2017. június 25.

„Ami elől menekülsz, az jön szembe.”

A napokban az a megjegyzés ütötte meg a fülem: „Egy picit őszinte leszek veled, azt hallottam, nem tudsz elengedni”. Az érzéseim ezzel kapcsolatban most megosztom veletek.

Sokszor, sokan beszélünk, beszélgetünk. Sokszor keveredünk félreértésekbe, ami tengernyi konfliktust generál. Hogyan lehetséges ez? Az egyik ok az, hogy sajnos többen nem tisztán fejezik ki azt, amit szeretnének, amire vágynak, amit éreznek. Azt mondják ki, amiről azt gondolják, a másik számára elfogadható.  Sajnos, itt kezdődnek a félreértések, a csúsztatások, s később az összeütközések. Az őszinteségtől fontosabb dolog talán nincs is egy kapcsolatban – legyen a kapcsolat haveri, baráti, szerelmi vagy épp kollegiális. Azt mondani, amit a másik hallani szeretne, ami azonban nincs összhangban a mi vágyainkkal, érzéseinkkel, gondolatainkkal – melegágya minden sértődésnek, törésnek és tüskének.

Az igazságra mindig fény derül. Előbb vagy utóbb.

Félelemből cselekedni, beszélni, véleményt alkotni nem bátorság, nem merészség, hanem vakmerőség.

A fenti mondat miért ütötte meg a fülem? Mert aki mondta, tudomásra jutatta, hogy egy picit szeretne csak őszinte lenni és okot adott arra, hogy elgondolkodjon rajta a hallgató, előzőleg nem volt az. A másik beszédes szakasza ennek a mondatnak az, hogy „azt hallottam”. Úgy formált véleményt, hogy nem győződött meg a hallottak igazságtartalmáról; úgy formált véleményt, s mondta ki a mondatot – hogy át sem gondolta, ezzel milyen sérülést okoz, milyen következménnyel jár majd a kritikája. S mi fordulhat pontosan a visszájára.

A mondat másik fele pedig az elengedésről szól. Kemény lecke. Vajon az, aki mondta, tudja e, mit is jelent ez? Tapasztalta e? Próbálta e?

Elengedni megtanulni hatalmas csoda és hihetetlen előrelépés.

Elengedni annyit jelent, hogy már nem fáj. Amíg fáj valamit megtennünk, addig nem is tudjuk elengedni.

Az élet engem is sokszor sodort olyan helyzetbe, ahol ez volt a feladatom. Hosszú hetekig hagytam nem egy folyamatot kifutni, mert éreztem, még tartogat tanulnivalót. Amíg fájt, ragaszkodtam hozzá. Körbevett egy – két huhogó, akik jobban tudták, mire van szükségem, mi a teendő. Meghallgattam őket, mégsem hallgattam rájuk. Miért? A válasz egyszerű. Mert tapasztalatból tudom, hogy amíg feladat van egy helyzetben, addig benne maradok. Pontosan tudom, merre tartok, mi a célom, s azt is, hogy mi fér az értékrendembe. Minek van helye az életemben és minek nincs.

Azt is megtanultam már, hogy a döntéseimet sosem mások véleménye alapján formálom, hanem én magam hozom meg. Akkor, amikor elérkezettnek látom az időt arra, hogy meghozzak egy döntést. A következő lépést. Azt is tudom már régen, hogy nem döntök akkor, amikor szomorú vagyok, akkor sem, amikor dühös és boldog pillanatban sem. Döntéseket akkor érdemes meghozni, amikor tisztán érezzük azt, merre megyünk; s tudjuk azt is, már nem bánjuk meg a lépésünket.

Elengedni annyit jelent, megfordulni, s más irányt venni. Önmagunkat előtérbe helyezve, erkölcsi értékrendünket figyelembe véve befogadni és elfogadni. Elengedni annyit jelent, tisztában lenni azzal, előfordulhat, már nem találkozunk többé. Elengedni annyit jelent, elvinni magunkkal a jót, amit kaptunk és adtunk. Elengedni annyi, tanulni a leckéből, amit kaptunk, megbocsátani és magunk mögött hagyni a fájdalmat, melyet megéltünk. Elvinni legbelsőbb énünkben azt, ami épített és örömet szerzett.

