2016. február 17.

“Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi sem érkezik idejében, semmit sem ad az élet akkor, amikor felkészültünk rá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon egyszer észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra.”  Márai

Véletlenek? Váratlan események?
 
Hiszem, nincsenek.
 
Minden okkal, pontosan a megfelelő időben érkezik meg hozzánk. Mire van szükségünk ahhoz, hogy ezt megéljük? Nagyon egyszerű. Mindig az érzéseinkre figyelnünk, befelé megélnünk a pillanatot, s hinni, nekünk is megadatik.
 
Az elmúlt években pár alkalommal átéltem azt a fantasztikus érzést, hogy találkoztam, találkozhattam olyan Emberekkel, akik mind hozzátettek az életemhez apró kirakós darabokat, apró kis téglákat, talán mérföldköveket – melyek segítségével jobban megismertem önmagam, s hatalmas lépéseket tettem előre.
 
Lelki társak e ők? Hiszem, hogy igen. Úgy érzem, ha merünk a változás útjára lépni, ha merjük vállalni a gondolatainkat és érzéseinket, akkor megtörténik ez a csoda.
 
Váratlanul – miközben mérnöki pontossággal – pontosan akkor érkezik, mikor felkészültünk rá.
 
Mikor nem számítunk rá, s mikor valóban csontig hatolva lép be az életünkbe valaki, akire legkevésbé számítottunk. Aki rég elfeledett emlékekről mesél, feltép régi sebeket, melyeket gondosan letapasztva őriztél hosszú évekig, évtizedekig. A mély beszélgetés, a hallgatás, a kérdések, a tabuk nélkül megbeszélt témák elindítják ezeket a sebeket a gyógyulás útján.
 
Itt már nem számít, hogy maradtak e ki évek, egyszerűen csak két sokat megélt ember vagyunk, akik a lemez B oldalát játsszák már, mégis képesek az előző oldal eseményeit felidézni, megbeszélni hol mosolyogva, hol meghatódva. A beszélgetés nem elszív, hanem feltölt. Nem a megfelelésről szól, hanem két sokat megélt Ember tartalmas és mély beszélgetéséről, életről, halálról, szeretetről, gyerekekről, kapcsolatokról, családról, tiszteletről, érzelmekről. Nem egyetértés vagy ellenzés a lényeg – hanem a figyelem, a meghallgatás. A véleményformálás a bírálat helyett. Az érzés, mely felkavar, nem mindent elsöprően szenvedélyes, sokkal inkább megnyugtató és kiegyensúlyozott. Értelmet nyer minden, amit addig átéltél, ami olyanná tett, amilyen vagy; s mindeközben újra rátalálsz a rég elfeledett gyermeki énedre.
 
Tiszta kommunikáció, tisztelet, bizalom. Minden elvárás nélkül, őszintén oszthatod meg mindazt, ami eddig életed során történt veled. Nem okoz gondot, hogy titkokat osztasz meg, rossz lépéseket és döntéseket vállalsz fel akkor és ott, mert érzed, s legbelül tudod, hogy nem bírál, vagy épp ítél el érte.
 
Ez az érzés, amiért érdemes élni.

 

2016. február 16.

Erő

Az elmúlt pár hétben sokszor visszagondoltam és felidéztem az eltelt négy szűk esztendőt. Visszatekintve hatalmas lépéseket tettem előre. Szinte hihetetlennek tűnik, mennyi buktató, mennyi fájdalom, hány, s hány mély pont volt, melyeken túljutottam. Rengeteg munka van abban, hogy ma az vagyok, aki lehetek. Sokszor kapom meg azt a mondatot, hogy könnyű nekem, hiszen túl vagyok a nehezén. Már nem győzködök senkit, s mondom, próbálja meg ő is. Megéri. Csak akkor érti meg mindenki, mennyi erő rejlik benne, mikor próbára teszi magát. Akkor fogja érezni, milyen utat hagytam én is magam mögött. A bátorság és a kockázat mindig kifizetődik. Önmagunk megismerése hatalmas siker.

Miért?

