2018. február 11.

tükör

Sokszor nézek tükörbe. így és úgy is. A kép változik, s szépen lassan más idősíkban látom magam, miközben belül ugyanaz a huszonéves maradtam, aki gyermeki tisztasággal tud örülni mindennek vagy épp sírdogálni egy megható jeleneten. Ami változott, hogy bölcsebbé lettem.

Most, hogy egy ismét egy új fejezet kezdődik az életemben, bár a cselekmény közben több szálon folytatódik; elém került az a fotó, melyet életem első munkahelyére az önéletrajzomhoz csatolva adtam be. Elmosolyodtam, mert alapvetően semmi nem változott – miközben mégis minden. Ugyanazokat az értékeket vallom, ugyanazon normák vezérelnek, s mégis mennyi minden változott. Pontos 22 évvel ezelőtt történt mindez. Mennyi mindenen keresztülmentem, mennyi mindent kaptam vagy épp elveszítettem, mennyi mindent megéltem, s mennyi mindent láttam. Felsorolni is nehéz. A fiam lassan 20 éves, a lányom 14, Nagyi és Apa már fentről figyelnek a többiekkel, miközben Anya azóta is minden nap a hátországom képviseli.

Sokáig nem játszottam a külsőmmel. Sőt, pont arra használtam, hogy elrejtsem magam. Láthatatlanná váljak. Nagy kerek szemüveg hosszú szoknyával. Lehetőleg feketével. Sok időbe telt és rengeteg munka volt elfogadni és megismerni önmagam; melós évek múltak így el. A mosoly és a szemöldök maradt. A szemem színe változott. Büszke vagyok a kevéske ráncra vagy épp felhőre a tekintetem előtt. Az is én vagyok. Néhányan ismerik a történeteket mögöttük. Minden itt kezdődik: az elfogadásnál. Amikor elfogadjunk önmagunkat, minden esendőségünkkel, fejlesztendővel és nem utolsó sorban képességgel, melyek előrevisznek bennünket. Ekkor csodákra vagyunk képesek.

Holnap új fejezet indul, új lapokat töltök meg; miközben figyelek arra, hogy az eddigi cselekmény szálai folytatódjanak és a kalandok sora ne törjön meg. A társam, a társaim pedig velem, mellettem haladnak.