2018. január 13.

Kapcsolatok

Egy csoportos foglalkozás keretében ismét felmerült a téma, hogyan változnak baráti kapcsolataink, hogyan kapunk új társakat utunkra és hogyan tűnnek el páran életünkből vagy épp mi az övékéből. Számtalanszor említettem már, hogyan változtatta meg kapcsolatrendszeremet az elmúlt időszak. Az a változás, melyet megéltem, elsodort mellőlem néhány barátot, de annál több új kapcsolatra tettem szert. Stabilakra, megértőkre, igazi, őszinte, felnőtt barátságokra. melyek között természetesen ott vannak a majd két évtizedre visszanyúló, sok – sok helyzeten átívelő barátságok is.
Furcsa volt megélni az új ismeretségek pillanatát és ugyanúgy azt, is mikor végéhez közeledett néhányuk. Nehezen fogadtam el, hogy nem haladunk mindannyian ugyanabba az irányba. Ha életünk más fordulatot vesz, sokan már nem akarnak mellettünk maradni. Nem értik a változásokat, s talán nem is akarják elfogadni azt, hogy ami állandó az a változás maga. Nem tudnak velünk lépést tartani vagy az is előfordulhat, hogy mi maradunk el kicsit tőlük. Mi szelektálunk, esetleg maga az élet írja felül a döntéseinket.

Mindannyian fejlődünk életünk során, eltérő ütemben, eltérő módon. Ha szeretnénk egymást megtartani, s kapcsolatban maradni, akkor nincs helye magyarázkodásnak, elutasításnak, sértődésnek vagy épp bántó kritikának. Azt, akit szívünkbe zárunk, úgy fogadjuk el, ahogy van. Hibáival és értékeivel együtt. Nincs helye bántó és sértő megjegyzéseknek sem, s még kevésbé annak, hogy az egymással megosztott érzéseket kiadja harmadik személynek, az, akinek bizalmat szavaztunk. Régóta vallom és teszem, nincs takargatnivalóm, a velem történteket megosztom másokkal. Nyilván nem ugyanolyan mélységben, de életem fontos döntései, mozzanatai nem titkok; szívesen beszélek ezekről, hiszen más is megtapasztalja ezeket, maximum nem beszél róla. A titkok pedig mérgeznek. Ha eltitkolom, akkor magamat tagadom meg, nem vállalom fel a múltam. Pedig az is én voltam. Vagyok. Hoztam olyan döntéseket, melyeknek súlyos és fájdalmas következményei lettek, mégis vállalom. Ennek pedig kétoldalúan kell(ene) működnie. Ha előáll az a helyzet, hogy miközben segítségére van két Ember egymásnak, egyikük a bizalmat kijátszva másoktól kér segítséget a barátságban elhangzottak elemzésére, akkor annak a kapcsolatnak ott vége. Ha ott még jó tanácsokat is kap, mire figyeljen és mire ügyeljen bizalmasával, akkor már nincs is miről beszélni. A barátság szövetség. Nincs benne helye őszintétlenségnek, bizalmatlanságnak és bírálatnak. A harmadik, aki a jó tanácsot adja, valószínűleg irigy, esetleg féltékeny is a szoros kötelékre, melyből ő maga nem részesül. Kételyt ébreszt, s igyekszik a maga malmára hajtani a vizet. Kételyt viszont csak abban lehet felébreszteni, aki bizonytalan és kapcsolódna. Tudja e vajon, hogy a bosszú, a féltékenység, a káröröm igen furcsa érzések, hiszen a saját boldogságát akadályozza meg közben. Különösen akkor, ha ő is folytatja ezt a kártékony viselkedést, s ős is figyelmeztet másokat – a lavina beindul. Csodálkozik közben, milyen messze jutnak azok, akik hullámvasúton ugyan, de szeretve, lelkük legmélyebb bugyrait megjárva törekszenek a fejlődésre, megélve jót és rosszat. Nem félnek sem a bukástól, sem a kudarctól. Nem védőbástyákat vonnak maguk köré, hanem épp a lebontásukon dolgoznak, s bár tudják, szerezhetnek sérüléseket, azzal is tisztában vannak, hogy ezáltal haladnak.
Nincs értelme egy olyan barátságot sem tovább nyúzni, ahol nincs megértés, de idő sem egymásra. Fogadjuk el, hogy egy jó darabon együtt utaztunk, de néhányan most leszállnak egy – egy állomáson, s másik vonatra szállnak fel. Vigyük magunkkal a kapcsolatból a szép emlékeket, a kellemetleneket pedig engedjük el. Ha mégsem megy, mert valamelyikünknek ez nehézséget okoz, akkor csendben hagyjuk a másikat útjára menni. Ez mindkét oldalról nehéz és hosszú folyamat, kölcsönös tisztelet szükséges hozzá. Talán csak a kapcsolat minősége változik meg, a szál azonban megmarad. Semmi sem lehetetlen, mikor felnőttként állunk a feladat elé.

Nyugodt és kiegyensúlyozott azóta az életem, mióta így teszek; s szeretettel elengedtem azokat, akik menni akartak. Azokat, akik megvetnek, lenéznek másokat elfogadom, de nem keressük egymás társaságát. Megtehetnék ők is, hogy kipróbálnák a másik életének súlyát, melyet cipel. Megláthatnák, hogy nem fél hibákat elkövetni, és ki mer lépni a biztos rossz helyzetből. Mer kockáztatni, hiszen az már fél siker a cél felé haladó úton. Ehhez azonban be kell járnunk a saját utunkat, beleállni helyzetekbe, meglátni az elakadásainkat – s ami talán a legfontosabb, újra és újra bízni és hinni az emberi kapcsolatokban.

“Az élet nem mindig azokat az embereket sodorja eléd, akiket te szeretnél. Néha az élet pont azokat a kapcsolatokat adja neked, melyekben lehet, megtapasztalod, hogy megbántanak, szeretnek, elhagynak, de ezáltal fokozatosan megerősítenek, s segítenek abban, pont azzá a személlyé válj, akivé válnod kell.”