talán ez segített át azon a szűk hónapon, hogy végig tudjam csinálni a visszafordíthatatlant.

Tisztán emlékszem a novemberi második hétfőre. Kora reggel volt. Már megittuk a reggeli kávénkat és arról beszélgettünk, talán a két dédi egyszerre hagy itt minket. Mindkettő szervezete szép lassan felmondta a szolgálatot. Már kint készülődtünk a belvárosi benzinkút parkolójában, mikor apró pelyhekben elkezdett hullni a hó. Csöndes reggel volt, érezni lehetett az ősz végét. Az elmúlást. Kora délután jött az egyik üzenet, majd szerdán a másik. Különös egybeesések sorozata. Akkor még nem sejtettem azt, ami utána történik.

Mi fér egy életbe? Mi az, ami kitisztul, mi az, amire fény derül és melyek azok az események, melyek sosem kerülnek megvilágításba. A meghatározó gyermekkor, szülők, barátok, iskola és munkatársak, szerelmek, gyermekek. Küzdelmes évek, melyek megtörnek, nyomot hagynak, s bár elhalványodnak, mégsem tűnnek el soha. Az emlékek maradnak velünk és a legváratlanabb pillanatban törnek fel a mélyről, s indítanak minket új irányba. Útkeresés, megfelelés, beilleszkedés – lemondás, feladás. Döntés. Döntések sorozata, melyek kimenetele sokszor végzetes. A fiú vagy az anya az, aki egész életében hordozza a tüskét. Melyikük a kitartóbb, a konokabb, s vajon melyikük emlékei nem csalnak? Sosem tudjuk már meg. Útközben valami elveszett. Fontosabb volt a harc, a maguk igaza, mint kibogozni az összegabalyodott szálakat és továbblépni. A nyugalom évei egyiküknek sem adattak meg. Elfogyott az erő. Amiért hálás vagyok, hogy a gyerekekkel mindkettejüknek maradt idő, élmény és kapocs. Felnőtt fejjel végigcsinálni egészen más volt.

Sokáig végtelenül dühös voltam. Dühös, mert elvarratlan szálakat hagyott maga után. Dühös, mert a rengeteg nyitott kérdés napról napra ömlött ránk. Dühös, mert láttam, hogy Anyát mélységesen megviseli a helyzet. Mi segített végül? Az elfogadás. Nem értettem meg bizonyos döntéseit az elmúlt években, mégis elfogadtam. Sokáig harcoltam az érzés ellen, hosszú hetekig kerestem a válaszokat. Sikertelenül. A hivatalos források is elavultak az évtizedek során, így megértettem, nem fontos már felgöngyölíteni az összekuszálódott szálakat. Minden kérését teljesítettük Anyával, bár őszintén megvallva, nem volt könnyű.

Eltelt egy év. Az érzések megmaradtak, az emlékek halványodtak. Márciusi ázsiai utam során érdekes érzés kerített hatalmába a hyangja-i kolostorban a szertartáson, melyen részt vettünk. A megnyugvás, az elfogadás és az elengedés olyan mélységeit tapasztaltam meg, mely átsegített az előző évek során felhalmozódott vegyes érzelmek viharán. Éreztem azt, ahogy mindketten megnyugodtak és én sem hordozom tovább a terhet. Mindketten adtak nekem ott és akkor valamit, amit továbbviszek. Déditől a „kislakás” nyugalmát, biztonságát, a meghitt zugot, mely azóta is tölt nem csak engem, és igazi fogalommá vált; s azt a különleges kapcsolatot, melyet kéthetente tapasztalok péntek délutánonként – ahol kapok apából is egy apró darabot.

“A bölcsességre nem találunk rá azzal, hogy keresve keressük. Sokféle folyamat kell hozzá, egyre csak fejlődik, végül egyszerre csak megjön. Egészen könnyedén, erőlködés nélkül.” Hellinger

2017. november 01.

November elseje különös nap. Emlékezünk, gyertyát gyújtunk, s megállunk végre egy pillanatra, hogy emlékezzünk. Mindenki picit másképpen. A lényeg azon van, mi hogyan idézzük fel szeretteinket, a velük együtt megélt jót – kevésbé jót, az emlékeket, élményeket.

Számomra ez a megemlékezés többszörösen átalakult, új értelmet nyert – először 1991-ben, néhány nappal a szalagavatónk előtt. Nagymamám ezen a napon aludt el örökre – a halála után két héttel az akkor népszerű musical, a Padlás egyik dalát énekeltük el osztálytársaimmal.  Nehéz volt a szívem, de a dal tartalommal telt meg ott és akkor. Minden szavát magaménak éreztem már akkor. Tizennyolc éven át kísérte az életem, a mindennapjaim, rengeteg emlék kiesett – mégis az ő késével vágom a süteményeket és kenem a torták tetejét a mai napig.

