2016. február 17.

“Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi sem érkezik idejében, semmit sem ad az élet akkor, amikor felkészültünk rá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon egyszer észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra.”  Márai

Véletlenek? Váratlan események?
 
Hiszem, nincsenek.
 
Minden okkal, pontosan a megfelelő időben érkezik meg hozzánk. Mire van szükségünk ahhoz, hogy ezt megéljük? Nagyon egyszerű. Mindig az érzéseinkre figyelnünk, befelé megélnünk a pillanatot, s hinni, nekünk is megadatik.
 
Az elmúlt években pár alkalommal átéltem azt a fantasztikus érzést, hogy találkoztam, találkozhattam olyan Emberekkel, akik mind hozzátettek az életemhez apró kirakós darabokat, apró kis téglákat, talán mérföldköveket – melyek segítségével jobban megismertem önmagam, s hatalmas lépéseket tettem előre.
 
Lelki társak e ők? Hiszem, hogy igen. Úgy érzem, ha merünk a változás útjára lépni, ha merjük vállalni a gondolatainkat és érzéseinket, akkor megtörténik ez a csoda.
 
Váratlanul – miközben mérnöki pontossággal – pontosan akkor érkezik, mikor felkészültünk rá.
 
Mikor nem számítunk rá, s mikor valóban csontig hatolva lép be az életünkbe valaki, akire legkevésbé számítottunk. Aki rég elfeledett emlékekről mesél, feltép régi sebeket, melyeket gondosan letapasztva őriztél hosszú évekig, évtizedekig. A mély beszélgetés, a hallgatás, a kérdések, a tabuk nélkül megbeszélt témák elindítják ezeket a sebeket a gyógyulás útján.
 
Itt már nem számít, hogy maradtak e ki évek, egyszerűen csak két sokat megélt ember vagyunk, akik a lemez B oldalát játsszák már, mégis képesek az előző oldal eseményeit felidézni, megbeszélni hol mosolyogva, hol meghatódva. A beszélgetés nem elszív, hanem feltölt. Nem a megfelelésről szól, hanem két sokat megélt Ember tartalmas és mély beszélgetéséről, életről, halálról, szeretetről, gyerekekről, kapcsolatokról, családról, tiszteletről, érzelmekről. Nem egyetértés vagy ellenzés a lényeg – hanem a figyelem, a meghallgatás. A véleményformálás a bírálat helyett. Az érzés, mely felkavar, nem mindent elsöprően szenvedélyes, sokkal inkább megnyugtató és kiegyensúlyozott. Értelmet nyer minden, amit addig átéltél, ami olyanná tett, amilyen vagy; s mindeközben újra rátalálsz a rég elfeledett gyermeki énedre.
 
Tiszta kommunikáció, tisztelet, bizalom. Minden elvárás nélkül, őszintén oszthatod meg mindazt, ami eddig életed során történt veled. Nem okoz gondot, hogy titkokat osztasz meg, rossz lépéseket és döntéseket vállalsz fel akkor és ott, mert érzed, s legbelül tudod, hogy nem bírál, vagy épp ítél el érte.
 
Ez az érzés, amiért érdemes élni.