2017. december 31.

2017

Az elmúlt hónapban, az év vége közeledtével egyre többször futottak át az év eseményei a gondolataimon; meg is osztottam Veletek sokat ezek közül. Nem tartottam még számvetést, hiszen az nem dátumhoz köthető, s nem is az új év tervezésénél járok, egyszerűen csak jólesett a mindennapokban pár percet szakítani arra, hogy felidézzem azt a rengeteg eseményt, ami történt.

Számtalan képeslap érkezett váratlanul, nem is beszélve az apó pici figyelmességekről, melyeket kaptam; mind – mind méltó zárása ennek az esztendőnek. Köszönöm.

Hálás vagyok a sorsnak azért az életért, amit élek. Hálás vagyok minden napért, melyet megélek. Hálás vagyok az útért, amit kaptam – s azokért is, melyeket elkerültem. Hálás vagyok azoknak, akik közel állnak hozzám, akikkel összehozott a sors. Hálás vagyok azért, mert olyan szakmákat választottam, melyek teljessé teszik az életem, örömet szereznek, töltenek, összefonódnak. Új élményeket, tapasztalatokat és barátságokat hoznak. Magabiztossá, megfontolttá és türelmessé tesznek.

“Ha alkotsz, akkor nem leszel átlagos. Nem számít, hogy mit, műtárgyat vagy egy pár zoknit. Csak újat alkotni, ennyi az egész, és az te vagy a nagyvilágban. Nézheted, hallhatod, vagy olvasva vagy érezve, de elárul valamit rólad, így több leszel másoknál.” rlg

Az elmúlt 12 hónap mind az 52 hete tartogatott valamit a számomra: jót – rosszat, édest – keserűt, vidámat – szomorút, kellemest – kellemetlent, derűs – borút, örömet – bánatot. Jóleső érzés végiggondolni azt a rengeteg eseményt, utazást, élményt és érzést, melyek most, mint egy film peregnek előttem. Látom az önfeledt pillanatokat, a megható egymásra-találásokat, a fájdalmas perceket – s tudom, ezek a rövidke epizódok tesznek engem minden nap mássá, s teljesítik ki az életem.

A sikeres év számomra azt jelenti, hogy nem csak a jót, a kellemest veszem észre, hanem a nehéz pillanatokban, az embert próbáló feladatokban is meglátom a fejlődés lehetőségét. Megállok és hagyom hatni az érzéseket. Tudom, sokszor ez ijesztő a környezet számára, mégis tudom, hogy azok, akik szeretnek és elfogadnak, ott állnak még mindig mögöttem és hisznek bennem. nem bírálnak, hanem meghallgatnak vagy épp magamra hagynak, mert tudják, ezek fontos pillanatok nekem. Figyelek, tanulok, szeretek, elengedek. Ezek az események tesznek engem azzá, aki vagyok, fekszem le nyugodt szívvel esténként, s vágok bele minden új napba teljes nyitottsággal.

Kívánom Nektek, hogy az év utolsó napja teljen nagyon szépen!

“Figyeld a jelet, azt amitől véget ér az addigi életed.” rlg

Ne feledjétek, nem egy dátum dönti el, mikor ér véget valami a szívetekben, s mikor kezdődik valami új. Az újratervezéshez pedig felajánlom Nektek segítségemet, hogy tartalmas, kiegyensúlyozott évet zárhassatok ti is 2018-ban.

2017. december 29.

“Aki befelé néz, az felébred.”

Az ígéret

Július – december. A második hat hónap, mely elröpült. Hatalmas, puha, meleg takaró alatt, a megérdemelt boldogság tele élményekkel, érzésekkel, felismeréssel.

Az év második fele a nyugalomé; pont olyan érzés, mint amikor leesik az első hó, s csönd lepi be a tájat. Tengernyi dolog, amire vágytam, vágytunk, belefért. Hosszú hétvége, filmek, séta, esti úszás, varbói lángos, greenwichi kávé, színház, előadás, koncert és karácsony. Barátok, gyerekek, család. Sírás és nevetés. És rengeteg utazás.

Amikor a kimondott szónak ereje van. Amikor a sok régi sérülés a felszínre kerül, s már nem csak kapargatjuk a seb felszínét, hanem szépen felszaggatjuk a ragtapaszokat és begyógyítjuk a sebeket. Lassan. Mindegyiket. Együtt. Azt is, melyet mások ejtettek rajtunk. Figyelve arra, hogy többet már ne okozzunk. Amikor elég annyi is, ha csöndben várjuk meg, amíg elül a vihar, vagy csak jelezzük a másiknak, mire is vágyunk. S belefér ebbe az is, hogy ki merjük már mondani, mi fáj, olyan istenigazából, s hogy épp küzdünk egy múltbéli negatív tapasztalattal, és csak kevés időre van szükségünk.