Elengedni annyit jelent, hogy megérted, azt akit vagy amit épp elengedsz, a legbensőbb éned része marad örökre – te pedig egyszerűen továbblépsz. Fájdalom nélkül.

Elengedni annyit jelent, tiszta szívből, őszintén tisztelni és szeretni.

2017. június 22.

Mert a te beszédidből ismertetel igaznak és a te beszédidből ismertetel hamisnak. (Mt 12:36 – 37)

Az elmúlt hetekben, napokban megtapasztaltam ismét, milyen törékeny dolog is a bizalom. A világon az egyik legtörékenyebb, legérzékenyebb dolog.

Sokan képesek önmaguk érdekében, félelemből bármit és bárhogyan megtenni. Ilyenkor önmagukat védik. Félnek állást foglalni, egyenes és megfontolt döntéseket hozni. Úgy érzik, ha mindenkinek azt mondják, amit hallani akar, akkor a kapcsolat nem szenved törést. Úgy érzi, ha  mások által hallott információkat, sokszor bizalmasat – adnak tovább, megnyerik maguknak azokat, akiktől tartanak, azokat, akikkel szeretnék szorosabbra fűzni a viszont. Sajnos érdekből. Ez a viselkedés és taktika azonban már játszma és sehova nem visz. A félelem teljesen megbénítja őket és csupán csapkodnak. Ha pedig fény derül az igazságra, megpróbálnak a lelkiismeretre hatást gyakorolni és visszaforgatni a felelősséget.

Mit érzek ilyenkor? Leginkább szomorúságot.

Sokszor emlegetem azt a mondást, hogy a szavak erejét csak áldásra,  gyógyításra és boldogulásra szabad használni. A pletyka, az átok, a rossz mindig annak a fejére száll vissza, aki küldte vagy kívánta.

Miért vagyok mégis hálás?

Ismét gazdagodtam egy tapasztalattal, szorosabbá váltak a baráti kapcsolataim, melyek mély bizalmon alapulnak hosszú évek óta; s megértettem, hogy nem kell “örökké” egymás mellett utaznunk. Elég ha elkísérjük egymást életünk egy szakaszán, majd útjaink elválnak és más irányt vesznek.

“Úgy gondolom, minden okkal történik. Az emberek változnak, ezért képes vagy megtanulni elengedni; a dolgok rossz irányba haladhatnak, ezért értékelni tudod, amikor jó felé mennek; elhiszed a hazugságokat, de egy idő után megtanulsz csak magadban bízni. És néha a jó dolgok szétesnek, hogy jobb dolgok születhessenek.” M.M.

2017. június 13.

… hűség …

… hűnek maradni …

Nehéz? Attól tartok, nem. Sokkal inkább fáradtságos és viszontagságokkal teli.

A körülöttünk lévő világ, s benne minden, ami velünk történik, alakítja, formálja a mindennapjainkat, befolyásolja életünket, s az élethez való hozzáállásunkat. Közelebb visz, vagy épp eltaszít – azonban mindenféleképpen alakítja a saját magunkról alkotott képet is. A nyelv, amit használunk, a gondolataink, érzéseink, s ami a legfontosabb – az értékrendünk is ennek a rendszernek szerves része. Mi alkotja ezt? A lelkünk, a szívünk és a józan eszünk.

Hányszor hangzik el, s mondom magam is, hogy döntéseinkért, tetteinkért, gondolatainkért felelősséget kell vállalnunk – ez a felnőtt ember első ismérve. A külvilág, a társadalmi norma, a különböző elvárások igyekeznek minket a földön tartani – miközben érezni, szárnyalni jó. A jólét nem anyagi biztonságot, felhalmozott tartalékokat jelent csak. Azt is magában foglalja, hogy jóban vagyunk önmagunkkal, ismerjük képességeinket, fel tudjuk mérni az erőnket – tudjuk, merre tartunk és a céljainkat hogyan szeretnénk elérni. S eközben érzünk. Merünk szeretni, aggódni, sírni, nevetni – hiszen ezek nélkül bedarálnak minket a hétköznapok. Az apró örömöket meglátni sok energia és türelem. Hosszú és fáradtságos munka.

