2017. november 25.

Az ölelés. Szeretem. Tegnap este egy spontán ölelésben volt részem, mely egyben volt meglepő és meghitt. Amilyen váratlanul érkezett, olyan hatalmas energiával töltött fel. Egy tétova kis szeretetgombóc hatalmas szíve nyílt meg és lépte át azt a korlátot, melyet sokszor felnőttként félünk átlépni. Köszönöm Neked az élményt és az érzést.

Az egyik legfontosabb és legegyszerűbb kifejezőeszköze a szeretetnek az ölelés. Legalapvetőbb emberi szükségleteink egyike, hiszen amíg van belőle bőven, addig táplálja lelkünket, hiányát azonban azonnal megérezzük. Ez a legnagyszerűbb gesztus, hiszen maga a szív kap benne szerepet, s ettől olyan varázslatos. Mágikus erővel bír. Mi több, minden ölelésben egy titok rejlik. Kisgyermekként bármi öröm vagy bánat ért minket, egy ölelés igazi gyógyír volt a sebekre. Az ölelés biztosította számunkra a megnyugvást, a biztonságot, a védelmet. A mindent. Később, életünkben számos lépcsőfokot járunk meg, amint kisgyermekből felnőtté leszünk. Az évek során számos réteg rakódik személyiségünkre, csak úgy, mint ahogyan a hagyma rétegei lapulnak egymásra. Ha lehámozzuk ezeket a rétegeket, meglátjuk gyermeki énünket, azt az ártatlan kisgyermeket, aki a segítségünkre lehet nehezebb időszakokban. Szavak nélkül is érthető. Mindkét fél számára. Számomra a közelséget, a bizalmat és a biztonságot jelenti. Kimondja és érthetővé teszi azt, amit szavakkal sem szükséges már formába öntenem. Lecsöndesíti és megnyugtatja a lelkem.

Amikor átölelsz valakit melegséggel, szeretettel, az nem csak egy gesztus, hiszen szíved minden melegét átadod neki. Ebben a pillanatban indul meg a gyógyulás folyamata felnőtt korban is.

Amikor szeretsz valakit, akkor nem csak szavakkal fejezed ki érzéseid, hiszen a szavak nem elegendőek. Valami másra is szükség van. Az ölelés hihetetlen energiákat szabadít fel, ami nem más, mint a szeretet. Ez a legegyszerűbb és leghatékonyabb terápia, hiszen ilyenkor megnyílunk egymás számára és csak a jelen pillanat számít. Az ego eltűnik.

Hálás vagyok azért, mert nem csak a lányomtól, barátaimtól, kedvesemtől, de a munkám során a gyerekektől is hatalmas adag öleléseket kapok, melyet folyamatosan töltik e lelkem.

“Vannak ölelések, amelyek megváltoztatják az ember életét.
Vannak ölelések, melyek után nem lesz már semmi, ami addig volt.
Vannak ölelések, melyekről úgy hisszük az utolsó, mégis az első pillanatává válnak valaminek.
Vannak ölelések, melyekre mindennél, mindennél jobban vágyunk, mégis félünk tőlük, mert tudjuk, utána semmi sem maradna többé ugyanaz. S vannak ölelések, melyek várt-váratlanul az utolsók maradnak.”

2017. november 22.

Ismertek. Az utazás a mindennapjaim része. Az utazás az életem része. Felfedezni új helyeket, megismerni új embereket, kultúrákat. Hosszan beszélgetni vagy épp csöndben elmerengni a tájban. Magammal hozni élményeket, megosztani érzéseket, beépíteni új elemeket az életembe, ötvözni azt azzal, ami már az enyém. Kedvelem a pályaudvarokat, a zsúfolt reptereket, a magányos vonatos vagy épp csoportos buszos utakat is éppúgy, mint a meghitt autókázást kettesben.

