….nő ismét….

IMG_4387

 

Az alábbi kis mese, történet ismeretlen szerzőtől származik ugyan, de szorosan kapcsolódik a legutlsó bejegyzésemhez. Hányan éljük át ezt, s darál be minket a hétköznap – pedig valóban milyen egyszerű is lenne odafigyelni magunkra, társunkra – észrevenni azokat a jeleket, ahol még van remény, van visszaút.

Ha érdemes, dolgoznunk kell rajta – közösen.

Ha nincs? Le kell zárni, megbocsátani és útjára engedni azt, aki menni szeretne…

“Férfi: Hol rontottam el Mester?
Mester: Mindenhol fiam!
F: Az hogy lehet, úgy érted mindent rosszul csináltam?!Az nem lehet, én megtettem mindent.
M: Nem fiam, Te tettél, de épp a “mindent” nem tetted meg!
F: Hogy érted ezt?
M:Anyát akartál, fiam, megkaptad!Mond mit jelent szerinted az hogy “anya”?
F: hát, aki elvégzi a háztartást, ellátja a gyerekeket meg ilyesmi.
M:Hát ez az látod, nem ezt jelenti!!A nőt jelenti fiam aki szerelmével táplálja a családot!! De a tüzet nem csak őrizni, de táplálni is kell! S Te nem törődtél a Fényével!
F:Na, de mi lett a szerelmével??
M:Megölted!
F: ÉÉÉN? Én öltem meg?Az nem lehet, én szerettem!!
M: Valóban? Akár egy háztartási gépet!!!S pont úgyis birtokoltad!Gondolod egy házassághoz elég ez?
F:Na, de hol hibáztam, Mester?
M:Megfeledkeztél róla fiam, hogy ott él benne a lélek!Mert a nő szerelme a lekéből fakad!Három kör egymás körül:Lány, a belső kör, nő a középső, s anya a legkülső.Te csak az anyát szeretted, de közben megfeledkeztél a nőről!!S egyáltalán nem érdekelt a benne élő lány, a tiszta gyermek!Te voltál az ő tükre, de Te önmagaddal voltál elfoglalva, ahelyett hogy ővele foglalkoztál volna!!Neked csak az anya kellett, de nő nélkül nincsen anya, s ha elhal a gyermek, kihuny a szerelem tüze!.Magára hagytad, elfordultál tőle, s lassan halkul, elsorvadt a lángja a Fénye!!!
F:De mit tegyek most Mester?
M:Figyelj, s tanulj tőle!!
F:ÉN tanuljak tőle?Dehát én vagyok az erő, mit tanulhatnék egy gyenge nőtől?
M:Ezt fiam.Gyengédséget!Mert ez az Ő ereje.A szíve!Messze felül van ez a Te erődtől!
F:De hogyan tehetném ezt Mester?
M:Mondtam már!Figyelj!Figyeld és csendesedj el!!Kérdezd és hallgasd!Ne, Te legyél a fontos, hanem ő! Ismerd meg.Nem csak kívül, belül is!Mire vágyik mit kíván, mit szeret!!S hagyd el a kifogásaid!
F:Na, de Mester én nem fogom feladni önmagamat!!
M:Akkor bizony elvesztél fiam.Mert ő a Te Forrásod, Ő az aki téged táplál, s őnélküle Te csak félember vagy!!Persze kereshetsz másikat, de amíg meg nem érted, el nem fogadod minden nőben él a lélek, csak egy üres tükör maradsz!! Tehát Te döntöd el megtöltöd-e tükrödet a Tűz fényével, vagy csak nyers erődben fürdeted magad!Engedd meg, hogy Megmutassa magát Neked, szeresd, óvd, és öleld,hogy biztonságban érezze magát, s akkor megnyitja majd neked fiam, a Gyönyör kapuját!!
Mert a nő a tudás, a bölcsesség forrása, s tudatása azért adatott hogy tápláljon, s erőssé tegyen Téged, ha Te befogadod.De a forrást óvni és táplálni kell, tükrözni, mert elapad!S ő felemel Téged, fiam azért hogy Te is emelhesd őt!!Így működik!Koronázd meg a nőt, hogy királya lehess!!S óvd mit a legbecsesebb ékszert, mert Ő a Te igazi kincsed!! S nélküle erőd tán lesz, de elsorvad a szíved!!
F:Köszönöm, Mester! Tehát ez a minden, a lelke, a Forrása!Így lesz!Királynővé teszem a nőmet, s a királya én leszek!