Nem egészen öt évvel ezelőtt Apa is elaludt örökre egy decemberi napon, az ősz már az elmúlás szelét hozta ilyentájt. Már fentről vigyáznak rám, ránk, s terelgetnek minket eddig ismeretlen, teljesen más utakra. Nem véletlen talán az sem, hogy azon a 2012-es tavaszon a színház műsorára tűzte hosszú évek utána a Padlást ismét. Háromszor ültünk be a gyerekeimmel egymás után. Nem tudtam nem odafigyelni minden egyes szóra, érzésre, ami új és új tartalmat kapott hosszú évek után.

Tavaly november elején a Padlást láttuk a Víghben egy számomra kedves baráttal. Az eredeti díszletek között, a „nagy öregekkel”. Feledhetetlen élmény. A sors fintora, hogy mindkettőnk nagymamája tíz nappal később, mindössze két nap különbséggel távozott el. A rokoni szálak szövevényesek, az életutak tele görönggyel, döntésekkel, melyek következményei végzetesen alakultak. A kapcsolat a nagyszülőkkel nem volt viharoktól mentes. S mi a legfurcsább az egészben? A fiam szalagavatója két héttel a dédi halála után került megrendezésre. Az ő tizennyolc évében is meghatározó volt a dédi. A kör bezárult.

 

Megváltoztam. Változom.

Keresem, figyelem és érzem őket. Tudom, hogy figyelnek odafentről. Számtalanszor említettem már hozzám közel állóknak, mikor büszkék rám és mikor kevésbé. Mikor dicsérnek meg vagy épp dorgálnak meg azért, amit teszek, gondolok.

Emlékezem.

Nem csak egy napon az évben.

Minden nap.

 

2017. október 13.

Egy olyan világban élek, ahol még sosem jártam azelőtt. Tele van ellentmondásokkal és ellentétekkel. Pont ezt szeretem benne. Hol fent, hol lent, hol a fényben, hol behúzódva az árnyékba, hol a zajban, máskor pedig a csöndben.

Ott vagyok, ahol csodák történnek. Ott, ahol álmodhatok. Ott, ahol megélhetem az álmom, ha merek lépni. Élhetem azt az életet, amiről ábrándozok, ha van erőm és merek elindulni. Kitartó vagyok és nem törnek le a kudarcok. Nem tör meg az álságos világ. Ahol tudom, hogy hibázhatok ugyanakkor ezt jóvá is tehetem. Ahol van bátorságom a belső hangra hallgatni; figyelni a megérzéseimre.

Az út hosszú, tele akadályokkal – s közben tele csodákkal. A történet vége mindannyiunk számára ugyanaz. Azt vallom, mégsem mindegy, hogyan megyek végig ezen az úton.

Tele álmokkal, melyeket megvalósítok tettekkel és belefektetett munkával – vagy csak álmodozva. A döntés az enyém.  A döntés a tiéd.

2017. október 2.

Eltelt öt év. A mostani ősz, bár még épp csak elkezdődött, sok szempontból hasonlít az öt esztendővel ezelőttire. Hasonló események történnek velem, hasonlóképpen élem meg a mindennapokat. Lassan csendesednek a napok, ahogyan a lelkem is.

Küzdelmes évek vannak mögöttem, melyek egyben a legszebbek is. Az események nyomot hagynak, megtörnek vagy épp felemelnek bennünket. Sosem tűnnek el. Az emlékek megmaradnak, s váratlan pillanatokban törnek fel és új irányt adnak az életemnek. A hit és a bizalom, hogy újra visszatalál hozzánk az, aki egyszer fontos volt, nem múlik. Megértem és elfogadom azonban azt is, hogy nem az a fontos, találkozunk e még valakivel, hanem az a lényeg, mit viszünk magunkkal kapcsolatunkból. Így talál végül vissza hozzánk.