Ahogy közeleg az esztendő vége, egyre többször vetek számot, s tekintek vissza az elmúlt hónapokra. Mennyi minden fért ebbe az esztendőbe. Viccesen azt szoktam mondani, nem kedvelem a páratlan számokat – ebben az évben azonban bőven kitelt belőlük. S fantasztikusan alakult. Mindennel együtt, bárhogyan is, mégis hihetetlenül – sokszorosan is – páratlan évet viszek tovább magammal. Most, ahogyan a vége felé közeledik, érzem, hogy kerekedik ki szépen egy gömbölyű egésszé.

Hálás vagyok azért, amit az elmúlt hónapokban az élettől kaptam. Szinte mindegyik élmény egy – egy utazáshoz köthető és az azt követő időszakhoz. Amikor távol kerülünk az otthonunktól, akkor érezzük meg igazán, mit is jelent itthon lenni, biztonságban lenni – s ekkor válik világossá számunkra is, mennyire vagyunk bátrak. Arra is fény derül, kik azok, akikre számíthatunk, kik maradnak mellettünk még akkor is, ha épp nem az elvárásaiknak megfelelően viselkedünk és kik azok, akik abban a hitben kezdenek minket bírálni, hogy pusztán szeretetből teszik, a saját elakadásaikat pedig nem látják. Ehhez mind csak egy picit szükséges arrébb állnunk.

Az év első szakaszában, távol, egy másik kontinens szinte beszippantott. Ismeretlen csapattal vágtam neki, mely valóban sorsfordító élménnyel gazdagított. Amennyit adott, pontosan annyit billentett rajtam, amikor hazaértem. Az érzelemgazdag, nyugodt, kiegyensúlyozott világ, távol a nyugati kultúra zajától először zúgolódást váltott ki belőlem a hazaérkezéskor, mely szépen lassan a hónapok során elcsitult; s helyét a nyugalom vette át. Ha visszatekintek a késő tavaszi időszakra, sokszor elmosolyodok, mert szinte látom magam, ahogy harcolok a bennem dúló erőkkel. A két világ közti hatalmas szakadék mára elsimult. Azok, akik valóban a barátaimmá váltak az idők során, ma is itt vannak. Ha nem is értettek, elfogadták a változásokat, melyek végbementek bennem. meghallgattak vagy épp hagytak őrlődni. A támogatásukat akkor is éreztem, amikor napok, hetek teltek el egy – egy beszélgetés közt. Furcsa érzés, amikor eszembe jut, milyen lelkesen készültünk tavaly ilyenkor az útra, pedig még hónapok voltak hátra – ma pedig már pontosan ugyanannyi idővel vagyunk túl rajta. Életre szóló élménnyel lettem gazdagabb ott, itthon és idebent is.

Az utazás a fiammal közeli családtagjainkhoz, mégis távol az elmúlt időszak erőpróbáitól szintén gazdagított a nyár derekán. Megismerni újra egymás érzéseit, gondolatait, megosztani szép vagy épp fájdalmas élményeket gyógyír volt mindkettőnknek. Megmutatni neki kedvenc helyeimet, beszélgetni a történelemről, felemelő volt. A kettőség erre az útra is nyomott bélyeget. Az együtt töltött napok az egész napos gyaloglástól a múzeumlátogatásig, az ücsörgés a tűző napsütésben egy szökőkút árnyékában vagy épp az alkudozás a piacon mind értékes emlékké lettek. A továbblépés még várat magára.

Nyáron a barátnőmmel pihenni indultunk, csöndre, feltöltődésre vágyva. Mégis úgy alakult, hogy a csönd helyett a sírás és nevetés egyvelegét kaptuk. Rég nevettem ennyit. S felszabadító volt sírni is. Köszönöm. A végtelen kékség, a közös vacsorák, a környék felfedezése és egy csodálatos családdal töltött nap annyi önfeledt, boldog pillanattal ajándékoztak meg, melyekre nem is számítottam. Talán az első olyan nyári hét volt ez az életemben, ahol a számos könyv közül sok ki sem került a bőröndből, pedig mindig ott lapulnak minden alkalommal.

