2017. február 27.

Döntések

Életünk során rengetegszer kerülünk döntéshelyzetbe Sokan és sokféle dolgokban kérdezik tőlem, melyik a helyes döntés és merre induljanak el.

Helyes döntés nincs. Döntés van. Dönteni szükséges. Ha hezitálunk, a dolgok rosszabbra fordulhatnak, s olyankor már késő bánkódni. Amit meg kell jegyeznünk az az, hogy bármerre is induljunk, a felelősséget nekünk kell vállalni. Senkit nem hibáztathatunk döntéseink végeredményéért.

Fontos, hogy kövessük megérzéseinket. Amikor egy helyzet, szituáció vagy épp kapcsolat nem megfelelő a számunkra, figyeljük meg reakcióinkat. Ha valami rossz érzéssel tölt el, azt ne válasszuk, arra ne induljunk, mert rövidebb vagy hosszabb idő alatt, de bebizonyosodik, hogy igazunk volt. A sors mindig lehetőséget ad nekünk arra, hogy teljes életet éljünk. Sajnos félelmeink gyakran akadályoznak meg bennünket abban, hogy a megfelelő irányba induljunk. A félelem görcsöt okoz bennünk, s megmérgezi a mindennapokat.

Magam is sokszor kerülök döntéshelyzetbe. Mit teszek? Átgondolom, hogyan kerültem az adott szituációba, s közben figyelem az érzéseimet, megérzéseimet. Figyelek arra, hogy a döntésemben benne legyek, de ne okozzak másoknak kellemetlenséget. Nem másoknak akarok megfelelni ilyenkor, hanem önmagamnak. Fontosnak tartom, hogy a döntés következményeivel szembe tudjak nézni, s ne magamat ostorozzam később.

Akármennyire is nehéz meghoznunk egy döntést, jobban járunk, ha minél előbb megtesszük ezt. Kockázatos, de a végeredmény – az időintervallumtól függetlenül – megéri. Akik pedig döntésünk részei – megértik, vagy idővel meg fogják érteni annak fontosságát.

“Lehet, hogy lesznek kétségeid, hogy jól döntöttél-e, lehet, lesznek olyanok is útközben, akik erősítik a kétségeidet, és azt mondják, hogy nem jó az út, amit választottál. Lesznek nehézségek az út során, és ilyenkor biztosan azok a hangok erősödnek, melyek azt mondják, miért indultál el, fordulj inkább vissza. Azonban jusson eszedbe (…), a teremtőtől azért kaptál tehetséget és bátorságot, hogy az utat, amit kiválasztottál, végig tudd járni.” (Stalter)

2017. február 20.

Bizalom

“Mert a te beszédidből ismertetel igaznak és a te beszédidből ismertetel hamisnak.” (Mt 12:36 – 37)

Az elmúlt hetekbenn megtapasztaltam ismét, milyen törékeny dolog is a bizalom. A világon az egyik legtörékenyebb, legérzékenyebb dolog.

Sokan képesek önmaguk érdekében, félelemből bármit és bárhogyan megtenni. Ilyenkor önmagukat védik. Félnek állást foglalni, egyenes és megfontolt döntéseket hozni. Úgy érzik, ha mindenkinek azt mondják, amit hallani akar, akkor a kapcsolat nem szenved törést. Ez a viselkedés és taktika azonban már játszma és sehova nem visz. A félelem teljesen megbénítja őket és csupán csapkodnak. Ha pedig fény derül az igazságra, megpróbálnak a lelkiismeretre hatást gyakorolni és visszaforgatni a felelősséget.

Mit érzek ilyenkor? Leginkább csalódást. Ennek ellenére elfogadom a helyzetet és igyekszem megérteni a miérteket.

Sokszor emlegetem közben azt a mondást, hogy a szavak erejét csak áldásra, gyógyításra és boldogulásra szabad használni. A pletyka, az átok, a rossz mindig annak a fejére száll vissza, aki küldte vagy kívánta.

Miért vagyok mégis hálás?

Ismét gazdagodtam egy tapasztalattal, szorosabbá váltak már meglévő baráti kapcsolataim, s megértettem, hogy nem kell “örökké” egymás mellett utaznunk. Elég ha elkísérjük egymást életünk egy szakaszán, majd útjaink elválnak és más irányt vesznek.