Különös ez az ősz. Az öt évvel ezelőtti ősz valóban az elmúlásról és a búcsúzásról szólt. Nem tudtam, meddig tart, a várakozás szinte felőrölt. Vártam, valamit, aminek a létezéséről még nem tudtam. Valamit, ami kifordította sarkából az életem, s megváltoztatta a gondolkodásmódom teljesen. Befolyással volta a múltamra, megváltoztatta az akkori jelenem és most már élem azt a jövőt, melyet alakított. A vissza – visszatérő emlékek már halványodnak, az évek szaladnak, de az érzések ugyanúgy megmaradnak. Amikor elveszítünk valakit, aki fontos szerepet játszott az életünkben, rengeteg mindent átgondolunk. Számos dolgot átértékelünk. Kapcsolatokat, érzéseket és legfőképp fontossági sorrendeket. Nem a legjobb az, hogy sokszor tragédiának kell történnie ahhoz, hogy végre a saját életünk kezdjük el élni. Sokszor a csalódás, a harag vagy épp a megfelelési kényszer irányít minket – de eljön az idő, amikor tér és idő megszűnik, s olyan események sorába csöppenünk, ahol egyszerre több érzéssel is meg kell küzdenünk.

Megtanultam akkor, s megtapasztaltam, mit jelent a megbocsátás. Mindkét oldalról. Azt, hogy nem baj, ha hibázunk, hiszen gyarlók vagyunk mindannyian – de a lényeg az, hogy meg tudjunk bocsátani. Ezt nagyon nehéz elfogadni, s elengedni sérelmeket. Átéltem, megéreztem, mit jelent az, hogy soha többet. Megtanultam, mit jelent valóban erősnek lenni: kimutatni az érzéseim, az örömöm, a bánatom, a fájdalmam és a dühöm. Megtanultam azt, mit jelent elfogadni és befogadni, mit jelent toleránsnak lenni.

Azon az őszön átértékelődött az életem. Pont úgy, ahogyan most is… Azóta is tanulok, figyelek és másfelé kormányozom most már a hajómat. A mostani ősz is hasonló… Egy zaklatott, eseményekkel teli bő fél év után, hasonló lezárások közelében állok. A felismerések, melyeket ez az év tartogatott és hozott, kibillentettek és változásra ösztönöztek. Hálás vagyok azokért, akik körülöttem állnak, meghallgatnak vagy épp csöndesen támogatnak a háttérből, hiszen pontosan tudják, mivel jár a változás.

S talán pont ezért szeretem az őszt is. A csöndes tél előtt van időnk felkészülni, hogy tavasszal új erőre kapva ismét nekivágjunk a világnak.

“A végén ezek a dolgok számítanak a leginkább: Mennyire szerettél? Mennyire éltél teljes életet? Milyen mélyen engedted el?”

 

2017. szeptember 27.

A vadgesztenye – ahogy azt sokan tudjátok – nagyon fontos nekem. Mindig arra vágytam, legyen a saját gesztenyefám; az élet pedig úgy hozta, hogy a konyhaablakunk alatt lassan öt évvel ezelőtt észrevettünk egy pici kis hajtást. Nagy gonddal ültettük át olyan helyre, ahol már biztonságban terebélyesedhetett, s figyeltük, hogyan viseli a költözést. ma már közepes méretű fává növekedett az udvar közepén. Amikor találtuk, épp egy nehéz esztendő állt mögöttünk és még az előttünk lévő hónapok sem kecsegetett sok jóval vagy épp megnyugvással. A mostani ősz is hasonló. Mi hoz megnyugvást mégis? A gesztenyék, az őszi levelek, a még rengeteg napsütés és maga a csendes eső is.

A gesztenye minden évemet végigkíséri, hiszen a születésnapomra borul virágba, nyáron árnyat ad, ősszel pedig már korán keresgélem a lehullott terméseket. Két nappal ezelőtt megkoronázta a délutánt, mikor megpillantottam az autóból a lehullott gesztenyéket hazafelé tartva.

Önkéntelenül is eszembe jutott az öt évvel ezelőtti ősz, s mindaz, ami azóta történt velem. Velünk. Mindannyiunkkal. Mennyire formálta át az életünket az az ősz. S hová sodort bennünket, milyen még ismeretlen utakat tárt fel előttünk.

Az idei esztendő különösen munkás volt. Tengernyi élmény, tapasztalat, érzés kavarog bennem, s most annak jött el az ideje, hogy újra visszahúzódjak és hagyjam ezeket hatni. Életem egyik legszebb, legtartalmasabb és egyik legnehezebb évén vagyok túl, mely magával hozott igazán fontos felismeréseket. A változás tehát a küszöbön áll ismét. Előtte még egy utolsó, türelmes időszakra van szükség.

