2016. március 31.

ezért érdemes

Rég találkoztunk, bár gyakran beszélgettünk. Mégsem volt már ugyanaz, hiszen nem minden nap futottunk össze, vagy kacsintottunk össze cinkosan, esetleg némi szigorral igyekeztem rájuk hatást gyakorolni.
Február elején, egy hideg péntek estén még utoljára megöleltük egymást, megbeszéltük, hogy találkozunk még, nem tűnök el, csak a székhelyem teszem át máshova. szeretem őket és segítek, ahogyan eddig is tettem. Egy alkalmat leszámítva, ahol végigtanultunk páran egy délutánt a felvételik előtt, nem találkoztunk.
Sietősen vettem a lépteket, ahogyan a megbeszélt találkozóra igyekeztem. Ahogy megláttam őket beszélgetni az asztaloknál, már én magam is mosolyogtam. Fontos volt ez a találkozó mindannyiunknak. Futottak és egyesével megöleltük egymást. Ezt szeretem a gyerekekben, ezt szeretem a munkámban. A gyerekekbe vetett energia, idő és munka megtérül. Nem mindannyian hangolódunk egymásra, más más utat járunk be, mégis ilyenkor mérhető is tisztán az eredmény. Boldogok. Én is. Döcögősen indul a beszélgetés. Kérdeznek. Sokat. Hogy hiányoznak e nekem. Jó helyre kerültem e. Az egész délután elszalad, észre sem vesszük. Ölelések újból és a megerősítés: legközelebb is lesz ilyen, ugye.
Huszonnégy óra sem telt el, s újra átéltem ezt, másik csapattal. Gyerekek, futás, ölelés. Ők nem kérdeztek, nem meséltek, csak együtt játszottunk. Együtt és egymás mellett. Ahogyan ezelőtt tettük, mintha mi sem változott volna. Majd búcsúzás, ölelés és a már megszokott módon hangzik el: amikor hazaérünk, írunk.
Kora délután üzenet. Egy fotó Ferihegyről. Elérzékenyültem. Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor meséltem neki, nekik, mennyire szeretem a repülőket. Milyen érzés akár a repülés, akár más kultúrákat felfedezni. S élete első repülése előtt még írt. Fél. Nem kell. Milyen? Jól megchateltük, majd eltűnt. Mielőtt hazaértem volna, jött az élménybeszámoló pár sorban, ez tényleg hullámvasút. Még a szavak is boldogan futottak a képernyőn.
S hogy telt az este? A barátaimmal. Rengeteg nevetés és komoly témák váltakozása. Szóba kerül az oktatás is, ki hogyan és mit csinál. Merre érdemes haladni, mit szükséges beletenni, hogy életrevaló nemzedéket neveljünk. Hogyan járjunk előttük példával, s hogyan maradjunk hitelesek. Mert a gyerek lát, érez, figyel és másol. Kíméletlenül őszintén mondja el a véleményét, ha szükséges. Ha tiszta lelke érzékeny a világra, akkor megtanulj a csöndet is. Bölcsen. Önmagát védve. Hogy pedagógusként sosem tudhatjuk, épp melyik pillanat, tett vagy mondat hagy nyomot a lelkükben és lesz meghatározó egy életre.
Ahogy hazaértem, azon gondolkoztam, mennyi minden megváltozott azóta, hogy a pályára léptem, s az azóta szerzett tudásom hogyan segített abban, hogy a segítő szakmámban is előnyömre váljon mindez. Hogyan tudom a kettőt ötvözni és meglátni – meglépni a lehetőségeket. Amikor nehéz feladatot kapok, akkor beletenni mindent, a lehetőségeimhez mérten. Nem feladni, hanem megkeresni a módját, hogyan tudok változtatni, változni, segítséget kérni. Nem csöndben maradni és meghúzódni, mert akkor cinkossá válnék magam is.
Az élet tele van buktatókkal, feladatokkal, melyek mindig a felismeréseket hozzák. Nehéz pillanatok ezek és nem mentesek a bukástól sem. Általuk fejlődünk, hiszen a régi botladozásokat tudjuk korrigálni vagy épp más módszert alkalmazni, hiszen mindannyian mások vagyunk. Egy nem változik. A hitelesség: hogy azt tesszük, amit mondunk. Mindenkor. Amit pedig mondunk vagy teszünk, azt vállaljuk is.

2018. március 20.

 

Ez a hónap sokszor jelentőséggel bírt az életemben, s tudom, ezután is így lesz. Számos alkalommal hozott kellemes meglepetéseket, fantasztikus utazásokat, többet is, új ismeretségeket vagy épp lezárásokat. Sosem telt még el sem eseménytelenül, sem nyomtalanul. Mindig várom ezt a hónapot (mint az összes többit is) mert tudom, rejteget valamit számomra, ami jelentőséggel bír majd ismét.