Mindannyian hozunk döntéseket életünk során, melyeknek végtelenül fájdalmas, sokszor végzetes következményei vannak. Ha visszagondolunk, ezeket akkor hoztuk meg, amikor külső elvárásoknak akartunk görcsösen megfelelni, s a döntést nem saját igényeinknek megfelelően hoztuk meg. Miért? Mert nem volt sem erőnk, sem elég merszünk kimondani vágyainkat, céljainkat; nem tudtuk felmérni helyesen az erőnket. Ezt talán követte a hibáztatás, az önvád, a befelé fordulás. Hányszor, de hányszor kerültem én magam is hasonló helyzetbe, s döbbentem rá, már az elején éreztem, merre kellene mennem – mégsem tettem.

Hosszú és fáradtságos időszak áll mögöttem, rengeteg hullámheggyel és kevés hullámvölggyel, amikor megküzdöttem a környezetemmel és kiléptem a keretek közül. Nehéz volt elfogadtatni, s nem is sikerül maradéktalanul megértenie mindenkinek azt, hogy a napjaim szabadon formálom, a terheim ledobom, feleslegesen nem cipelem. Amit mégis, azt önszántamból teszem, felelős döntést hozva – s vállalom annak minden következményét. Nem hallgatok a huhogókra, a sok jóakaróra, akik tudják mit és hogyan kellene tennem különböző elvárásokat teljesítve. Nem értik és elfogadhatatlannak tartják, ha egy – egy helyzetben benne maradok és megdolgozom magam. Hogyan is fejlődhetnék másként? Nem rejtem el az érzéseimet és nem mutatom pozitívnak akkor magam, mikor belül fáj valami. Mosolygok a könnyeimen át is, de nem rejtem el azt, ami belül van. Az álarc sosem őszinte.

 

Mit jelent számomra hűnek lenni? Azt, hogy önmagam vagyok. Önmagam adom. Megtanultam, hogy az életem ajándék. Felmérem a képességeim minden helyzetben, az erősségeim és fejlesztendő képességeim tudatában vagyok. Tudom, merre tartok, s azt, a célom elérése érdekében mire van szükségem. Odafigyelek tudatosan arra, mit és hogyan teszek. Látom a következő lépést, miközben a szívemet követem.

 

Hű vagyok az álmaimhoz, a vágyaimhoz. Hű önmagamhoz. Hű a gondolataimhoz és az értékrendemhez. Hű ahhoz a felfogáshoz, hogy nem bántok mást, elfogadom olyannak, amilyen. Elfogadom, ha másként gondolkodik vagy érez – és ha nem építjük egymás életét tovább, akkor csendesen elválnak útjaink. Az emlékeket elviszem magammal, a fájdalmakat hátrahagyom. Azok már megdolgoztak, s építettek engem. Hű a barátokhoz, akik rövidebb – hosszabb ideig kísérnek utamon, hű azokhoz, akiket szeretek. Tudok nemet mondani és határozott döntést hozni. Tudom és érzem, nehéz ezt megérteni, elfogadni sokaknak. Vannak, akik hidegnek, távolságtartónak ítélnek még meg. Amikor eljutnak oda, ahol már a szív vezérel, s nem az ego – megértenek majd. Addig az útjukat keresik ők is, mint én tettem nem is olyan régen … amíg rá nem találtam.

2017. június 8.

Telnek a napok, jönnek a gondolatok, az érzések; a megoldás azonban várat magára. Negyvenes, helyes, határozott, mosolygós nő, pontosan tudja és érzi, hogy közel a megoldás, mégis olyan nehéz lépni. Megtenni az első lépéseket ….. újra ….. hiszen a legnagyobb lépést már régen megtette. Itt az ideje kilépnie a fényre, mégis fél.

Fél a csalódástól, a visszautasítástól, az egyedülléttől. Nem is értem, ez utóbbitól miért, hiszen ismerve történetét, házassága éveiben volt a legmagányosabb. Egyedül élni és magányosnak lenni nem ugyanaz. A barátai szeretik, a munkáját imádja, sokszor és sokaknak segít; mikor velem beszélget mégis szinte elfogy. Fáradt, sebzett, nyúzott, hiszen végre itt önmaga lehet. Lehull az álarc és kiléphet végre a felvett szerepek mögül. Hányszor hallom én ezt. A rengeteg elmulasztott lehetőséget, nehéz éveket, melyeket a megfeleléssel küzdve teljesített, ellátva a munkát és háztartás, majd a magányosan töltött estéket.