Jólesik visszatekinteni akár az elmúlt öt évre, akár a legutolsóra – nincs okom panaszra. A barátságok – melyek köttettek vagy épp véget értek, az utazások – melyekre lehetőségeket kaptam, az akadályok – melyek feladatokká szelídültek, a célok – melyek tanulásra ösztönöztek, s a hosszú beszélgetések – melyek felismeréseket hoztak, mind – mind örök emlékként maradnak velem, mielőtt ismét felkap a forgószél…

Mire van most ahhoz szükségem, hogy ebbe az áramlatba belépjek? Már semmi másra, mint ami a birtokomban van. Mindenem megvan, amire szükségem van. Maximálisan támogató háttér, célok, motiváció, tervek, a hitem, a bátorságom és a tapasztalatom. Amit legutoljára hagytam, azok pedig a nyíltan felvállalt érzelmek, legyenek ezek igazán kellemesek vagy épp kétségbeesettek. Lehetnek dacosak, dühösek vagy lángolóak. Örülök annak, hogy itt vagyok. Most. S annak is, hogy látom az utam. Érzem a változást. Most a gesztenyefákkal töltődni térek, s mire virágba borulnak – itt is kitavaszodik.

2017. augusztus 19.

igyekezet + küzdelem = siker

Hányszor hallottam már, hányszor hallottuk már azt a mondatot: „De jó neked!” vagy azt „Neked olyan könnyű.” Hosszú évekkel ezelőtt még megálltam és mesélni kezdtem arról, milyen eseményeken mentem át, mi keresztezte az utam, mennyi időt és energiát tettem bele az életembe. Szerettem volna, ha az, aki irigykedve csak a végeredményt vagy épp a részsikereket látja, megérti, mennyire nem egyszerű az, ahogy egy – egy dolgot elértem. Régóta nem teszem már. Régóta nem magyarázkodom már. Meghallgatom és megyek tovább az utamon.

Aki ismer, pontosan tudja, hogyan telnek a napjaim, heteim, hónapjaim. Pontosan tudja, milyen nehézségekkel nézek szembe, milyen öröm vagy épp bánat ér. Nem titkolok semmit az életemből. Nem osztom meg mindig mindenkivel az apró részleteket, azonban mikor kérdeznek, nem terelek és nem hárítok. Nem veszek fel álarcokat azért, hogy eltitkoljak nehéz pillanatokat.

Az elmúlt lassan öt évben egy másik, akkor még ismeretlen utat választottam és azóta is azon járok. Örömmel töltenek el felismerések, élmények – melyek szépen egyensúlyban tartják a kellemes és sokszor igen, kellemetlen események arányát. Mindkettőre szükség van ahhoz, hogy önmagunkat jobban megismerve, az egót félretéve valóban érzéseinket éljük meg és tartalmas mindennapokat tudjunk magam mögött.

Ahogy pár nappal ezelőtt írtam róla, az idei egy igen munkás és élményekben gazdag nyár volt. A három hónap, mint egy fantasztikus hosszú hétvége, melyeket annyira szeretek. Akkor még én sem gondoltam, hogy a vége is érzésekben gazdag lesz – azt azonban éreztem, érkezik ismét egy nagy változás, hiszen olyan nincs, hogy „nincsen sehogy”. J Ahhoz, hogy ezt megéljem, szükségem van pár csöndes napra, elvonulásra, időre. Ahhoz, hogy letisztuljanak érzések és gondolatok én is visszavonulok.

Fontos, tudatában legyünk annak, hogy fejlődésünket legjobban az szolgálja, ha felismerjük a lehetőségeinket, látjuk a korlátainkat és képességeinket csatasorba állítjuk. Kérünk és adunk. Ezáltal bizonyos tulajdonságaink kibontakoznak, erősödnek, így fejlődünk. A munkálkodás erőfeszítés és igyekezet nélkül nem működik. Ki lehet bújni alóla, lehet mentséget találni rá, sőt megmagyarázni is lehet, mit miért teszünk vagy éppen nem teszünk – ez azonban később visszaüt.

A siker pedig minden egyes napban megbújik. A siker nem egy távoli cél, ami után csak vágyakozunk vagy épp kergetjük. Minden apró pillanatban megtaláljuk, ha készen állunk arra, hogy egy – egy élethelyzetet felismerve, látva annak nehézségeit, megdolgozva feladatait beleteszünk időt és energiát. Sokszor csak azt érezzük siker egy tárgynak a megszerzése, egy nyelvvizsga vagy épp egy személy magunk mellé állítása. Ez azonban messze áll a valóságtól, hiszen egy ilyen pillanat már előtte is sok apó mozzanatból tevődött össze akár jó, akár kevésbé kellemes.

Siker csak erőfeszítéssel, munkálkodással, alázattal és rengeteg küzdelemmel érhető el. S mit tarts észben mindig? Azt, hogy a sikert még a szótárban is megelőzi az igyekezet és a küzdelem szó – még az angolban is. J

2017. augusztus 16.