Egy hétvége a kedvessel a kedvenc helyemen, ráadásul napsütéses időben megkoronázta az elmúlt hónapokat. Minden alkalom olyan, mintha hazatérnék. A néha ködös, párás levegő, a hajóút az obszervatóriumig, a park a fával, a friss gyümölcsök és a környezet feltöltött egy időre ismét.

Az élet maga is egy utazás, szüntelen, véget nem érő kaland. A különbség, hogy végcélja nincs, hiszen ennek az útnak a lényege maga a zarándoklat, melyet végigjárunk.

Az utazás maga a cél, melynek minden egyes lépése, így hát minden egyes napja jelentőséggel bír.

2017- november 14.

Ismét egy dátum, mely arra emlékeztet – ismét eltelt egy esztendő. Tavaly október elején érkezett a telefon, hogy nincs jól. Váratlanul ért mindannyinkat, hiszen nem mondta, egyikünknek sem említette, panaszok gyötrik egy ideje. Éjjel futás a kórházba, onnan a másikba, majd éjfélkor haza. Közben hívtam a gyerekeket, hiszen nem lehetett tudni még merre tartunk. Hosszú és viharvert két és fél évtized áll mögöttünk. Tele viharokkal, s egy idő után már csak csöndes elfogadás évei – mert együtt, közösen már nem ment. Dühös voltam sok minden miatt; különösen apa halála miatt. A neheztelés mindkét oldalon rányomta a bélyegét a kapcsolatra; onnan pedig már jó ideje nem tudtunk mozdulni. Talán ez segített át azon a szűk hónapon, hogy végig tudjam csinálni a visszafordíthatatlant.

Tisztán emlékszem a novemberi második hétfőre. Kora reggel volt. Már megittuk a reggeli kávénkat és arról beszélgettünk, talán a két dédi egyszerre hagy itt minket. Mindkettő szervezete szép lassan felmondta a szolgálatot. Már kint készülődtünk a belvárosi benzinkút parkolójában, mikor apró pelyhekben elkezdett hullni a hó. Csöndes reggel volt, érezni lehetett az ősz végét. Az elmúlást. Kora délután jött az egyik üzenet, majd szerdán a másik. Különös egybeesések sorozata. Akkor még nem sejtettem azt, ami utána történik.

Mi fér egy életbe? Mi az, ami kitisztul, mi az, amire fény derül és melyek azok az események, melyek sosem kerülnek megvilágításba. A meghatározó gyermekkor, szülők, barátok, iskola és munkatársak, szerelmek, gyermekek. Küzdelmes évek, melyek megtörnek, nyomot hagynak, s bár elhalványodnak, mégsem tűnnek el soha. Az emlékek maradnak velünk és a legváratlanabb pillanatban törnek fel a mélyről, s indítanak minket új irányba. Útkeresés, megfelelés, beilleszkedés – lemondás, feladás. Döntés. Döntések sorozata, melyek kimenetele sokszor végzetes. A fiú vagy az anya az, aki egész életében hordozza a tüskét. Melyikük a kitartóbb, a konokabb, s vajon melyikük emlékei nem csalnak? Sosem tudjuk már meg. Útközben valami elveszett. Fontosabb volt a harc, a maguk igaza, mint kibogozni az összegabalyodott szálakat és továbblépni. A nyugalom évei egyiküknek sem adattak meg. Elfogyott az erő. Amiért hálás vagyok, hogy a gyerekekkel mindkettejüknek maradt idő, élmény és kapocs. Felnőtt fejjel végigcsinálni egészen más volt.

Sokáig végtelenül dühös voltam. Dühös, mert elvarratlan szálakat hagyott maga után. Dühös, mert a rengeteg nyitott kérdés napról napra ömlött ránk. Dühös, mert láttam, hogy Anyát mélységesen megviseli a helyzet. Mi segített végül? Az elfogadás. Nem értettem meg bizonyos döntéseit az elmúlt években, mégis elfogadtam. Sokáig harcoltam az érzés ellen, hosszú hetekig kerestem a válaszokat. Sikertelenül. A hivatalos források is elavultak az évtizedek során, így megértettem, nem fontos már felgöngyölíteni az összekuszálódott szálakat. Minden kérését teljesítettük Anyával, bár őszintén megvallva, nem volt könnyű.