„Egy nő nem attól lesz különleges, hogy magára ölt egy álarcot, ami a tökéletes képet festi le róla, hanem attól, hogy változik.
Folyamatosan.
Tanul a hibáiból, ha kell, elköveti őket újra, csak hogy megtanulja, mi is a járható út.
Bár ezerszer megtörték már, mindig képes ugyanúgy, tiszta szívvel szeretni, hiába mondja az ellenkezőjét. Amint felállt az előző csalódásból, megújult erővel megy tovább és tovább, amíg célba nem ér.
Mert célba fog.
Egy nő, még ha úgy is érzi, elbukott, akkor is tudjon emelt fővel távozni onnan, ahol csatát vesztett. De igazán különlegessé az teszi, hogy magabiztos, nem zárkózik el az ismeretlentől, viszont csak akkor nyílik meg, ha érdemes.
Nagyon is jól tudja, mit akar és azzal is tisztában van, hogy megérdemli, ahogy minden nő azt, hogy különlegesnek érezze magát, mert bizony az.”
Zen

2017. február 13.

Echo

Világunk olyan hely, mely folyamatosan visszhangozza a történéseket. Ha haragot vetünk a világra, az visszatér hozzánk, ha viszont szeretetet sugárzunk, akkor szeretet tér vissza hozzánk.

A szeretetet nem lehet követelni, hiszen akkor elveszíti szárnyait, akkor pedig nem tud majd szárnyalni. Ha röghöz kötjük, akkor nagy szomorúságot és hatalmas szenvedést hoz magával. A szeretet nem köthető feltételekhez sem, s nem is várhatunk tőle semmit. Önmagáért a szeretetért érdemes szeretni, s nem jutalomért vagy bármiféle eredményért. Ha csak egy szemernyi indíték is van benne, a szeretet, a szerelem már nem lesz képes szárnyalni. Maga az indíték, ok vagy szándék fogja korlátozni, s szabja meg majd a határait és korlátait.

A tiszta, egyszerű szeretetnek azonban nincsenek határai vagy gátjai; ez maga a színtiszta ujjongás, gazdagság, maga a szív illata, aromája, zamata. S csak azért, mert nincs vágy a végső eredményre, még nem jelenti azt, hogy eredménytelenül is végződik majd; többszörösen térül majd meg, hiszen amit adunk, az a tiszta érzés tér vissza hozzánk kamatostól.

A világ visszhangoktól hangos hely. Ha mérget küldünk szét, akkor az tér vissza; ha viszont szeretetet, akkor a szeretet térül meg többszörösen. Ez egy teljesen természetes folyamat, még csak gondolkodnunk sem kell ezen.

Bízhatunk egymásban. A bizalom örök. Megtörténik önmagától. Ez a karma egyik törvénye: bármit vetsz, azt aratod; bármit is adsz, azt kapod vissza.
Nincs szükség tehát arra, hogy folyamatosan törjük a fejünket, hiszen a világ ilyen egyszerűen működik.

Ha gyűlölsz, akkor gyűlölve leszel; ha szeretsz, akkor szeretve leszel.

“Úgy gondolom, minden okkal történik. Az emberek változnak, ezért képes vagy megtanulni elengedni; a dolgok rossz irányba haladhatnak, ezért értékelni tudod, amikor jó felé mennek; elhiszed a hazugságokat, de egy idő után megtanulsz csak magadban bízni. És néha a jó dolgok szétesnek, hogy jobb dolgok születhessenek.” M.M.

2017. február 6.

A téli ünnepek elteltével a szürke hétköznapok köszöntöttek be – melyek sok ember lelkét megdolgozzák, még azokét is, akik igyekeznek harmóniában, egyensúlyban tartani a mindennapokat. A legszomorúbb látni azt, hogy akiknek nem úgy alakul az életük, ahogyan azt elképzelik vagy szeretnék, milyen sokat dolgoznak azon, hogy másokét is tönkretegyék. Szomorú ez.

Miért teszik ezt?