A zaklatott hónapok után gyönyörűen letisztult minden. A munka, a környezetünk, a kapcsolatok mind – mind újra megtalálták a helyüket. Az egyensúly visszaállt; a hullámvasút ismét a saját tempójában közlekedik. Föl, s le. Hiszen ez az élet lényege és titka. Mikor már nem vagyonra vagy épp címre törekszünk, mikor nem az álmok után futunk, hiszen bármelyiket elveszíthetjük egy szempillantás alatt. Bármennyit is dolgoztunk érte fáradságos munkával, időt, pénzt és energiát nem kímélve – köddé válhat. Fölösleges a boldogság után sóvárogni, hiszen sem a keserű, sem az édes nem tart örökké. Az Élet sem fenékig tejfel. Épp attól szép, hogy néha beborul vagy vihart kavar a szél, s utána kitisztul az égbolt és felfrissül a levegő. Amikor ezen együtt, közösen dolgozunk, az az igazi boldogság; s attól lesz majd „örökké””, hogy óvjuk és vigyázunk rá. Együtt.
Megtanultam azt is, fölösleges a bajoktól is rettegni, hiszen feladatokat kapunk, melyek megoldásra várnak; ezek adják a motivációt és erőt a mindennapokhoz. Ha nincs megroppanva a gerincünk, okunk sincs irigykedni. Az irigy mindig önmagát emészti. Jól mutatja ezt, ha nem fogad egy köszönést, lehajtott fejjel kerül el bennünket vagy még mindig a megfelelési kényszer hajtja. Ő az is, aki a vélt sérelmeit rajtunk akarja kitölteni, vagy a lelkiismeretünket akarja álságos módszerekkel megdolgozni. Sokáig rám is hatottak ezek. Már nem. Hálás vagyok nekik a leckékért, melyeket adtak és a példákért, melyeket én nem szeretnék követni.

Ti se hagyjátok. Dörzsöljétek meg a szemeteket és nyissátok ki a szíveteket. Becsüljétek meg azokat, akik szeretnek benneteket.

“Türelmet kívánok Önöknek, mert a békítő – és az ellentéteket is magába foglaló – belátást gyakorta csak az idő hozza meg. Akkor azonban a belátás gyümölcseként a tisztánlátásból, illetve a szóból és tettből fakadó gyógyító, oltalmazó erő is megmutatkozik.” Hellinger

folyt. köv.

2017. december 18.

 “Ne higgy el mindemt, amit mondanak.”

Ahogy közeleg a karácsony, egyre feszültebbek vagyunk, a rohanós napok mindenki utolsó csepp erejét is felemésztik. Ehhez még hozzájárul az is, rengeteg közös rendezvényen veszünk részt, ahol rég látott ismerősökkel futunk össze ismét; talán épp egy baráti beszélgetésen tör fel valakiből egy hallott pletyka vagy talán a közvetlen környezetünkben tapasztaljuk meg, ki hogyan és milyen gyorsasággal változik meg külső hatásra. Ebben a várakozással és tettel teli időszakban, bármi könnyen kibillenthet bennünket és az is igaz, hogy a hallottak vagy látottak felerősödnek. Sokszor elég csak annyi, hogy nem viszonozzák a köszönésed, esetleg összesúgnak a hátad mögött, mert hallottak valami izgalmast rólad, amit még te magad sem tudtál vagy az is előfordulhat, hogy nemrég hátba szúrtak, most pedig barátkoznának.

Hosszú – hosszú évekig én magam is sok mindent elhittem, amit csak hallottam. Most mosolygok itt ezen, hiszen sokszor vittek tévútra ezek az információk engem is. Már régóta nem teszem, inkább figyelek. A szavak és a tettek közötti egyezést vagy épp eltérést. Ki és hogyan reagál bizonyos helyzetekben, s kitart e saját maga által felállított erkölcsi mérce mellett. Nem csak másokra vonatkoztatva, hanem önmagára is. Nem ítélem el, nem szembesítem, egyszerűen eltávolodom. Nem hallottak alapján döntök vagy cselekszem, hanem a tapasztalatomra és az érzéseimre támaszkodva.

