2018. január 25.

 

Batman és Robinék

Sokszor hangoztatom, mennyire fontosak az apró mozzanatok. A másodperc törtrésze, amikor a megérzésekre hagyatkozom. Amikor abban a pillanatban, hogy elönt valami különleges érzés, meghozom a döntésem, elindulok és megvalósítom. S mikor ehhez van társ, külön öröm, hiszen osztozunk a megélt pillanatban.

Kora délután arra lettem figyelmes, hogy kolléganőm egy zárt csoportban segítséget kér. Egy denevér az iskola falának csapódott, megsérült; szükséges lenne elvinni Mályiba, a Madármentő Állomásra. Az első gondolatom az volt, biztosan lesz valaki. Aztán pár perc múlva újabb kérés. Majd egy harmadik. Felhívtam, s megbeszéltük, megyek az állatkáért, elviszem, ha nem akadt ott helyben jelentkező. (Egyáltalán nem meglepő, miután kétszer voltunk szemtanúi kicsi rigók születésének és növekedésének az erkélyünkön a muskátli leveli között. Nem beszélve a hazahordott kiskutyákról.)

Hívtam az állomást, tudjanak arról, denevérrel érkezem (kiderült, már várnak bennünket) – miközben mosolyogtam azon, mennyire szürreális már maga a beszélgetés is. A következő hívás rövid volt: „Eljössz velem Mályiba? El kell vinnem egy sérült denevért.” A Kedves pedig már nem csodálkozott, s miközben mosolyogva elmondta, mit gondol az egészről – természetesen igent mondott. Hívtam a lányom, nem érek haza a megbeszélt időben, másfél órával később fogok érkezni, mert egy sérült denevért viszek kórházba. „Rendben, Anya. …. Tessék?!”

Bence az iskola kapujában várt a gondosan lezárt dobozzal, amit csak elvettem a letekert ablakon át. A doboz könnyű volt, üresnek tűnt; milyen apró súlya van egy féltenyérnyi denevérnek. Miután már ketten autóztunk a dobozzal Mályi felé, még azon viccelődtünk, vajon van e egyáltalán valami a dobozban, vagy egy jóízű tréfa áldozata lettem; mikor pedig bekanyarodtunk úti célunk elé, már arról beszéltünk, vajon túlélte e a jószág az elmúlt bő másfél órát.

Vártak bennünket. Lehoczky Krisztián szakértő kezekkel tárta fel és kezelte a sérülést, miközben rengeteget mesélt a denevérekről. Leírhatatlan érzés, amikor állsz az aprócska helységben, s látod, hogy a sérült, magatehetetlen pici állat hogyan kel újra életre. Milyen bizalma van, hiszen szakértő kezekbe került. Krisztián megmutatta a már ott lévő denevér-csapatot, akik a közelmúltban kerültek hozzájuk. Láthattuk az etetésüket, s megismerkedtünk a pici kuvikkal is. Alexandra is bekapcsolódott a mesélésbe, mi pedig csak hallgattuk a történeteket, hogyan kerültek oda a madarak, mennyit dolgoznak velük – szeretettel. Az a rövid idő, amit ott töltöttünk, felemelő volt, tele élménnyel. Jó volt megtapasztalni, látni, hallani, milyen féltő gondoskodással teszik a dolgukat nem másért, az örömért, a háláért, amit ezek a pici állatok nyújtanak.
Még most is mosolygok, mikor eszembe jut a délután: hogyan indult, s hogyan ért véget. S mi a történet vége?

Nézzétek:

https://www.facebook.com/madarmentes/posts/799319413593208

Estére életre, s társakra lelt.

Köszönöm