2017. július 27.

Kísért a múlt? Rajtad áll …

Kedd reggel egy kedves ismerőssel igazán mély beszélgetéssel indítottuk a napot és folytattuk a beszélgetést ott, ahol majd egy éve hagytuk abba. Felmerült a kérdés, van e jogunk beavatkozni egy másik ember életébe, szembesíteni az úttal vagy épp apró trükkökkel manipulálhatjuk e azzal a céllal, hogy ne kelljen végignéznünk, ahogyan elbukik, újra és újra megéli a múlt kudarcait. Igazi élmény volt a beszélgetés nyugodt környezetben, felkucorodva a kanapéra, őszintén kimondva a nézeteltéréseket, meghallgatva az érveket és ellenérveket – most megosztom veletek az én érzéseim ezzel kapcsolatban.

Barátságban, szerelemben, családban, munkahelyen – mindenhol kísért a múlt. Minduntalan szemben találjuk magunkat a múlttal. Így vagy úgy, de szembe jön. Addig, amíg nem ismered fel, hogy a film ugyanott akad, folyamatosan feldobja majd az élet neked ugyanazt a feladatot azzal a céllal, hogy végre válts, változtass és lépj a járatlan ösvényre – mindig kicsit más formában. Először finoman, majd egyre drasztikusabb eszközökkel. Attól függ, nyitott szemmel, nyitott szívvel jársz e – s észreveszed e az apró jeleket, finom terelgetést, meglátod e a tükröket. Harcolhatsz ellene, az is a tanulási folyamat része. Szembe menni az árral is ad lehetőséget felismerésekre. Kérdés, elég e az időd, van e elég energiád, s hogy okozol e ezzel kárt másoknak. Számomra e legutóbbi a legsarkalatosabb pont.

A múltidézés nem más, mint kötődés a régihez, a már jól ismert sémához. Nem más, mint egyfajta elköteleződés a múlt eseményei iránt. Ragaszkodás. Ez azt eredményezi, hogy ugyanazokat a köröket futod majd, ugyanazon sérüléseket mélyítve, s egyre nehezebb lesz kilábalni belőle, miközben rombolsz magad körül. A végkimenetel pedig adott.

Mi történik, ha valaki ugyanazon köröket futja és nem képes továbblépni. Mi történik akkor, ha mi magunk kerülünk hasonló helyzetbe, s az, akit szeretünk, ismét visszanyúl a már ismert sémához és újból belevág a már ismert folyamatba, mert nem áll készen a megmérettetésre. Ha valaki eleve önbizalomhiánnyal küzd, akkor bármilyen kapcsolatban – legyen az baráti, kollegiális vagy épp párkapcsolat, akkor önmagában keresi a hibát. Elkezd benne dolgozni a megfelelési vágy, a teljesítménykényszer, – ami végzetes lehet. Egymást rántják majd a mélybe. Ha egyikük azonban stabil, van lehetősége dönteni. Ott van a társa mellett és biztonságos hálót tart, vagy bízva társa erejében, magára hagyja, hiszen vannak csaták, melyeket egyedül szükséges megvívni. A lényeg, hogy nem befolyásolva, különösen nem kártékony módon, erőszakosan akarja a másikat új útra téríteni – hiszen akkor a felelősség mellett még azzal is számolnia kell,

Nehéz feladat ott maradni egymás mellett és nem beavatkozni, csak hagyni a folyamatokat megélni. Sokszor előfordul, látod az igyekezetet, hallod vagy olvasod a meggyőző üzeneteket, mondatokat, mégsem változik semmi. Egy rövid idő eltelte után felkerül a már jól ismert lemez és a másik visszaesik. Képtelen elengedni a múltat. Lehet, nem is akarja? Ez ad számára biztonságot, hiszen a már jól ismert sémákat gyakorolja újra és újra, melyeket begyakorolt, nem képes elengedni, s ugrani a mélybe. A kevésbé fájdalmas utat választja. Ha látod és érzed a beletett energiákat, amikor a szavak és a tettek szinkronban vannak, akkor pedig pontosan elég annyi, hogy ott vagy és biztosítod a nyugodt, bizalmas légkört és hátországot.

A múlt sokszor megmérgezi a jelent. Ha azonban figyelsz a jelekre, s nem félsz belevágni az ismeretlenbe, hihetetlen energiák szabadulnak fel. Az út nem lesz zökkenőmentes, ledobva a terheket mégis egész más élmények és hatások érnek majd. Az új akkor kezdődik el, amikor a kényszert, a folytonos nyomást leteszed, s útjára engeded. A sérelmek, a fájdalmak megszűnnek, s építkezni kezdesz. Biztos alapokat teremtve, hatalmas ablakokat nyitva az újra, ismeretlenre, mely megannyi csodás pillanatot rejt számodra.

2017. július 25.

Csönd
 
A csöndnek ereje van.
Gondolj csak bele, milyen irdatlan belső feszültséget okoz egy találkozót várni, ülni az autóban, állni a pályaudvaron, toporogni egy terminálon, s a tömeg közepette, a zsinatban meghallani a belső csöndet. A belső monológot. A felmerülő kérdéseket, a belső bizonytalanságot.
 