Életem egyik legszebb és mégis legmunkásabb nyarán vagyok túl. Talán sokan felszisszentek – „ismét végigdolgozta a nyarat és nem pihent”  Valóban dolgoztam, mégis feltöltődve és tele energiával várom a következő, az évből még hátralévő hónapokat. Valóban dolgoztam, csak most sokkal intenzívebben és más formában, mint eddig. Mit takar ez?
 
Júniusban úgy éreztem, lemerültek a telepeim, rengeteg dolog, esemény történt a környezetemben az elmúlt időszakban, melyek kibillentettek az egyensúlyomból. Éreztem, hogy váltanom, változtatnom szükséges; éreztem, hogy életem apró mozzanatai, mint a puzzle – millió darabra hullnak, azért, hogy valami sokkal csodálatosabb egésszé álljanak össze. Ez egy teljesen normális folyamat, hiszen életünk hullámai segítenek a fejlődésben – természetesen abban az esetben, ha ezeket felismerjük, megdolgozzuk és fejlődünk általa.
Volt időm töltődni, elcsöndesedni és beszélgetni is sokat. Volt lehetőségem elvonulni, és arra is, hogy társaságban legyek. Dolgoztam az életemen, s ehhez minden lehetséges eszközt és lehetőséget megkaptam az élettől. Érzések kavarogtak, kérdések gyűltek össze, élmények értek, melyek mind – mind formálták a mindennapokat és vittek a megoldás felé. Szeretem ezeket az időszakokat: amikor beborul az ég, összegyűlnek a felhők az égen. A heves szél, a sötét felhők, a vihar utáni csend, a halk zápor, majd az előbukkanó napsugarak váltakozását idézi bennem. Amikor végre kitisztul a levegő a forró napok után, hiszen a zivatar elmossa a hevülést.
 
Lehetőségem adódott a fiammal kettesben tölteni pár napot távol mindentől, mégis családi körben. A séták egy számára új, ismeretlen helyen lehetőséget biztosítottak mély beszélgetésekre. A más mentalitás, miénktől teljesen eltérő szokásrendszer nyugalommal töltött el mindkettőnket. Kapcsolatunk új szintre lépett. Fiatal, érett felnőttként éli már a mindennapokat – s itt tudtam én magam is leszűrni azt, hogy az elmúlt évek mennyi mindenben igazolják döntéseimet. „Mindennek eljön az ideje, türelemmel szükséges kivárnunk.” „Uralod, ha elengeded.” Hányan bíráltak, kritizáltak nyíltan vagy burkoltan. Sosem titkoltam a nehézségeinket, mindig vállaltam a döntéseim és éreztem, az idő nekünk dolgozik. Számos kérdést beszéltünk át az együtt töltött hét alatt, mely mindkettőnket foglalkoztatott, miközben új dolgokat tanultam tőle én is: életforma, meglátás vagy épp zene  Minden eddigi tettünk, cselekedetünk értelmet nyert. Sokszor jutott eszembe Apa, aki e téren példaként állt mindig előttem. Bízott abban, hogy jól nevelt. Bízott abban, hogy elegendő mintát és csomagot adott a kezembe, amivel képes vagyok jól bánni. Bízott önmagában, hogy amit adott, azzal élek majd. Én is így tettem. Sikerült. Mindkettőnknek.
 
A nyár egy következő szakaszában számomra kedves barátnőmmel is töltöttünk egy mozgalmas hetet. Csendes helyre vágytam, ahol a gondolataimmal lehetek. Hogy alakult mégis? Végigcsacsogtuk az oda utat, majd a következő két napot. Szinte levegővétel nélkül. Másfél éve nem volt lehetőségünk személyesen találkozni; szinte csak online formában és telefonon tartottuk a kapcsolatot, leszámítva egy rövid találkozót egy budapesti cukrászdában karácsony előtt és egy végigugrált koncertet. Alig négy éve ismerjük egymást, mégis szoros, szereteten és tiszteleten alapuló barátság működik közöttünk. Mindig egyenesen kimondva gondolatainkat, néha kérdésekkel vezetve a másikat, sosem elferdítve vagy épp elfedve az érzéseinket beszélgetünk. Sosem adunk tanácsot és nem adunk visszajelzést, csakis kérés esetén. Számos alkalommal csináltunk végig egymás mellett embert próbáló feladatokat, eseményeket; ez most sem volt másként. A „segítség” akkor és olyan formában jött, ahogyan szükségünk volt rá. Mindkettőnknek. Az ott töltött idő alatt. Közösen eltöltött pár nyugalmas, mégis mozgalmas nap adott lehetőséget arra, meglássuk, merre tovább. Az azóta eltelt időszakban szinte ugyanazokat a stációkat járjuk végig életünk számos területén, melyek kiindulópontja az utazásunk alatt történt.
 