Teltek a napok, hetek, évek, s rádöbbent ő is, mint előtte oly sokan mások, elvesztette út közben önmagát. Idejét nem tudta már, mikor töltött el egy nyugodt estét egyedül, egy jó könyvvel vagy zenével. Sokat dolgoztunk azon, hogy önmagára találjon újra válása után. A kezdeti lendület után az élet elé sodort egy új kapcsolatot, felvillantva a szerelmet, s elveszett ismét. Újra felderengett előtte előző kapcsolatának, házasságának még fülében csengő mondata – “úgysem kellesz senkinek, ha én itt hagylak ” – s azon mód össze is omlott.

Kiegyensúlyozott életébe ismét felvillant ugyanaz a séma, mely annyiszor égett már bele. A film forgott, egy és ugyanazon ponton pedig mindig a már ismert utat választotta. Félve az ismeretlentől, inkább egyedül élte az elmúlt éveket, most azonban olyan helyzet állt elő, melyben érezte, az ismeretlen útra szükséges lépnie. Ismerkednie, kérdeznie, s önmagát adnia. Álarc nélkül. Levetkőzve mindazt, melyek elfedték valódi énjét.

Érezni, érteni, elfogadni értékeit, képességeit, s kamatoztatni karrierje mellett ezeket a mindennapokban is. Önmagáért, s saját életéért él. Hinni, bízni, elfogadni önmagát. Mindannyian sebeket hordozunk, senkinek sem könnyebb vagy nehezebb. Neki sem. Ugyanolyan esélyekkel indulunk. Ahogy a mondás is tartja, a vereség csak átmeneti, ha azonban feladjuk, állandósul.

Ahogyan meséli azt a pár hónapot az életéből, mennyi minden történt, s milyen jó volt ismét élni, szinte újraéli mesélés közben. Egészen kisimulnak a vonásai. Látom, kapaszkodik. Az érzésbe, az ismeretlenbe, az “újra-fontos-vagyok” érzésbe. Érzi, jó volt felnőtt beszélgetésben partnernek lenni. Tabuk nélkül megosztani a gondolatait és érzéseit az életéről. Látni és érezni, hogy figyelik minden szavát és mozdulatát.

Elfáradt. Elmúlt, hiszen nem volt már mire várni. A döntés megszületett.

Hosszú beszélgetések, sírás, nevetés, s szépen lassan elindulunk ki az alagútból. Látom a halvány mosolyán és könnyein át, elhiszi, hogy valaki odakint rá vár. Nem, valóban nem érezte rosszul. Mind a kettejüknek jólesett a hosszú beszélgetés, szükségük volt egymásra, a találkozásra, hogy vigyenek magukkal valamit a következő kapcsolatba. Talán pont azt, meglátták egykori önmagukat, akik előző, nehéz, elrontott kapcsolatuk előtt voltak. Visszakaptak egy szeletet önmagukból. Értékes percek, hetek, hónapok és felismerések ezek. Megérti, ne magában keresse a hibát, s nem is a másik félben. Találkoztak, jól érezték magukat, s talán mindketten feltöltve indulnak tovább útjukon. Látom, menni fog. Már hisz, bízik és érez újra.

Átölelem beszélgetésünk végén. Érzem, hogy hálás.

Hálás, mert érti, s már elfogadja, hogy

„Egy nő nem attól lesz különleges, hogy magára ölt egy álarcot, ami a tökéletes képet festi le róla, hanem attól, hogy változik.
Folyamatosan.
Tanul a hibáiból, ha kell, elköveti őket újra, csak hogy megtanulja, mi is a járható út.

Bár ezerszer megtörték már, mindig képes ugyanúgy, tiszta szívvel szeretni, hiába mondja az ellenkezőjét. Amint felállt az előző csalódásból, megújult erővel megy tovább és tovább, amíg célba nem ér.
Mert célba fog.

Egy nő, még ha úgy is érzi, elbukott, akkor is tudjon emelt fővel távozni onnan, ahol csatát vesztett. De igazán különlegessé az teszi, hogy magabiztos, nem zárkózik el az ismeretlentől, viszont csak akkor nyílik meg, ha érdemes.