S azt hiszitek ez mese?!Pedig nem az!Ez az igaz szerelem, ahol a nő a Föld, s a férfi az ő Napja, hiszen a Földben van elültetve a MAG,benne él a tavasz, a nyár, minden virág, s az új élet belőle fakad, de mit ér a Föld s a Mag, a Nap fénye nélkül, s mit ér a Nap fénye a Föld nélkül, ahol fű, fa, virág a Nap fényét szomjuhozza?S mit ér a sivatag, ahol a Nap fénye elpusztít minden növényt, s helyén csak kopár sivatag marad?”

„Ki bájos és ki nőies?” – hangzott el minap egy kedves ismerősöm szájából a kérdés.

Számomra bájos lehet egy mozdulat, egy kisgyermek, egy tréfás megjegyzés.

A nő viszont attól Nő, hogy határozott, mégsem kemény. Attól, hogy gondoskodó, de nem anyáskodik a társa felett.

Attól, hogy Férfi van mellette, hisz ő lesz az, akitől a nő Nőnek érezheti magát.

Nem a ruha, és a smink tesz valakit nővé – hanem a lénye.  Súlytól és életkortól függetlenül.

Nem az, ha mindig erős és férfiakat megszégyenítő elszántsággal, keményen teszi a dolgát, hanem az, aki megmutatja igazi énjét. Feltárja legbensőbb érzéseit, félelmeit, esendőségét, ahelyett, hogy mindig keményen tartja magát.

Nem szégyell segítséget, támogatást kérni, ugyanakkor ő maga is megadja társa számára a biztos hátteret.

Mit gondoltok erről?

Kérlek, osszátok meg velem véleményetek Ti is.

1000444_10200509702169492_232457993_n

Egy nő nem attól lesz különleges, hogy magára ölt egy álarcot, ami a tökéletes képet festi le róla,  hanem attól, hogy változik. 

Folyamatosan.
Tanul a hibáiból, ha kell, elköveti őket újra, csak hogy megtanulja, mi is a járható út.


Bár ezerszer megtörték már, mindig képes ugyanúgy, tiszta szívvel szeretni, hiába mondja az ellenkezőjét. Amint felállt az előző csalódásból, megújult erővel megy tovább és tovább, amíg célba nem ér.
Mert célba fog.

Egy nő, még ha úgy is érzi, elbukott, akkor is tudjon emelt fővel távozni onnan, ahol csatát vesztett. De igazán különlegessé az teszi, hogy magabiztos, nem zárkózik el az ismeretlentől, viszont csak akkor nyílik meg, ha érdemes.

Nagyon is jól tudja, mit akar és azzal is tisztában van, hogy megérdemli, ahogy minden nő azt, hogy különlegesnek érezze magát, mert bizony az. “

Zen

 

Kísérőink

Álljon itt kezdésként most egy zen történet:

“- Mi a helyes ösvény? – kérdezte a szerzetes a mesterétől.
– A szemed előtt van – hangzott a válasz.
– Akkor miért nem látom?
– Mert magaddal vagy elfoglalva.
– Mi a helyzet veled? Te látod?
– Amíg létezik számodra az, hogy “én”, meg “te”, nem veheted észre – mondta a mester.
– És ha már nem fog létezni a számomra “én” meg” te”, akkor végre meglátom a helyes ösvényt?
– Amikor már nem fog létezni a számodra az “én” meg a “te”, ki lesz az, aki látni akarja az ösvényt?”

A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság. (Buddha)
A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság (Buddha)

Az elmúlt napokban több olyan dolog történt velem, amely arra utalt, hogy a társas kapcsolataim ismét új irányt vesznek. Eddig is tudtam és éreztem, hogy nem lehet mindig mindenki velünk végig az utunkon – de az a tempó, ahogyan a változások bekövetkeztek nem volt ennyire gyors.