Véletlenek? Nincsenek.
 
Mi tette fel az előző utazásra mégis a koronát?
 
Egy egyszerű üzenet, mely régi kedves tanítványom édesanyjától érkezett, aki megtudta, a közelben nyaralunk. Hat esztendővel ezelőtt mindössze három alkalommal találkoztam vele, mégis meghívott egy közös – különleges kirándulásra 25. házassági évfordulója alkalmából. Meghatódtam ezen a felajánláson, s örömmel mondtunk igent a lehetőségre. Megbizonyosodtam arról ismét: mikor jó úton járunk, jó emberek csatlakoznak hozzánk, tiszta, sallangmentes tükröt tartva elénk. Rég éreztem magam ennyire felszabadultan, nyugalomban és pozitív érzésekkel feltöltve, mint ezután a nap után. Köszönöm.
 
Itt a nyár vége lassan – s még mindig tartalmas. A lányommal töltünk most pár napot együtt, teljesen más minőségben, mint az előzőekben. Nevetés, séta, a közös étkezések, a nyugalmas reggelek, és még sorolhatnám, mennyi egyszerű dolog vesz minket körül. Minden a helyére került. Az egészen apró pici elemek is megtalálták a helyüket és visszabillent az életem az egyensúlyba. Úgy, mint már sokszor ezelőtt. A felismerések, melyek közben érkeztek, sokszor voltak fájdalmasak, hiszen kapcsolatok múltak el, rendeződtek át. A felismerések visszaigazolást adtak arról, hogy amit teszek, a munka, amit végzek, az élet, amit élek jó és hiteles. Döntések is születtek, melyeknek a következményei már az új útra visznek.
 
Hálás vagyok azért, hogy azt az életet élem, amiről fiatalként álmodtam. Hálás, mert tetteimet felvállalom következményeivel együtt. Hálás a barátaimért, akikkel számos apró program, átbeszélt éjszaka, közös szalonnasütések, kávézások, koncertek filmezések tarkították a nyarat – közben segítve – támogatva egymást. Hálás Anyának a háttérmunkáért, amely nélkül nem tartanék ott, ahol vagyok.
 
Köszönöm

2017. augusztus 1.

Hogyan szeresselek?

Hogyan szeretlek jól?

Nehéz, súlyos kérdések. Hányszor hallottam már és hányszor éltem át én is régebben. „Én csak jót akartam.” „Minden megtettem neked és mégsem értékeled.” „Arra vártam, te majd felhívsz.” Ugye milyen ismerős mondatok? Hát még a ki nem mondott gondolatok. Egész széles tárháza van a számonkéréseknek és vádaskodásoknak. Sokan kemény leckék árán tanuljuk meg, hogyan is szeressünk jót. Akár a gyerekünknek, akár a barátainknak vagy a társunknak.

Sokszor mondom, ha nem lett volna az elmúlt majdnem két évtized mögöttem, ma én sem lehetnék az, aki ma vagyok. Visszataláltam önmagamhoz, a gyökereimhez, újra megkerestem azokat az értékeket, melyek kisgyermekként vittek előre, s beépítettem azokat is, melyeket már felnőttként tapasztaltam meg. Ma már tudok őszintén, jól szeretni. Mit jelent ez?

Megtanultam – fájdalmas és tapasztalásokkal teli időszak volt – hogy ne azt adjam, amire szerintem van a másiknak szüksége, hanem figyeljek – s azt adjam, amire neki van szüksége. „Ne toljam túl”, ne akarjam mindenáron megmutatni neki mindazt, amit én már átéltem, tapasztaltam; hanem hagyjam a maga útját járni. (A fiam, a lányom, a barátaim talán többet tudnának erről mesélni.) Legyek példa azzal, hogy vállalom a döntéseim és cselekedeteim következményeit, őszintén beszélek az érzéseimről, élményeimről, félelmeimről.

Számos hetet, hónapot, évet töltöttem azzal, hogy mindent meg akartam tenni mindenkinek. Ez a mondat már önmagában is több sebből vérzik. Nem voltam ebben az időszakban benne, teljesen feladtam önmagam és mások kimondott vagy kimondatlan elvárásainak akartam erővel megfelelni. észre sem vettem, s ez az időszak teljesen bedarált. Nem értettem akkor, miért nem haladunk, nem fejlődünk, szinte érezhető volt, ahogy az örvény elkap és ránt egyre lejjebb. Képtelenség mindig mindent megtenni, különösen, ha ezek egy része nem is ismert. Erővel, akarattal sem lehet messzire jutni. Sokszor épp ellenkező hatást érünk el vele, hiszen a másik szinte megfullad a nem megfelelő „szeretet” által.

