2018. február 12.

szép

Hányszor halljuk ezt a szót. S mindannyinknak mégis mennyire mást és mást jelent. Mi szép? Az intelligencia, a humor, az esendő, az erős, a bátor. Az, aki megmutatja magát, s nem az, aki rejtőzködik. Aki kimondja, s nem az, aki cinkosságot vállal. Pokoli nehéz erősnek lenni, előfordul az is, hogy egyedül érzed magad. Biztos megtörtént már, hogy meghátráltál, nem érezted magadban az erőt. Hiába tudtad, lépned, indulnod kell, mindig találtál még kifogást vagy magyarázatot arra, hogy miért maradj az adott helyzetben. Valószínű volt még ott tanulnivaló. Nem feladtad, egész egyszerűen csak időre volt szükséged ahhoz, hogy erőt gyűjts és tovább haladj. A sérülések összetörhetnek, begubózhatsz – vagy tanulsz belőle és felállsz.

Nem szégyen sírni, nem szégyen összetörni – fontos, tudj belőle építkezni és újra bízni. megrázni magad, majd nekivágni az útnak. Újra és újra. Miben vagy más, mint a többiek? Abban, hogy te nem adtad fel. Nem szegte a kedved egy kudarc, egy rossz gyermekkori élmény. Nem ragadtál bele, nem ugyanarra a sémára húzol minden egyes helyzetet, hanem megláttad és változtattál. Ez adja az erőd. S ettől leszel szép.

Kételkedtek benned, te bizonyítottál. Nem nekik. Magadnak. Óriási különbség. Ők most merre járnak? Akik okoskodtak, féltékenyek voltak, irigykedtek, akik azt mondták: csak a szád nagy, de úgysem mered és nem is tudod megcsinálni. Akik azt mondták: kötelességeid vannak, gesztusokat kell gyakorolnod mások felé. Akik elvárásokat támasztottak feléd és várták, mikor állsz be a sorba. Akik most ugyanúgy súgnak össze, de már a hátad mögött. Valószínű, megijedtek attól, amit láttak. Félnek kimozdulni és újra belevágni. Hiszen minden út tele van tapasztalásokkal és fájdalmakkal – de ugyanezek az utak biztosítják a felemelkedés, a sikert és a boldog perceket is. Te már megcsináltad. Nehéz volt, időt és erőt követelt, de túljutottál rajta. Itt vagy. Más vagy. Nem mástól várod a segítséget.

Maradj ilyen. Erős, bátor, s ettől szép. Olyan, aki nem belefásul az életbe, hanem hangosan énekel, aki rácsodálkozik a világra, aki beül a hintába vagy épp előhúzza a társasjátékot. Aki nem megjátssza a komoly felnőttet, hanem emlékszik arra minden pillanatban, honnan is jött.

Aki élvezi az életet.

szép

 

2018. február 11.

tükör

Sokszor nézek tükörbe. így és úgy is. A kép változik, s szépen lassan más idősíkban látom magam, miközben belül ugyanaz a huszonéves maradtam, aki gyermeki tisztasággal tud örülni mindennek vagy épp sírdogálni egy megható jeleneten. Ami változott, hogy bölcsebbé lettem.

Most, hogy egy ismét egy új fejezet kezdődik az életemben, bár a cselekmény közben több szálon folytatódik; elém került az a fotó, melyet életem első munkahelyére az önéletrajzomhoz csatolva adtam be. Elmosolyodtam, mert alapvetően semmi nem változott – miközben mégis minden. Ugyanazokat az értékeket vallom, ugyanazon normák vezérelnek, s mégis mennyi minden változott. Pontos 22 évvel ezelőtt történt mindez. Mennyi mindenen keresztülmentem, mennyi mindent kaptam vagy épp elveszítettem, mennyi mindent megéltem, s mennyi mindent láttam. Felsorolni is nehéz. A fiam lassan 20 éves, a lányom 14, Nagyi és Apa már fentről figyelnek a többiekkel, miközben Anya azóta is minden nap a hátországom képviseli.

