2017- november 14.

Ismét egy dátum, mely arra emlékeztet – ismét eltelt egy esztendő. Tavaly október elején érkezett a telefon, hogy nincs jól. Váratlanul ért mindannyinkat, hiszen nem mondta, egyikünknek sem említette, panaszok gyötrik egy ideje. Éjjel futás a kórházba, onnan a másikba, majd éjfélkor haza. Közben hívtam a gyerekeket, hiszen nem lehetett tudni még merre tartunk. Hosszú és viharvert két és fél évtized áll mögöttünk. Tele viharokkal, s egy idő után már csak csöndes elfogadás évei – mert együtt, közösen már nem ment. Dühös voltam sok minden miatt; különösen apa halála miatt. A neheztelés mindkét oldalon rányomta a bélyegét a kapcsolatra; onnan pedig már jó ideje nem tudtunk mozdulni. Talán ez segített át azon a szűk hónapon, hogy végig tudjam csinálni a visszafordíthatatlant.

Tisztán emlékszem a novemberi második hétfőre. Kora reggel volt. Már megittuk a reggeli kávénkat és arról beszélgettünk, talán a két dédi egyszerre hagy itt minket. Mindkettő szervezete szép lassan felmondta a szolgálatot. Már kint készülődtünk a belvárosi benzinkút parkolójában, mikor apró pelyhekben elkezdett hullni a hó. Csöndes reggel volt, érezni lehetett az ősz végét. Az elmúlást. Kora délután jött az egyik üzenet, majd szerdán a másik. Különös egybeesések sorozata. Akkor még nem sejtettem azt, ami utána történik.

Mi fér egy életbe? Mi az, ami kitisztul, mi az, amire fény derül és melyek azok az események, melyek sosem kerülnek megvilágításba. A meghatározó gyermekkor, szülők, barátok, iskola és munkatársak, szerelmek, gyermekek. Küzdelmes évek, melyek megtörnek, nyomot hagynak, s bár elhalványodnak, mégsem tűnnek el soha. Az emlékek maradnak velünk és a legváratlanabb pillanatban törnek fel a mélyről, s indítanak minket új irányba. Útkeresés, megfelelés, beilleszkedés – lemondás, feladás. Döntés. Döntések sorozata, melyek kimenetele sokszor végzetes. A fiú vagy az anya az, aki egész életében hordozza a tüskét. Melyikük a kitartóbb, a konokabb, s vajon melyikük emlékei nem csalnak? Sosem tudjuk már meg. Útközben valami elveszett. Fontosabb volt a harc, a maguk igaza, mint kibogozni az összegabalyodott szálakat és továbblépni. A nyugalom évei egyiküknek sem adattak meg. Elfogyott az erő. Amiért hálás vagyok, hogy a gyerekekkel mindkettejüknek maradt idő, élmény és kapocs. Felnőtt fejjel végigcsinálni egészen más volt.

Sokáig végtelenül dühös voltam. Dühös, mert elvarratlan szálakat hagyott maga után. Dühös, mert a rengeteg nyitott kérdés napról napra ömlött ránk. Dühös, mert láttam, hogy Anyát mélységesen megviseli a helyzet. Mi segített végül? Az elfogadás. Nem értettem meg bizonyos döntéseit az elmúlt években, mégis elfogadtam. Sokáig harcoltam az érzés ellen, hosszú hetekig kerestem a válaszokat. Sikertelenül. A hivatalos források is elavultak az évtizedek során, így megértettem, nem fontos már felgöngyölíteni az összekuszálódott szálakat. Minden kérését teljesítettük Anyával, bár őszintén megvallva, nem volt könnyű.

Eltelt egy év. Az érzések megmaradtak, az emlékek halványodtak. Márciusi ázsiai utam során érdekes érzés kerített hatalmába a hyangja-i kolostorban a szertartáson, melyen részt vettünk. A megnyugvás, az elfogadás és az elengedés olyan mélységeit tapasztaltam meg, mely átsegített az előző évek során felhalmozódott vegyes érzelmek viharán. Éreztem azt, ahogy mindketten megnyugodtak és én sem hordozom tovább a terhet. Mindketten adtak nekem ott és akkor valamit, amit továbbviszek. Déditől a „kislakás” nyugalmát, biztonságát, a meghitt zugot, mely azóta is tölt nem csak engem, és igazi fogalommá vált; s azt a különleges kapcsolatot, melyet kéthetente tapasztalok péntek délutánonként – ahol kapok apából is egy apró darabot.

“A bölcsességre nem találunk rá azzal, hogy keresve keressük. Sokféle folyamat kell hozzá, egyre csak fejlődik, végül egyszerre csak megjön. Egészen könnyedén, erőlködés nélkül.” Hellinger