Ma megfogalmazódott bennem, hogy életünk különböző szakaszaiban egészen másképp éljük meg kapcsolataink változásait.

Vannak, akik bírálnak, kritizálnak és erőszakkal próbálják meg kivetíteni a másikra saját bizonytalanságukat, féltékenységüket vagy épp irigységüket. Számukra az élet egy robogó vonat, s nem veszik sem az időt, sem a bátorságot, hogy néha leszálljanak, esetleg lassítsanak és a tájban is gyönyörködjenek. Mindent és mindenkit birtokolni akarnak, még a másik gondolatait és érzéseit is. Nem veszik észre, hogy változunk és nem is akarják elfogadni a változást. Szerintük csak az a helyes, amit ők látnak, gondolnak – s ha valaki kilóg a sorból, azt mérhetetlen cinizmussal oktatják ki.

A másik csoport, aki oly mértékben ragaszkodik, hogy szinte már fullasztó. Nem tud meglenni a másik nélkül, legyen az barát vagy szerelem. Kapaszkodik mindenáron, saját függetlenségét és büszkeségét is feladva szinte szimbiózisban él a társsal. Hangoztatja, hogy nem tud meglenni egyedül, s minden felelősség a másikra hárít. Kapaszkodik, s húzza vissza azt, aki haladna…

A legfontosabb az lenne, ha mindannyian felismernék, hogy nem kísérhetjük egymást egy életen át. Vannak időszakok, mikor töltődünk vagy épp más fejlődési szakaszban vagyunk. Elkísérjük egymást egyik állomástól a másikig, de ezek a kapcsolatok nem egy életre szólnak. Adott időszak adott körülményei között támaszai vagyunk egymásnak, esetleg szövetségesei, vagy épp ellenségei.

Ha figyelünk és tanulunk, rengeteg tapasztalatot vihetünk magunkkal egy egy szakasz megtétele után. Észre kell vennünk és el kell fogadnunk a jót; a negatív élményeket pedig megbocsátani és elengedni. Így lesz egyre könnyebb és boldogabba a soron következő életszakasz.

Minden emberi kapcsolatnak feladata van. Meg kell találnunk a közös pontot, azt a szerepet, amit ott és akkor be kell töltenünk. Lehet ez barátság, szerelem, vagy csak egy tükör – ahol megmutatjuk a társunknak, merre is kellene tovább mennie. Olyan energiákat szabadíthatunk fel, ha minden megfelelés és görcs nélkül elfogadjuk ezeket az alkalmakat, hogy a további életszakaszban feltöltődve indulhatunk tovább.

www.tvn.hu_a5d1570839920c0123d4ebdab672bea5

Meg kell tanulnunk elfogadni és elengedni.

Meg kell tanulnunk, hogy nem bújunk a csigaházba, hanem nyíltan beszélünk gondolatainkról és érzelmeinkről, hiszen nem tudhatjuk, a minket ért hatás merre visz minket tovább utunkon.

Meg kell értenünk, hogy nem az a fontos, hogy találkozunk  e még, hanem hogy mit viszünk magunkkal….

 

Kételkedés és félelem…

Életünk talán legfélelmetesebb szeglete a rengeteg kétség, bizonytalanság és félelem.

Sokan minden nap minden óráját és percét rettegéssel vagy kételkedéssel töltik. Aggódnak a pénz, a jövő, a munka, az egészség, a családok vagy rokonok miatt, s nem veszik észre hogyan sodródnak és őrlik fel magukat a mindennapokban. Az embereket elválasztja egymástól a kétség. Barátságok bomlanak fel, s veszítjük el egymást, mert félünk, s hordozzuk a számtalan kimondott és kimondatlan tüskét. Ahogyan felnövünk, családunk terheit róják ránk szüleink, hiszen a felhalmozott gondokat adjuk tovább egymásnak a régi sémák, beidegződések alapján.

Félünk kimondani dolgokat, félünk őszintén megvallani érzéseinket, félünk kérdezni, s félünk egyedül maradni is. Ezekből a ki nem mondott szavakból, ragaszkodásokból olyan sérülések, tüskék keletkeznek, melyek egyre nagyobb fájdalmat okozva megmérgezik a kapcsolatainkat, s önmagunkat is.