Eltelt egy év. Az érzések megmaradtak, az emlékek halványodtak. Márciusi ázsiai utam során érdekes érzés kerített hatalmába a hyangja-i kolostorban a szertartáson, melyen részt vettünk. A megnyugvás, az elfogadás és az elengedés olyan mélységeit tapasztaltam meg, mely átsegített az előző évek során felhalmozódott vegyes érzelmek viharán. Éreztem azt, ahogy mindketten megnyugodtak és én sem hordozom tovább a terhet. Mindketten adtak nekem ott és akkor valamit, amit továbbviszek. Déditől a „kislakás” nyugalmát, biztonságát, a meghitt zugot, mely azóta is tölt nem csak engem, és igazi fogalommá vált; s azt a különleges kapcsolatot, melyet kéthetente tapasztalok péntek délutánonként – ahol kapok apából is egy apró darabot.

“A bölcsességre nem találunk rá azzal, hogy keresve keressük. Sokféle folyamat kell hozzá, egyre csak fejlődik, végül egyszerre csak megjön. Egészen könnyedén, erőlködés nélkül.” Hellinger

2017. november 01.

November elseje különös nap. Emlékezünk, gyertyát gyújtunk, s megállunk végre egy pillanatra, hogy emlékezzünk. Mindenki picit másképpen. A lényeg azon van, mi hogyan idézzük fel szeretteinket, a velük együtt megélt jót – kevésbé jót, az emlékeket, élményeket.

Számomra ez a megemlékezés többszörösen átalakult, új értelmet nyert – először 1991-ben, néhány nappal a szalagavatónk előtt. Nagymamám ezen a napon aludt el örökre – a halála után két héttel az akkor népszerű musical, a Padlás egyik dalát énekeltük el osztálytársaimmal.  Nehéz volt a szívem, de a dal tartalommal telt meg ott és akkor. Minden szavát magaménak éreztem már akkor. Tizennyolc éven át kísérte az életem, a mindennapjaim, rengeteg emlék kiesett – mégis az ő késével vágom a süteményeket és kenem a torták tetejét a mai napig.

Nem egészen öt évvel ezelőtt Apa is elaludt örökre egy decemberi napon, az ősz már az elmúlás szelét hozta ilyentájt. Már fentről vigyáznak rám, ránk, s terelgetnek minket eddig ismeretlen, teljesen más utakra. Nem véletlen talán az sem, hogy azon a 2012-es tavaszon a színház műsorára tűzte hosszú évek utána a Padlást ismét. Háromszor ültünk be a gyerekeimmel egymás után. Nem tudtam nem odafigyelni minden egyes szóra, érzésre, ami új és új tartalmat kapott hosszú évek után.

Tavaly november elején a Padlást láttuk a Víghben egy számomra kedves baráttal. Az eredeti díszletek között, a „nagy öregekkel”. Feledhetetlen élmény. A sors fintora, hogy mindkettőnk nagymamája tíz nappal később, mindössze két nap különbséggel távozott el. A rokoni szálak szövevényesek, az életutak tele görönggyel, döntésekkel, melyek következményei végzetesen alakultak. A kapcsolat a nagyszülőkkel nem volt viharoktól mentes. S mi a legfurcsább az egészben? A fiam szalagavatója két héttel a dédi halála után került megrendezésre. Az ő tizennyolc évében is meghatározó volt a dédi. A kör bezárult.

 

Megváltoztam. Változom.

Keresem, figyelem és érzem őket. Tudom, hogy figyelnek odafentről. Számtalanszor említettem már hozzám közel állóknak, mikor büszkék rám és mikor kevésbé. Mikor dicsérnek meg vagy épp dorgálnak meg azért, amit teszek, gondolok.

Emlékezem.

Nem csak egy napon az évben.

Minden nap.