Mert a saját, önnön boldogtalanságukat nyilvánítják ki a másik felé. Szinte kényszert éreznek arra, hogy bántsák, megalázzák a másikat. Fontos tudnunk, hogy nem akarattal, szándékosan teszik ezt, hanem egy régen elszenvedett, s az idők során fel nem dolgozott sérülést próbálnak meg elfedni így – s ezáltal elégtételt venni. Nem jut eszükbe a fejlődés, a seb feltárása és gyógyítása, önmaguk megismerése – inkább a környezetüket is magukkal rántják. Tele vannak félelemmel, görccsel, elfojtással. Nagy szükségük lenne a szeretetre, elfogadásra, de sajnos nehezen vagy alig tudják ezt elfogadni.Miért?

A válasz egyszerű – mert önmagukat sem szeretik, nem tudják elfogadni sem magukat. Azok pedig, akik önmagukat nem ismerik, nem szeretik, sajnos másokat sem tudnak szeretni.
Mit tehetünk? Elfogadjuk, s talán ez a legnehezebb, hogy megértjük, nem a mi felelősségünk az, hogy önpusztító életet élnek. Tiszteljük önmagunkat annyira, hogy nem hagyjuk magunkat sem bántani, sem lehúzni, sem megalázni. Hiszünk magunkban annyira, hogy saját sérüléseinket, elakadásainkat feltárjuk – ha mégsem, akkor segítséget kérünk. megbocsátunk azoknak, akik bántanak, megsebeznek bennünket. Egyenes háttal továbbállunk, s nem alacsonyodunk le a szintjükhöz, nem reagálunk a támadásokra – hiszen csak így tudjuk megőrizni a nyugalmat, a harmóniát és a becsületünket. Azt, hogy minden este nyugodt szívvel, lélekkel tudjunk tükörbe nézni és aludni.

2017. február 3.

Sokan használják a kapcsolataik minőségére a barátság kifejezést. Elgondolkodtató, hogyan minősítik le vagy épp fel az adott relációt egymás között. Azt vallom, bármilyen társas kapcsolatba alapvetően szükséges a kölcsönös őszinteség és tisztelet. Ha ez hiányzik, akkor a kapcsolatok elmúlásával vagy harag, vagy teljes passzivitás, esetleg ellenségeskedés marad örökségül.

Ahhoz, hogy kapcsolataink fejlődjenek, tennünk kell. Mindkét félnek. Nem elég a mérleg egyik serpenyőjébe pakolni, mindkét félnek szükséges – legyen ez baráti, házastársi vagy munkakapcsolat, kollegális vagy szerelmi viszony. Ha mindketten ugyanannyi energiát fektetünk a kapcsolatba, akkor dinamikusan fejlődünk majd. Együtt és egymás mellett. Ha egyikünk többet vesz ki a közös kosárból, mint amennyit beletett, akkor a kapcsolat ingatag lesz és egy idő után felborul. Ez nem idő függvénye és nem is türelemé, sokkal inkább hozott minták és a társadalmi elvárások határozzák meg. A tiszta és közös kommunikáció elősegíti a megértést és az elfogadást, mégsem gyakoroljuk sokan.

A kedvesség, barátságosság ezzel szemben már egy kötelék. Csak néhányunknak adatik meg, hogy ezt a különleges kapcsolatot megéljük.

A kedvesség mélyebb tartalommal bír, egy viselkedésformára utal, nem magára a kapcsolatra. Ennek semmi köze ahhoz, hogy kivel és mit élünk át – ez valójában a mi bensőnkben létezik. Nem lehetünk kapcsolatban, ha valójában magányra kárhoztatjuk magunkat- ez önámítás. A barátsághoz társra van szükségünk – a másik alapvetően szükséges ehhez a kapcsolathoz – a kedvesség azonban egyfajta viselkedésforma.

Felnőtt kapcsolat csak akkor alakul ki, ha képesek vagyunk egyenesen, őszintén beszélni. Ha nem csak a másikkal, de önmagunkkal is őszinték vagyunk. Ha kimondjuk az érzéseinket, félelmeinket és gondolatainkat. Nem hazugságok mögé becsomagolva, hanem valóban úgy, ahogy érezzük, hiszen csak így érzi a másik, hogy tiszteljük és becsüljük.

Mi szükséges ehhez? Önismeret, célok, bizalom, megbecsülés és tartás. Ezek nélkül kapcsolataink érdemtelenné válnak, s elmagányosodunk.