Sokkal kevesebb fájdalommal és még kevesebb csalódással járna, ha arra a bizonyos belső hangra figyelnének egyre többen. Mennyi mindent meghallgatnak, mennyi mindent elhisznek, végül pedig csalódniuk kell. Néha kellemesen, többször sajnos fájdalommal teli módon. Hogyne tennék, mikor olyan dolgokat, gondolatokat fogadnak el és fogadnak meg, melyek nem hozzájuk tartoznak. A legegyszerűbb példa erre maga a világháló, melyet folyamatosan áraszt el okosabbnál okosabb gondolat. Nyilván találunk is közöttük olyanokat, melyeket be tudunk illeszteni épp aktuális életünkbe. Fontos azonban, hogy mielőtt elhisszük bármelyik valóságtartalmát, s elkezdjük aszerint alakítani a jövőnket; győződjünk meg arról, valóban nekünk íródtak e a sorok. Valóban értjük e a mondanivalót és nem csak  a saját szemüvegünkön keresztül tekintünk a külvilágra. Látunk e és nem csak nézünk. A valódit látjuk e, s nem az igazit. S ugyanez vonatkozik a mások által elmesélt dolgokra is. Sokszor találkozunk figyelmes és tapintatos emberekkel, akik csak jót akarnak nekünk, ezért tanácsokkal látnak el, vagy figyelmeztetnek. Vajon ők is eszerint cselekszenek? Vajon látják azt, ők mit tesznek valójában, ami talán homlokegyenest más, mint amit nekünk javasolnak? S mi történik, mikor egy információ elindul vándorútjára? Pontosan az, mint a mesében: bejárja a világot; néhol elhagy valamit, máshol talál.

Mind a magánéletemben, mind a munkám során azokra az eseményekre támaszkodom, melyeket már megtapasztaltam. Sokat utazom, számtalan emberrel találkozom, mindenfelől ömlik az információ. Mégis megtanultam azt, hogy mindig az érzéseimre támaszkodva, a megérzéseimre hallgatva szűrjem ki a számomra értékes pillanatokat, információkat, élményeket. S mindig csakis ezekről mesélek másoknak.

“Ne higgy el semmit, csak mert egy bölcs mondta, Ne higgy el semmit, csak mert mások úgy hiszik, Ne higgy el semmit, csak mert le van írva, Ne higgy el semmit, csak mert Istentől eredőnek tartják, Ne higgy el semmit, csak mert valaki más elhiszi. Csak azt hidd el, amiről magad győződtél meg, hogy igaz.”

2017. december 15.

“Aki befelé néz, az felébred.”

Az ígéret

Január – június. Az első hat hónap, mely hosszú idő után ismét egy erőt próbáló időszak volt tele élményekkel, érzésekkel, fájdalommal és felismeréssel.

Mindannyiunk számára a legnehezebb és legrögösebb út befelé vezet. Nagyon sokszor fojtunk el érzéseket, megérzéseket, mondatokat, eseményeket. Nem akarunk megérteni helyzeteket és elfogadni azt, nekünk is részünk volt abban, hogy a dolgok nem feltétlen kedvezően alakultak. Ez velem sem volt másként, hiszen mindannyian hús – vér emberek vagyunk. Mi történt? Egy izgalmas és hosszú út egy távoli országban rádöbbentett arra, mennyire törékenyek vagyunk, s mennyire az általunk elképzelt és kreált világban élünk. A lélek tisztasága, távol az elektronikával átitatott mindennapoktól visszahozta a nyugalom, a csönd és a befelé figyelés pillanatait. Ahol mi vagyunk, a gondolataink és érzéseink, ahol nem vonja el a figyelmet a zajos és hazug világ, ahol nincsenek álarcok, maszkok és elvárások. Onnan visszatérni olyan érzés volt, mint amikor a szellemet erővel akarjuk visszazárni a palackba. Dühös voltam és bántott, hogy ezt a körülöttem élők miért nem látják és érzik. Miért nem írható fel receptre ez azoknak, akik nem látnak az orruktól tovább, s nem csak magukat, de már a környezetüket is megbetegítik elvárásokkal, bírálattal, vagy életre szóló lelki szúrásokkal.

Ahhoz, hogy kijuthattam a saját magam alkotta fal mögül és sikerült a helyzetből – abból az elefántcsonttoronyból kijutnom ismét, ahova önszántamból zárkóztam be – először befelé indultam el. Három külső, éles fájdalom billentett ki végül, melyek rövid idő leforgása alatt értek három olyan helyről, melyek egyenként is fontosak voltak számomra, ahol a bizalom és tisztelet alapvetően működött a részemről. Hosszú hetekbe telt, mire megnyugodtam és megtaláltam azokat a pontokat, ahol a dolgok ezt a furcsa fordulatot vették. Kerestem a szerepem és a helyem a helyzetekben, s felidéztem azokat a pillanatokat, ahol én magam hoztam meg azokat a végzetes döntéseket, melyek ide vezettek. Oda, hogy padlóra kerültem. Totálisan kibillentem, hiszen hagytam magam kibillenteni. Érthető és teljesen normális folyamat volt ez, hiszen olyan hatások értek, melyek törvényszerűen vonzották magukkal a változást. Egy másik kultúra, másik hitrendszer, az enyémmel teljesen eltérő szokásrendszer és társadalom akkor, mikor már úton vagyok/vagy, valóban sorsfordító. Életre szóló élmény, mely akkora csomaggal lát el, amiből évekig töltekezhetek. Ahhoz azonban, hogy ezt használni is tudjam, először széthullott minden, s valami új, valódi és igaz kezdődött.

