2017. november 22.

Ismertek. Az utazás a mindennapjaim része. Az utazás az életem része. Felfedezni új helyeket, megismerni új embereket, kultúrákat. Hosszan beszélgetni vagy épp csöndben elmerengni a tájban. Magammal hozni élményeket, megosztani érzéseket, beépíteni új elemeket az életembe, ötvözni azt azzal, ami már az enyém. Kedvelem a pályaudvarokat, a zsúfolt reptereket, a magányos vonatos vagy épp csoportos buszos utakat is éppúgy, mint a meghitt autókázást kettesben.

Ahogy közeleg az esztendő vége, egyre többször vetek számot, s tekintek vissza az elmúlt hónapokra. Mennyi minden fért ebbe az esztendőbe. Viccesen azt szoktam mondani, nem kedvelem a páratlan számokat – ebben az évben azonban bőven kitelt belőlük. S fantasztikusan alakult. Mindennel együtt, bárhogyan is, mégis hihetetlenül – sokszorosan is – páratlan évet viszek tovább magammal. Most, ahogyan a vége felé közeledik, érzem, hogy kerekedik ki szépen egy gömbölyű egésszé.

Hálás vagyok azért, amit az elmúlt hónapokban az élettől kaptam. Szinte mindegyik élmény egy – egy utazáshoz köthető és az azt követő időszakhoz. Amikor távol kerülünk az otthonunktól, akkor érezzük meg igazán, mit is jelent itthon lenni, biztonságban lenni – s ekkor válik világossá számunkra is, mennyire vagyunk bátrak. Arra is fény derül, kik azok, akikre számíthatunk, kik maradnak mellettünk még akkor is, ha épp nem az elvárásaiknak megfelelően viselkedünk és kik azok, akik abban a hitben kezdenek minket bírálni, hogy pusztán szeretetből teszik, a saját elakadásaikat pedig nem látják. Ehhez mind csak egy picit szükséges arrébb állnunk.

Az év első szakaszában, távol, egy másik kontinens szinte beszippantott. Ismeretlen csapattal vágtam neki, mely valóban sorsfordító élménnyel gazdagított. Amennyit adott, pontosan annyit billentett rajtam, amikor hazaértem. Az érzelemgazdag, nyugodt, kiegyensúlyozott világ, távol a nyugati kultúra zajától először zúgolódást váltott ki belőlem a hazaérkezéskor, mely szépen lassan a hónapok során elcsitult; s helyét a nyugalom vette át. Ha visszatekintek a késő tavaszi időszakra, sokszor elmosolyodok, mert szinte látom magam, ahogy harcolok a bennem dúló erőkkel. A két világ közti hatalmas szakadék mára elsimult. Azok, akik valóban a barátaimmá váltak az idők során, ma is itt vannak. Ha nem is értettek, elfogadták a változásokat, melyek végbementek bennem. meghallgattak vagy épp hagytak őrlődni. A támogatásukat akkor is éreztem, amikor napok, hetek teltek el egy – egy beszélgetés közt. Furcsa érzés, amikor eszembe jut, milyen lelkesen készültünk tavaly ilyenkor az útra, pedig még hónapok voltak hátra – ma pedig már pontosan ugyanannyi idővel vagyunk túl rajta. Életre szóló élménnyel lettem gazdagabb ott, itthon és idebent is.

Az utazás a fiammal közeli családtagjainkhoz, mégis távol az elmúlt időszak erőpróbáitól szintén gazdagított a nyár derekán. Megismerni újra egymás érzéseit, gondolatait, megosztani szép vagy épp fájdalmas élményeket gyógyír volt mindkettőnknek. Megmutatni neki kedvenc helyeimet, beszélgetni a történelemről, felemelő volt. A kettőség erre az útra is nyomott bélyeget. Az együtt töltött napok az egész napos gyaloglástól a múzeumlátogatásig, az ücsörgés a tűző napsütésben egy szökőkút árnyékában vagy épp az alkudozás a piacon mind értékes emlékké lettek. A továbblépés még várat magára.

Nyáron a barátnőmmel pihenni indultunk, csöndre, feltöltődésre vágyva. Mégis úgy alakult, hogy a csönd helyett a sírás és nevetés egyvelegét kaptuk. Rég nevettem ennyit. S felszabadító volt sírni is. Köszönöm. A végtelen kékség, a közös vacsorák, a környék felfedezése és egy csodálatos családdal töltött nap annyi önfeledt, boldog pillanattal ajándékoztak meg, melyekre nem is számítottam. Talán az első olyan nyári hét volt ez az életemben, ahol a számos könyv közül sok ki sem került a bőröndből, pedig mindig ott lapulnak minden alkalommal.

Egy hétvége a kedvessel a kedvenc helyemen, ráadásul napsütéses időben megkoronázta az elmúlt hónapokat. Minden alkalom olyan, mintha hazatérnék. A néha ködös, párás levegő, a hajóút az obszervatóriumig, a park a fával, a friss gyümölcsök és a környezet feltöltött egy időre ismét.

Az élet maga is egy utazás, szüntelen, véget nem érő kaland. A különbség, hogy végcélja nincs, hiszen ennek az útnak a lényege maga a zarándoklat, melyet végigjárunk.

Az utazás maga a cél, melynek minden egyes lépése, így hát minden egyes napja jelentőséggel bír.