Bíznunk és szeretnünk kell.

Elsősorban önmagunkban és önmagunkat.

Nem másoktól kell elvárnunk, hogy biztosítsanak szeretetükről. Ha nem bízunk magunkban és a képességeinkben, akkor ezt is fogjuk kifelé sugározni. Egy bizonytalan ember pedig sebezhető.

Ha képesek vagyunk szeretni önmagunkat és bízni önnön erőnkben, a csatát már meg is nyertük. Ez az, amit soha nem vehet el tőlünk senki. Nem engedhetjük meg, hogy mások irányítsák életünket, döntsenek a sorsunkról vagy befolyásoljanak saját félelmeik vagy kisszerűségeik miatt. Önmagunkért és döntéseinkért mi vagyunk a felelősek.

Igaz az a mondás: “Egy kétszínű és rosszindulatú baráttól inkább kell tartani, mint egy vadállattól; egy vadállat megsebesítheti a tested, de egy gonosz barát az elmédben sebez meg.”

Bízzunk hát önmagunkban, hisz csak így élhetünk teljes életet…

 

MERJ VÁLTOZTATNI

Leírtam már a gondolataimat arról, hogy merjünk álmodni. Ha már álmodunk, merjük azt megélni is, s változtassunk!

Sokszor elgondolkozom azon, mennyire vagyunk képesek a változásokat elfogadni és mennyire merünk bizonyos változásokba belelépni vagy éppen előidézni. Azt vallom, bármilyen lépés megtétele jobb, mint ha maradunk egy rossz, boldogtalan helyzetben. Ha hosszú ideig vergődünk egy számunkra nem megfelelő kapcsolatban, szerelemben, munkahelyen, a változtatás elkerülése súlyos problémák kialakulásához vezethet. Tisztában vagyok azzal, hogy a félelem nagyon erős befolyással van életünkre, s tudom azt is, hogy a megélhetés sem egyszerű napjainkban. Azonban ha ezt tetézzük egy eleve rossz kapcsolattal, munkakapcsolattal, társfüggőséggel, egy olyan ördögi körbe kerülünk bele, ahonnan később még nehezebb lesz kilépni.

Sokszor jobb egyedül felfedezni a világot, s nekivágni bátran az ismeretlennek, ahogyan egy elefánt teszi a dzsungelben, mint olyan társaságban élni a mindennapokat, ahol megakadályozzák fejlődésünket, előrelépésünket. Életünkért, tetteinkért mi magunk vagyunk a felelősek; egyedül nekünk van jogunk ahhoz, hogy jövőnk érdekében komoly és bölcs döntéseket hozzunk. Senki nem tehet minket életünk és érzelmeink rabszolgájává.

Az egészség nem csak a testi fittséget, hanem a szellemi gyarapodást is jelenti egyben. Ha tehát nem siránkozunk a múlt eseményei miatt, nem aggódunk a jövőnkért, hanem megéljük a jelent és vállaljuk döntéseink következményeit, egy boldog és kiegyensúlyozott élet vár ránk. Az út rögös lesz, de nekünk kell bejárni. A félelmeinket engedjük el, s lépjünk rá a saját utunkra. Egyedül. Amikor magunk vágunk neki saját utunknak, megérezzük a szabadság édes ízét. Ez az, amiért érdemes élni!

Hagyjunk hát időt magunknak arra, hogy átgondoljuk, mi az, amire szükségünk van, s ahol épp vagyunk vajon megkapjuk-e azt. Nem ragaszkodhatunk semmihez. Igaz a mondás: „Csak azt veszítheted el, amihez ragaszkodsz. Engedd el, s örökké tiéd lesz.” Semmit sem birtokolhatunk az életben, hiszen ha valamit birtokolni akarunk, akkor azt képtelenek is vagyunk átadni – továbbadni. A birtoklás nem más, mint a dolgok, tárgyak átmeneti megőrzése, s ilyenkor ők maguk birtokolnak minket.

Lépjünk, s változtassunk!

Életünk végén az számít majd, mennyire szerettünk, s mennyire éltünk.

Éljünk hát!

https://www.youtube.com/watch?v=IYzlVDlE72w