Csapdában éreztem magam, a helyzet szinte megfojtott. Láttam az alagút végét, tudtam elérem, mégis inkább leültem ott a sötétben és várakoztam. Fontos és talán a legfontosabb az őszinteség volt ismét, ahogyan mindig. Nem csak másokhoz, hanem elsősorban önmagamhoz. Nap mint nap átgondoltam és megfogalmaztam, ha kellett hangosan kimondtam, mennyire fáj az egész. Sokáig nem értettem, s nem is láttam, hol vesztettem el az utat – mire rádöbbentem, soha nem is történt ilyen. Maga az út volt, melyen jártam, s sikeresen vettem az akadályt. Hiszem, ha elindulunk azon az ösvényen, mely a szívünkhöz vezet, megnyílik előttünk a világ. Így is történt. Megláttam szépen lassan mindazt, mi vezetett odáig, hogy azok, akikre felnéztem, bíztam, és bizalmamba fogadtam, miért tették meg azokat a fájó lépéseket. Hálás vagyok értük, mert erőt kaptam a felismerések által. Hálás, mert megláttam, kik igazán fontosak. Kik azok, akik az erőt próbáló helyzetben ott maradtak és nem a „hibákat” látták, nem a saját malmukra hajtották a vizet és nem is a szélirány változását várták. Észrevették, hogy valami új alakul, s tudták, minden változás fájdalmas folyamattal indul el, mint maga a születés is.

Ha körülnézünk, azok  megnyerőek és sugározzák az erőt és az életet, akik rendben vannak önmagukkal, akik ismerik saját erősségeiket és gyengeségeiket és nem szégyellnek erről beszélni sem. Akik ki merik mutatni az örömet, a bánatot és a fájdalmat. Miért is titkolnánk el? Minden, amit átéltünk, mindenki, akivel megismerkedtünk, az életünk részévé válik. Bármennyire is rövid a szakasz, melyet együtt töltünk, hatással vagyunk egymásra. Az ajándékba kapott tanítást, tapasztalatot, érzést pedig érdemes magunkkal vinnünk, hiszen ezek adnak majd erőt és támaszt a következő elágazásnál. Mindannyitoknak, akik végigkísértek ezt a szakaszt és segítségemre voltatok – köszönöm.

folyt. köv.

2017. december 1.

 

Régóta vártam ezt az időszakot. Évek óta vágyom egy nyugodt, békés decemberre. Vágytam arra, hogy ne a rohanásé, a nyűgé és a megfelelésé legyen végre a főszerep. Hosszú éveken át a tökéletesre törekedtem, s a végén az ólmos fáradtság vette át a főszerepet. Mire minden a helyére került, nem tudtam élvezni sem a hangulatát, sem a nyugalmát, sem a pillanatot. Vágytam azt, hogy szépen lassan haladjanak a napok, mindenféle sietős elintéznivaló nélkül; s maradjon idő elcsendesedni, megnyugodni, mire elérkezik az ünnep – s ne arra ébredjek fel, hogy január közepe van. Tavaly sikerült két igazán nyugalmas és meghitt napot sok sétával, beszélgetéssel, filmnézéssel tölteni, a szilveszter a játéké és nevetésé volt – mégis hiányzott valami még abban a pár hétben.

Most megérkezett. Erre vágytam, s most megélem. Az ajándékok most apró meglepetések, főként élmények, melyek becsomagolva várják a karácsony estét. Néhány apróság hiányzik még, melyeket megosztva szerzünk majd be Mamával. A vacsorához való fontosabb hozzávalók a hűvösben várakoznak. A barátaimnak készített ajándékok is elkészültek. Várom a közös vacsorát velük, melyet szokásunkhoz híven ugyanott költünk majd el. Ott érzem igazán, hogy az ünnep megérkezik, s kezdődik valami másfajta időszak végre.

Visszatekintve az évre, életem talán legmozgalmasabb és legszínesebb hónapjait zárom lassan. Teli volt és van élményekkel, mély érzelmek egész skálájával, felismerésekkel és elengedésekkel, s tengernyi utazással ezen a csöpp bolygón. Ezek élményeit a következő napokban megosztom veletek.

Minden évszakot külön – külön is szeretek, hisz mindnek megvan a varázsa – a télnek a fény, az illatok, a csönd és a színek jár. Díszbe öltözik a ház, pedig apró dolgok ezek – néhány gyertya, fények az ablakban és az adventi naptár a falon. Most sikerült először szépen lassan ráhangolódni a várakozás időszakára. Amennyire vágytam erre az érzésre, olyan jólesik most.

… megérkeztem …