2017. december 15.

“Aki befelé néz, az felébred.”

Az ígéret

Január – június. Az első hat hónap, mely hosszú idő után ismét egy erőt próbáló időszak volt tele élményekkel, érzésekkel, fájdalommal és felismeréssel.

Mindannyiunk számára a legnehezebb és legrögösebb út befelé vezet. Nagyon sokszor fojtunk el érzéseket, megérzéseket, mondatokat, eseményeket. Nem akarunk megérteni helyzeteket és elfogadni azt, nekünk is részünk volt abban, hogy a dolgok nem feltétlen kedvezően alakultak. Ez velem sem volt másként, hiszen mindannyian hús – vér emberek vagyunk. Mi történt? Egy izgalmas és hosszú út egy távoli országban rádöbbentett arra, mennyire törékenyek vagyunk, s mennyire az általunk elképzelt és kreált világban élünk. A lélek tisztasága, távol az elektronikával átitatott mindennapoktól visszahozta a nyugalom, a csönd és a befelé figyelés pillanatait. Ahol mi vagyunk, a gondolataink és érzéseink, ahol nem vonja el a figyelmet a zajos és hazug világ, ahol nincsenek álarcok, maszkok és elvárások. Onnan visszatérni olyan érzés volt, mint amikor a szellemet erővel akarjuk visszazárni a palackba. Dühös voltam és bántott, hogy ezt a körülöttem élők miért nem látják és érzik. Miért nem írható fel receptre ez azoknak, akik nem látnak az orruktól tovább, s nem csak magukat, de már a környezetüket is megbetegítik elvárásokkal, bírálattal, vagy életre szóló lelki szúrásokkal.

Ahhoz, hogy kijuthattam a saját magam alkotta fal mögül és sikerült a helyzetből – abból az elefántcsonttoronyból kijutnom ismét, ahova önszántamból zárkóztam be – először befelé indultam el. Három külső, éles fájdalom billentett ki végül, melyek rövid idő leforgása alatt értek három olyan helyről, melyek egyenként is fontosak voltak számomra, ahol a bizalom és tisztelet alapvetően működött a részemről. Hosszú hetekbe telt, mire megnyugodtam és megtaláltam azokat a pontokat, ahol a dolgok ezt a furcsa fordulatot vették. Kerestem a szerepem és a helyem a helyzetekben, s felidéztem azokat a pillanatokat, ahol én magam hoztam meg azokat a végzetes döntéseket, melyek ide vezettek. Oda, hogy padlóra kerültem. Totálisan kibillentem, hiszen hagytam magam kibillenteni. Érthető és teljesen normális folyamat volt ez, hiszen olyan hatások értek, melyek törvényszerűen vonzották magukkal a változást. Egy másik kultúra, másik hitrendszer, az enyémmel teljesen eltérő szokásrendszer és társadalom akkor, mikor már úton vagyok/vagy, valóban sorsfordító. Életre szóló élmény, mely akkora csomaggal lát el, amiből évekig töltekezhetek. Ahhoz azonban, hogy ezt használni is tudjam, először széthullott minden, s valami új, valódi és igaz kezdődött.

Csapdában éreztem magam, a helyzet szinte megfojtott. Láttam az alagút végét, tudtam elérem, mégis inkább leültem ott a sötétben és várakoztam. Fontos és talán a legfontosabb az őszinteség volt ismét, ahogyan mindig. Nem csak másokhoz, hanem elsősorban önmagamhoz. Nap mint nap átgondoltam és megfogalmaztam, ha kellett hangosan kimondtam, mennyire fáj az egész. Sokáig nem értettem, s nem is láttam, hol vesztettem el az utat – mire rádöbbentem, soha nem is történt ilyen. Maga az út volt, melyen jártam, s sikeresen vettem az akadályt. Hiszem, ha elindulunk azon az ösvényen, mely a szívünkhöz vezet, megnyílik előttünk a világ. Így is történt. Megláttam szépen lassan mindazt, mi vezetett odáig, hogy azok, akikre felnéztem, bíztam, és bizalmamba fogadtam, miért tették meg azokat a fájó lépéseket. Hálás vagyok értük, mert erőt kaptam a felismerések által. Hálás, mert megláttam, kik igazán fontosak. Kik azok, akik az erőt próbáló helyzetben ott maradtak és nem a „hibákat” látták, nem a saját malmukra hajtották a vizet és nem is a szélirány változását várták. Észrevették, hogy valami új alakul, s tudták, minden változás fájdalmas folyamattal indul el, mint maga a születés is.

Ha körülnézünk, azok  megnyerőek és sugározzák az erőt és az életet, akik rendben vannak önmagukkal, akik ismerik saját erősségeiket és gyengeségeiket és nem szégyellnek erről beszélni sem. Akik ki merik mutatni az örömet, a bánatot és a fájdalmat. Miért is titkolnánk el? Minden, amit átéltünk, mindenki, akivel megismerkedtünk, az életünk részévé válik. Bármennyire is rövid a szakasz, melyet együtt töltünk, hatással vagyunk egymásra. Az ajándékba kapott tanítást, tapasztalatot, érzést pedig érdemes magunkkal vinnünk, hiszen ezek adnak majd erőt és támaszt a következő elágazásnál. Mindannyitoknak, akik végigkísértek ezt a szakaszt és segítségemre voltatok – köszönöm.

folyt. köv.