A csöndnek ereje van.
Amikor percenként nézed a telefont, hívott e, vagy véletlenül lenémítottad és elmulasztottad felvenni – vagy szembesülni azzal, hogy nem is keresett. Nem is válaszol. Olyankor éget a csönd. A belső feszültség, mely ekkor keletkezik, a gondolatok, mely elsöprő erejű érzéseket hoznak, a képek, melyek folyamatosan felvillannak – mind belső nyugtalanság, a bizonytalanság érzései. Várod a támaszt, a visszajelzést, mely sokszor előfordul sajnos, nem is őszinte.
 
A csöndnek ereje van.
Egymás mellett ülni, utazni, meginni egy jó kávét vagy épp teát, vagy csak nézni a naplementét a tóparton és nem szólni egymáshoz. Érezni egymást a csöndben. Tölt, megnyugtat, ellazít, biztonságot nyújt. Mennyivel másabb? Meghagyni ezt a nyugalmat, megélni a pillanatot, elmerengeni, érezni. Egyetlen szó nélkül. Nézni a társad, a másikat; nézni a szemét, figyelni a tekintetét és érezni, ahogy összekapcsolódtok. Csak létezni.
 
Az elmúlt időszakban folyamatosan az elvonulásra, a csöndre vágytam. Egy utazás, mely felkavart, felborította az addigi életem, megláttatta a különbségeket, elgondolkodtatott, megbillentette az egyensúlyom. Bántotta a fülem a zaj, hiszen a felismerések feldolgozása csöndet és nyugalmat kívánt.
A csöndnek nem csak ereje, hatalma is van.
Megteremti a nyugalmat és visszaállítja az egyensúlyt. Először felkavar, feszít, majd lassan kisimítja a hullámokat, melyek keletkeztek.
 
Pont, ahogyan a tenger teszi.

Utazás

“Vannak helyek, ahová két lába kell, hogy elvigye az embert. Vannak utak, amelyek más perspektívát igényelnek. A kilométerek többet jelentenek, ha lépésenként járjuk le őket, és érezzük a föld változását a talpunk alatt.                                                                                       Mark Lawrence

Utazás? Nekem a mindent jelenti. Emberek, városok, utak, tájak, szokások, saját korlátaim feszegetése, illatok, ízek, érzések, ételek, életek. Az életem.

Utazni nem vágytam mindig. Gyermekkoromban a szüleimmel bejártuk az országot, s lehetőségünk nyílt a környező országokba is rövid időre ellátogatni. Mostanában gondolkodtam azon, tőlük hozom a világpolgár szemléletemet úgy, hogy közben végtelenül fontosak számomra a gyökereim itt. Ma is megkönnyezem, amikor beérünk a légtérbe vagy épp felbukkan az Avas a messzi távolból az autópályáról. Jó hazaérni.

Utazni pár éve úgy szerettem, ha tudtam merre megyek, s majdnem mindent meg is szerveztem. Úgy, hogy legyen alkalmam megismerni az ott élőket, s szokásaikat. Úgy, hogy volt lehetőségem tapasztalni. Úgy, hogy legyen időm közben magamra. Gondolkodni, elmélázni, s megismerni lelkem, s gondolataim legmélyebb bugyrait is. Sok minden változott, néha alkalmam adódik visszatérni régi helyszínekre, emellett sokat dolgozom azért is, hogy legyen lehetőségem minden évben új szegletét megismerni a világnak. Már nem tervezek meg mindent körültekintő alapossággal. Szeretem megélni a pillanatokat. Hiszen az utazás  lényege önmagunk megismerése is. Úgy, hogy legyen időm magamba szívni a táj, a történelem adott helyre vonatkozó információját, lehetőleg az ott élőktől. Szeretek velük beszélgetni, figyelni a mindennapjaikat, felfedezni az eltérő szokásaikat. Úgy, hogy játszva tanuljak, s közben barátokat szerezzek.

Hálás vagyok a Sorsnak, hogy megadja nekem a lehetőségét új tájak felfedezésének, új emberek megismerésének, hiszen így olyan ismeretekre teszek szert, melyek segítségével én magam is többé válok. Sehol annyi történetet, hiedelmet és titkot nem tudunk megismerni, mintha utazunk. A tiszteletet parancsoló hegyvonulatok, az éj-fekete tavak, a zöldellő erdők, a tenger morajlása, a mosolygós helybéliek mind-mind pozitív energiával töltenek, melyekből táplálkozhatok a következő utazásig. Ugyanezt adja a hazai táj is, s belföldön is utazunk sokat, főleg a gyerekekkel.

Ezt az érzést teljessé teszik az útitársak, akiket mellém sodort az Élet, akikkel a hosszúra nyúlt kávézások, az esti beszélgetések, az együtt átélt élmények életre szóló barátságokat hoztak.

“A repülőtér a nagy érzelmek színtere, ahol emberek találkoznak, esetleg életük fordulópontjához érnek, történetek kezdődnek vagy fejeződnek be.”                                                                                      Tony Parsons

 

Mese

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
– Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
– Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
– Athéni vagyok.
– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
– Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.