Sokáig nem játszottam a külsőmmel. Sőt, pont arra használtam, hogy elrejtsem magam. Láthatatlanná váljak. Nagy kerek szemüveg hosszú szoknyával. Lehetőleg feketével. Sok időbe telt és rengeteg munka volt elfogadni és megismerni önmagam; melós évek múltak így el. A mosoly és a szemöldök maradt. A szemem színe változott. Büszke vagyok a kevéske ráncra vagy épp felhőre a tekintetem előtt. Az is én vagyok. Néhányan ismerik a történeteket mögöttük. Minden itt kezdődik: az elfogadásnál. Amikor elfogadjunk önmagunkat, minden esendőségünkkel, fejlesztendővel és nem utolsó sorban képességgel, melyek előrevisznek bennünket. Ekkor csodákra vagyunk képesek.

Holnap új fejezet indul, új lapokat töltök meg; miközben figyelek arra, hogy az eddigi cselekmény szálai folytatódjanak és a kalandok sora ne törjön meg. A társam, a társaim pedig velem, mellettem haladnak.

2018. február 9.

megbocsátás

Milyen gyakran használjuk ezt a szót, akármelyik irányban. Ne haragudj. Bocsáss meg. Vagy épp: megbocsátok neked. Milyen gyakran nem gondoljuk és nem is érezzük őszintének, hiszen ez az egyik legnehezebb érzés. Nem döntés kérdése. Mindig kettőn áll.
Megbocsátok neked, hiszen esendőek vagyunk. Adok még egy esélyt neked, mert fontos vagy. Adok, mert nem tudtad, mit teszel. Nem bántani akartál, egyszerűen ösztönből cselekedtél. Amikor azt érzem, félelemből belém martál, sokkal nehezebb, hiszen ütést akartál mérni rám. Elvártál. Elvártad, hogy azt, amit mondtál, semmissé tegyem. Én. Bántani akartál. Térjek észhez. Aztán erővel azon akarsz dolgozni, hogy újra a réginek lássalak. Szépnek. Ahogyan az elején. Nem. Megbocsátok, de megyek tovább. Nélkületek. Bölcsebben. gj
#GallaiJudit

“Az együttlét nem követeli meg az ellenállást. Ha velem vagy, mellettem vagy, ha követsz, hülye lennék neked ellenállni. De ha irányítani akarsz, ha meg akarsz győzni dolgokról, ha uralkodni akarsz felettem, akkor, ha nem állok ellen, eltűnök benned. Veszélyes ellenállni, mert elveszíthetem a figyelmedet, a szeretetedet, jóindulatodat. Hihetetlenül vonzó a “legyünk mi ketten egyek, és az az egy legyek én!”. Pedig ez egy ördögi csábítás. Ha nem állok ellen, végem van. Az alá-fölé rendeltségi viszony gonosz, csak ideiglenesen, rövid időre, veszélyben van rá szükség; csak ilyenkor nem ártalmas. Nem csoda, hogy a demagógok kríziseket kreálnak. A szabadságomért minden pillanatban, míg meg nem halok, újra és újra harcolnom kell.” Feldmár

2018. február 4.

döntés (1)

Életünk során rengetegszer kerülünk döntéshelyzetbe Sokan és sokféle dolgokban kérdezik tőlem, melyik a helyes döntés és merre induljanak el.

Helyes döntés nincs. Döntés van. Dönteni szükséges. Ha hezitálunk, a dolgok rosszabbra fordulhatnak, s olyankor már késő bánkódni. Amit fontos észben tartanunk az az, hogy bármerre is induljunk, a felelősséget nekünk kell vállalni a döntésünk következményeiért. Senkit nem hibáztathatunk döntéseink végeredményéért.

Fontos, hogy kövessük megérzéseinket. Amikor egy helyzet, szituáció vagy épp kapcsolat nem megfelelő a számunkra, figyeljük meg reakcióinkat. Ha valami rossz érzéssel tölt el, azt ne válasszuk, arra ne induljunk, mert rövidebb vagy hosszabb idő alatt, de bebizonyosodik, hogy igazunk volt. Félelemből sem célszerű dönteni, hiszen ilyenkor nem tiszta, nem világos, merre is szeretnénk menni, haladni. Ilyenkor csak menekülünk adott helyzetek elől. Sajnos félelmeink gyakran akadályoznak meg bennünket abban, hogy a megfelelő irányba induljunk. A félelem görcsöt okoz bennünk, s megmérgezi a mindennapokat. . A sors azonban mindig lehetőséget ad nekünk arra, hogy teljes életet éljünk.