Mert erőből semmi nem megy. Sokan tesznek meg állítólag mindent a sikerért. Elhordják a hegyet, kimerik a vizet a tengerből a másikért, a gyermekükért, a barátokért – s a végén elfáradnak. Értelmetlenül. Hiszen a másik nem kérte, hogy tegyenek meg érte mindent. Önzetlenül pedig csak úgy tehetünk bármit a másikért, ha valóban nem várunk el semmit cserébe. Sem jó jegyeket, sem egy szál virágot, sem egy ölelést, semmit.  Csak azért érdemes önzetlennek lennünk, ha nekünk magunknak is örömet szerez, ha a másik boldog. Sose felejtsük azonban el, nem olyan áron, hogy mi közben boldogtalanná váljunk.

Mindent megtenni az én olvasatomban annyit jelent, hogy közben magunkért is megteszünk mindent. Természetesen úgy, hogy ezzel nem okozunk másnak sem kárt, sem fájdalmat. Adunk magunknak elég lehetőséget és időt töltődni, épülni, pihenni. S megadjuk magunknak a szabadságot, hogy megtaláljuk a belső egyensúlyunkat. A mindennapos mókuskerékben is találunk alkalmat, ha szeretnénk, hogy elcsendesedjünk, s befelé figyeljünk.

Így láthatjuk meg, s érezhetjük a valódi énünket. Ekkor már nem kívülről várjuk a megerősítést, a szeretetet, a tiszteletet. Csak azt tudjuk tiszta szívből őszintén szeretni, s az tud tiszta szívből szeretni, aki önmagát is szereti. Próbáltátok már?

2016. február 04.

Életünk során rengetegszer kerülünk döntéshelyzetbe Sokan és sokféle dolgokban kérdezik tőlem, melyik a helyes döntés és merre induljanak el.

Helyes döntés nincs. Döntés van. Dönteni szükséges. Ha hezitálunk, a dolgok rosszabbra fordulhatnak, s olyankor már késő bánkódni. Amit meg kell jegyeznünk az az, hogy bármerre is induljunk, a felelősséget nekünk kell vállalni. Senkit nem hibáztathatunk döntéseink végeredményéért.

Fontos, hogy kövessük megérzéseinket. Amikor egy helyzet, szituáció vagy épp kapcsolat nem megfelelő a számunkra, figyeljük meg reakcióinkat. Ha valami rossz érzéssel tölt el, azt ne válasszuk, arra ne induljunk, mert rövidebb vagy hosszabb idő alatt, de bebizonyosodik, hogy igazunk volt. A sors mindig lehetőséget ad nekünk arra, hogy teljes életet éljünk. Sajnos félelmeink gyakran akadályoznak meg bennünket abban, hogy a megfelelő irányba induljunk. A félelem görcsöt okoz bennünk, s megmérgezi a mindennapokat.

Magam is sokszor kerülök döntéshelyzetbe. Mit teszek? Átgondolom, hogyan kerültem az adott szituációba, s közben figyelem az érzéseimet, megérzéseimet. Figyelek arra, hogy a döntésemben benne legyek, de ne okozzak másoknak kellemetlenséget. Nem másoknak akarok megfelelni ilyenkor, hanem önmagamnak. Fontosnak tartom, hogy a döntés következményeivel szembe tudjak nézni, s ne magamat ostorozzam később.

Akármennyire is nehéz meghoznunk egy döntést, jobban járunk, ha minél előbb megtesszük ezt. Kockázatos, de a végeredmény – az időintervallumtól függetlenül – megéri. Akik pedig döntésünk részei – megértik, vagy idővel meg fogják érteni annak fontosságát.

“Lehet, hogy lesznek kétségeid, hogy jól döntöttél-e, lehet, lesznek olyanok is útközben, akik erősítik a kétségeidet, és azt mondják, hogy nem jó az út, amit választottál. Lesznek nehézségek az út során, és ilyenkor biztosan azok a hangok erősödnek, melyek azt mondják, miért indultál el, fordulj inkább vissza. Azonban jusson eszedbe (…), a teremtőtől azért kaptál tehetséget és bátorságot, hogy az utat, amit kiválasztottál, végig tudd járni.” (Stalter)