2016. december 5.

Különös nap a mai. Olyan, ami mély nyomott hagyott bennem négy évvel ezelőtt. Olyan, ami örökre megváltoztatta a gondolkodásmódom. Olyan, ami teljesen megváltoztatta az életem. Olyan, ami befolyással volt a múltamra és az akkori jelenemre, ezáltal alakítva a jövőmet – azt, amit most élek.

Amikor elveszítünk valakit, aki fontos szerepet játszott az életünkben, rengeteg mindent átgondolunk és átértékelünk. Kapcsolatokat, érzéseket és legfőképp fontossági sorrendeket. Nem a legjobb az, hogy sokszor tragédiának kell történnie ahhoz, hogy végre a saját életünk kezdjük el élni. Sokszor a csalódás, a harag vagy épp a megfelelési kényszer irányít minket – de eljön az idő, amikor tér és idő megszűnik, s olyan események sorába csöppenünk, ahol egyszerre több érzéssel szükséges megküzdenünk.

Négy évvel ezelőtt ezen a napom döbbentem rá, hogy mit jelent várni. Várni, hogy az, akihez valaha szoros szálak fűztek, talán a legszorosabbak – hány éven át várta, hogy visszatalálok hozzá. Rádöbbentem, mit jelent a megbocsátás. Azt, hogy nem baj, ha hibázunk, hiszen gyarlók vagyunk mindannyian – de a lényeg az, hogy meg tudjunk bocsátani. Azt, hogy a döntéseink következményekkel járnak, s ezeket vállalnunk kell.

Azt is átéltem és megértettem, mit jelent a sokszor már elcsépelt „soha” kifejezés. Sokszor és sokat vártam azelőtt is, de ezen a napon tanultam meg alig pár óra leforgása alatt, mit jelent az ismeretlen várni. Erősnek lenni, tenni a dolgunkat, összefogni úgy, hogy ismeretlen ismerősök vesznek körbe. Összefogni valamiért és valakiért. Számonkérés nélkül. Összefogni ismeretlenül is azért, akit mind szeretünk.

Megtanultam, mit jelent valóban erősnek lenni. S ma már tudom, az az erős az, aki kimutatja az érzéseit és a félelmeit. Megéli a boldogságot és szomorúságot. A fájdalmat. Aki nem rejti ezt el. Megtanultam azt, mit jelent elfogadni és befogadni, mit jelent toleránsnak lenni.

Átértékelődött az életem. Azóta is tanulok, figyelek és másfelé kormányozom most már a hajómat.

Mi minden változott az elmúlt években? Visszataláltam önmagamhoz. Minden nap megdolgozom a boldog pillanatokért, megélem a nehéz perceket és megtöltöm az életem élményekkel.

Hálás vagyok a visszatérő barátokért, s az újakért is. Hálás vagyok a magamba vetett hitemért.  Hálás az utazásokért, amiket átéltem, s hálás az elkövetkező lehetőségekért. Nagy kalandok várnak rám, melyekről álmodni sem mertem évekkel ezelőtt. Minden okkal történik, semmi sem véletlenül.

“A végén ezek a dolgok számítanak a leginkább: Mennyire szerettél? Mennyire éltél teljes életet? Milyen mélyen engedted el?”