Akit szeretsz, nemesíted, szépíted, segítsz neki méltóvá válni önmagához. Így vagy a gyerekeddel, de így kell, hogy légy a pároddal is. Ha szereted, az egyetlen ember vagy, aki megmondhatja neki, hogy ’elhagytad magadat, tessék följebb élni!’”mp

Figyelni – a másik jelzéseit, rezdüléseit. Figyelni arra, mi fontos számára és mi kevésbé. Legyen ez bármi. Hagyni, mikor csöndre van szüksége; hagyni aludni, pihennei, töltődni vagy épp meghallgatni, mikor mondanivalója van; s közben kimondani az érzéseim vele kapcsolatban, mikor visszajelzésre van szüksége és kéri azt. Nem osztani a tanácsokat, megmondani neki a tutit, hiszen nem tudhatjuk, min megy keresztül, melyek a kimondatlan érzései, gondolatai a felszín mögött. Szükséges bíznunk abban, hogy a számára legmegfelelőbb döntést hozza, még akkor is, ha annak fájdalmasak lesznek a következményei. A mi dolgunk az, hogy hálót tartva ott álljunk, mikor szüksége van rá. S ez visszafelé is jó, mikor működik.

 

Ha szereted és ismered, pontosan tudod, hogy csak kívül tűnik gyengének – belül pedig erős. Csak kívül gyáva – belül azonban bátor. Ha szereted, bízol benne. Abban, hogy önmagára talál, hogy felismeri a döntéseit, hogy végig tudja csinálni. A szeretet nem más, mint engedély az őszinteséghez. Nyitott szívvel elmondani, fáj látnunk, mit tesz, s biztosítani arról, hogy mellette állunk. Nem számonkérni és lebecsülni a tetteiért, hanem mellette lenni. Aki szeret, az figyel és hallgat.

Hiszen nevelni csak a szeretet képes. És tudja is, hogyan kell.

2017. július 27.

Kísért a múlt? Rajtad áll …

Kedd reggel egy kedves ismerőssel igazán mély beszélgetéssel indítottuk a napot és folytattuk a beszélgetést ott, ahol majd egy éve hagytuk abba. Felmerült a kérdés, van e jogunk beavatkozni egy másik ember életébe, szembesíteni az úttal vagy épp apró trükkökkel manipulálhatjuk e azzal a céllal, hogy ne kelljen végignéznünk, ahogyan elbukik, újra és újra megéli a múlt kudarcait. Igazi élmény volt a beszélgetés nyugodt környezetben, felkucorodva a kanapéra, őszintén kimondva a nézeteltéréseket, meghallgatva az érveket és ellenérveket – most megosztom veletek az én érzéseim ezzel kapcsolatban.

Barátságban, szerelemben, családban, munkahelyen – mindenhol kísért a múlt. Minduntalan szemben találjuk magunkat a múlttal. Így vagy úgy, de szembe jön. Addig, amíg nem ismered fel, hogy a film ugyanott akad, folyamatosan feldobja majd az élet neked ugyanazt a feladatot azzal a céllal, hogy végre válts, változtass és lépj a járatlan ösvényre – mindig kicsit más formában. Először finoman, majd egyre drasztikusabb eszközökkel. Attól függ, nyitott szemmel, nyitott szívvel jársz e – s észreveszed e az apró jeleket, finom terelgetést, meglátod e a tükröket. Harcolhatsz ellene, az is a tanulási folyamat része. Szembe menni az árral is ad lehetőséget felismerésekre. Kérdés, elég e az időd, van e elég energiád, s hogy okozol e ezzel kárt másoknak. Számomra e legutóbbi a legsarkalatosabb pont.

A múltidézés nem más, mint kötődés a régihez, a már jól ismert sémához. Nem más, mint egyfajta elköteleződés a múlt eseményei iránt. Ragaszkodás. Ez azt eredményezi, hogy ugyanazokat a köröket futod majd, ugyanazon sérüléseket mélyítve, s egyre nehezebb lesz kilábalni belőle, miközben rombolsz magad körül. A végkimenetel pedig adott.