Magam is sokszor kerülök döntéshelyzetbe. Mit teszek? Átgondolom, hogyan kerültem az adott szituációba, s közben figyelem az érzéseimet, megérzéseimet. Figyelek arra, hogy a döntésemben benne legyek, tudjam, merre tartok, mit nyerek és mit veszítek. Nem másoknak akarok megfelelni ilyenkor, hanem önmagamnak. Fontos, tükörbe tudjak nézni a nap végén. Minden nap végén. Fontosnak tartom, hogy a döntés következményeivel szembe tudjak nézni, s ne magamat ostorozzam később.

Akármennyire is nehéz meghoznunk egy döntést, jobban járunk, ha minél előbb megtesszük ezt. Kockázatos, de a végeredmény – az időintervallumtól függetlenül – megéri. Akik pedig döntésünk részei – megértik, vagy idővel meg fogják érteni annak fontosságát.

“Lehet, hogy lesznek kétségeid, hogy jól döntöttél-e, lehet, lesznek olyanok is útközben, akik erősítik a kétségeidet, és azt mondják, hogy nem jó az út, amit választottál. Lesznek nehézségek az út során, és ilyenkor biztosan azok a hangok erősödnek, melyek azt mondják, miért indultál el, fordulj inkább vissza. Azonban jusson eszedbe (…), a teremtőtől azért kaptál tehetséget és bátorságot, hogy az utat, amit kiválasztottál, végig tudd járni.” (Stalter)

 

2018. február 1.

 

A karácsony elteltével a szürke hétköznapok köszöntöttek be, -melyek sok ember lelkét megdolgozzák, még azokét is, akik igyekeznek harmóniában, egyensúlyban tartani a mindennapokat. A január is eltelt. A legszomorúbb látni azt, hogy akiknek nem úgy alakul az életük, ahogyan azt elképzelik vagy szeretnék, milyen sokat dolgoznak azon, hogy másokét is tönkretegyék. Szomorú ez.

Miért teszik ezt?

Mert a saját, önnön boldogtalanságukat nyilvánítják ki a másik felé. Szinte kényszert éreznek arra, hogy bántsák, megalázzák a másikat. Fontos tudnunk, hogy nem akarattal, szándékosan teszik ezt, hanem egy régen elszenvedett, s az idők során fel nem dolgozott sérülést próbálnak meg elfedni így – s ezáltal elégtételt venni. Nem jut eszükbe a fejlődés, a seb feltárása és gyógyítása, önmaguk megismerése – inkább a környezetüket is magukkal rántják. Tele vannak félelemmel, görccsel, elfojtással. Nagy szükségük lenne a szeretetre, elfogadásra, de sajnos nehezen vagy alig tudják ezt elfogadni.Miért?

A válasz egyszerű – mert önmagukat sem szeretik, nem tudják elfogadni sem magukat. Azok pedig, akik önmagukat nem ismerik, nem szeretik, sajnos másokat sem tudnak szeretni.

Mit tehetünk? Elfogadjuk, s talán ez a legnehezebb, hogy megértjük, nem a mi felelősségünk az, hogy önpusztító életet élnek. Tiszteljük önmagunkat annyira, hogy nem hagyjuk magunkat sem bántani, sem lehúzni, sem megalázni. Hiszünk magunkban annyira, hogy saját sérüléseinket, elakadásainkat feltárjuk – ha mégsem, akkor segítséget kérünk. megbocsátunk azoknak, akik bántanak, megsebeznek bennünket. Egyenes háttal továbbállunk, s nem alacsonyodunk le a szintjükhöz, nem reagálunk a támadásokra – hiszen csak így tudjuk megőrizni a nyugalmat, a harmóniát és a becsületünket. Azt, hogy minden este nyugodt szívvel, lélekkel tudjunk tükörbe nézni és aludni.

Ez a kiegyensúlyozott élet titka.

Ez az igazi szabadság.