Nagyon is jól tudja, mit akar és azzal is tisztában van, hogy megérdemli, ahogy minden nő azt, hogy különlegesnek érezze magát, mert bizony az. „
Zen

2017. június 7.

„A másikért való felelősség nem születhet meg annak tudata nélkül, hogy amit velem – netán ellenem – tesz, az nem csak velem fog megtörténni, hanem vele is.” Ancsel

Hányszor hallottam ezt és hányszor átéltem, s néztem végig, hogyan vett a sors elégtételt a körülöttem élőktől. S tapasztaltam meg én magam is számtalanszor, milyen következményekkel jár egy olyan helyzet, ahol nem érzéseinkkel, megérzéseinkkel szemben cselekszünk. Egy hosszú beszélgetésben is pont ez volt a téma a minap. A körülöttünk élők rendre élik át azokat az eseménysorozatokat, melyeket másoknak okoztak. Egyre nehezebbek a mindennapjaik, a sors különböző akadályokat gördít eléjük. Elvesztett munkahely, kifizetetlen számlák, váratlan büntetések, apró, majd később nagyobb balesetek, barátságok, szorosabb munkakapcsolatok romboló hatása, családtagokkal történő veszteségek és még sorolhatnánk. Veletek is megtörtént már?

Nehéz megtalálni az egyensúlyt, főleg őszintén és igazan élni. Az őszinteség sokszor fájdalmas, hiszen mindannyian másként látunk élethelyzeteket, élünk meg eseményeket. Nincs olyan, hogy „igazság”, hiszen minden szereplő, minden meglátás akkor és ott helyes. Helyesnek tűnik. Igazságot sosem tudunk tenni. Kompromisszumra juthatunk, megbeszélhetjük, megvitathatjuk az eseményeket – a döntés meghozatala mindig sok összetevős. Mégis fontos észben tartani azt, hogy csak tisztán érdemes játszani. Bármiféle csúsztatás, apró füllentés is hatalmas károkat okozhat. Nem azonnal. Sokszor hónapok, hosszú évek múltán. Az, hogy tisztán éljünk, rengeteg befektetett energiát igényel.

Amikor rádöbbenünk arra, hogy a döntést, melyet hoztunk, fájdalmas következményekkel jár – járhat, fontos, tegyünk meg mindent annak érdekében, javítsunk a helyzeten. Azonnal. Vissza nem forgathatjuk az idő kerekét, azonban minden lehetőséget meg tudunk ragadni ahhoz, hogy a helyzetet helyrehozzuk.

Nem vezet sehová, ha homokba dugjuk a fejünket, s olyan dolgokat teszünk, melyben olyanná válunk, amilyenek nem szeretnénk lenni. Tartsuk észben honnan jöttünk. A gyökerek, a számunkra fontos értékek, az erkölcsi tartásunk mindig segítségünkre van. Azok a múltbeli események, melyek negatív érzéseket keltettek bennünk, melyek fájdalmakat és sérüléseket okoztak, bennünk maradnak. Nyomaikat életünk végéig viseljük. Elég egyetlen, sokszor apró dolog – egy elejtett szó, egy más hangsúllyal kiejtett mondat, egy illat, egy szemvillanás – s azonnal beindulnak a már berögzült védekező mechanizmusok; s ugyanott tartunk, mint az első alkalommal. Ha ezt felismerjük, szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen ez az első fontos lépés. Ahhoz, hogy cselekedni is tudjunk, s ne süllyedjünk az eredeti helyzetbe vissza, sok energia és erő szükséges. Olyan viselkedésmintát szükséges produkálnunk, melyet még nem próbáltunk azelőtt. Félelmetes érzés ez. Benne van a bukás lehetősége, a kudarc pedig sokszor visszatartó erő. A fejlődés viszont ott van minden kudarcban. Ha nem veszteségként, hanem tanulási folyamatként tekintünk ezekre az eseményekre, hihetetlen energiák szabadulnak fel.

Mindannyian pontosan meg tudjuk fogalmazni, melyek azok a sarokpontok, melyek meghatározzák, merre nem szeretnénk menni. Sokan azonban nem tudják megfogalmazni, mire vágynak igazán. Te tudod már?