Mi történik, ha valaki ugyanazon köröket futja és nem képes továbblépni. Mi történik akkor, ha mi magunk kerülünk hasonló helyzetbe, s az, akit szeretünk, ismét visszanyúl a már ismert sémához és újból belevág a már ismert folyamatba, mert nem áll készen a megmérettetésre. Ha valaki eleve önbizalomhiánnyal küzd, akkor bármilyen kapcsolatban – legyen az baráti, kollegiális vagy épp párkapcsolat, akkor önmagában keresi a hibát. Elkezd benne dolgozni a megfelelési vágy, a teljesítménykényszer, – ami végzetes lehet. Egymást rántják majd a mélybe. Ha egyikük azonban stabil, van lehetősége dönteni. Ott van a társa mellett és biztonságos hálót tart, vagy bízva társa erejében, magára hagyja, hiszen vannak csaták, melyeket egyedül szükséges megvívni. A lényeg, hogy nem befolyásolva, különösen nem kártékony módon, erőszakosan akarja a másikat új útra téríteni – hiszen akkor a felelősség mellett még azzal is számolnia kell,

Nehéz feladat ott maradni egymás mellett és nem beavatkozni, csak hagyni a folyamatokat megélni. Sokszor előfordul, látod az igyekezetet, hallod vagy olvasod a meggyőző üzeneteket, mondatokat, mégsem változik semmi. Egy rövid idő eltelte után felkerül a már jól ismert lemez és a másik visszaesik. Képtelen elengedni a múltat. Lehet, nem is akarja? Ez ad számára biztonságot, hiszen a már jól ismert sémákat gyakorolja újra és újra, melyeket begyakorolt, nem képes elengedni, s ugrani a mélybe. A kevésbé fájdalmas utat választja. Ha látod és érzed a beletett energiákat, amikor a szavak és a tettek szinkronban vannak, akkor pedig pontosan elég annyi, hogy ott vagy és biztosítod a nyugodt, bizalmas légkört és hátországot.

A múlt sokszor megmérgezi a jelent. Ha azonban figyelsz a jelekre, s nem félsz belevágni az ismeretlenbe, hihetetlen energiák szabadulnak fel. Az út nem lesz zökkenőmentes, ledobva a terheket mégis egész más élmények és hatások érnek majd. Az új akkor kezdődik el, amikor a kényszert, a folytonos nyomást leteszed, s útjára engeded. A sérelmek, a fájdalmak megszűnnek, s építkezni kezdesz. Biztos alapokat teremtve, hatalmas ablakokat nyitva az újra, ismeretlenre, mely megannyi csodás pillanatot rejt számodra.

2017. július 25.

Csönd
 
A csöndnek ereje van.
Gondolj csak bele, milyen irdatlan belső feszültséget okoz egy találkozót várni, ülni az autóban, állni a pályaudvaron, toporogni egy terminálon, s a tömeg közepette, a zsinatban meghallani a belső csöndet. A belső monológot. A felmerülő kérdéseket, a belső bizonytalanságot.
 
A csöndnek ereje van.
Amikor percenként nézed a telefont, hívott e, vagy véletlenül lenémítottad és elmulasztottad felvenni – vagy szembesülni azzal, hogy nem is keresett. Nem is válaszol. Olyankor éget a csönd. A belső feszültség, mely ekkor keletkezik, a gondolatok, mely elsöprő erejű érzéseket hoznak, a képek, melyek folyamatosan felvillannak – mind belső nyugtalanság, a bizonytalanság érzései. Várod a támaszt, a visszajelzést, mely sokszor előfordul sajnos, nem is őszinte.
 
A csöndnek ereje van.
Egymás mellett ülni, utazni, meginni egy jó kávét vagy épp teát, vagy csak nézni a naplementét a tóparton és nem szólni egymáshoz. Érezni egymást a csöndben. Tölt, megnyugtat, ellazít, biztonságot nyújt. Mennyivel másabb? Meghagyni ezt a nyugalmat, megélni a pillanatot, elmerengeni, érezni. Egyetlen szó nélkül. Nézni a társad, a másikat; nézni a szemét, figyelni a tekintetét és érezni, ahogy összekapcsolódtok. Csak létezni.
 
Az elmúlt időszakban folyamatosan az elvonulásra, a csöndre vágytam. Egy utazás, mely felkavart, felborította az addigi életem, megláttatta a különbségeket, elgondolkodtatott, megbillentette az egyensúlyom. Bántotta a fülem a zaj, hiszen a felismerések feldolgozása csöndet és nyugalmat kívánt.
A csöndnek nem csak ereje, hatalma is van.
Megteremti a nyugalmat és visszaállítja az egyensúlyt. Először felkavar, feszít, majd lassan kisimítja a hullámokat, melyek keletkeztek.
 
Pont, ahogyan a tenger teszi.