A koncert, amire elmentünk hihetetlen energiákat szabadított fel. Egyben volt, egy pillanat szünet vagy unalom nélkül; folyamatosan fent tartva a figyelmet és hangulatot két és fél órán át. Jólesett figyelni és átélni azt, hogy amit érzek, amire vágyom, azt más is hasonlóképpen éli meg. S ezt saját bőrömön tapasztalhatom. Azt, hogy elérve egy szintet kemény munkával sem felejti el, honnan indult, hol erednek a gyökerei. Döntött. Elköteleződött. Cselekedett. Hitt. Alázattal. Hatalmas dolog ez. Megtett mindent, amire képes volt, amit el tudott végezni. Nem késlekedett és nem csüggedt, ha várni kellett a sikerre. Bátor volt és kitartó.
A koncert utáni hangulatban kilépve a csarnokból még az sem zavart, hogy szakadt a hó újra. Ellenőriztük a fórumokat, hazatelefonáltunk, hogy indulunk és nekivágtunk az útnak. Pléd, meleg ruha, forró tea és rágcsa volt a fedélzeten. A kis autó szelte a kilométereket a szakadó hóesésben, alig több mint két óra alatt meg is tettük a távolság felét. Beszélgettünk, nevettünk, vagy épp hallgattunk. Az a fajta csönd, amiben jó létezni. Csak úgy lenni. Félúton átadtam a volánt, mert érezhető volt, a talaj forrósodik a hóvihar ellenére is. Megosztottuk a feladatot, a terhet. Ô, aki addig türelmesen segített es biztatott, átvette a kormányt. Gondosan ellenőrizte az autópálya állapotát minden lehetséges módon, felhívta az útinformot és lehajtott a pályáról.

Elcsöndesedtünk. Ijesztő volt megélni a föltámadt hófúvást. Az út sötét volt, néha egy – egy faluba beérve kaptunk csak lehetőséget arra, hogy a szemünk pihenjen. Az út két szélén, szép lassan megtanultuk, ahogy elindult a szürke gomolyag, tudtuk, ismét támad a szél, hatalmas hófelhőt kanyarítva körénk. Az utat szegélyező fák már régen eltűntek, nem adva így csöppnyi védelmet sem. Sok mindenen jártak a gondolataim. Hálás voltam, amiért kaptunk magunk elé egy segítséget; egyetlen autót, mely támpontot jelentett majdnem hazáig. Mutatta az irányt, mutatta az utat, melyet követnünk kellett. Mint a csillag annak idején. Bevallom én magam többször feladtam volna. Ő nem tette. Nem fordult vissza, hanem haladt előre. Nem fordult vissza, hanem másik utat választott. Megtett mindent, amit tudott; amiről gondolta és érezte, hogy meg tudja csinálni. A bátorságban mindig erő rejlik. Ez a varázslat. Az egymás utáni két élmény pontosan olyan volt, mint maga az élet. Hullámzó, teli érzésekkel és feladatokkal, vegyítve egy kis izgalommal; melynek a szelét, ha befogjuk a vitorlánkba, újabb tapasztalások felé vehetjük az irányt.

Hazaértünk épségben. Kikerültük a dugókat, fennakadásokat. Megúsztuk a baleseteket és a kellemetlen órákat a hó fogságába zárva. Gazdagodtunk tapasztalatokkal. Döntött. Cselekedett. Hitt. Alázattal. Megtett mindent, amire képes volt, amit el tudott végezni. Nem késlekedett és nem csüggedt. Bátor volt és kitartó. Bizalom és kitartás kellett csak hozzá. gj

2018. március 12.

 

Rövid időn belül háromszor kérték rajtam számon, hogy megváltoztam. Már nem az vagyok, aki voltam. Pontosan tudtam, igazuk van, hiszen egy valami biztos az életben – s az a változás. Aki nem képes tanulni, meglátni, fejlődni, továbblépni – nem is él. Aki a változás útjára lép, ráébred, hogy nem ugyanaz a személy már, aki azelőtt volt. Az elmúlt évek során valóban gyökeresen megváltozott körülöttem minden, melynek számos oka van. A tanulás, az ezáltal megismert barátok, szakemberek, az utazások és az ott szerzett tapasztalatok, s nem utolsó sorban a belső munka és belső utazás, mely valóban más pályára terelte a bolygómat. Számos dolog, mely régen elviselhető volt, mára elfogadhatatlanná vált. Különösen igaz ez azokra a helyzetekre, ahol a hazugság, a bántás, a ferdítés és az álságosság kaptak teret. Voltak helyzetek, ahol régen csöndben maradtam, ma pedig már kimondtam azt, amit látok és érzek. nem is olyan régen még harcoltam, vitatkoztam, mára már másként döntök. Hallgatok és továbblépek. Nem aggódom és nem félek. A belső hangra figyelek, a körülményeket szemlélem és egyetlen percet sem pazarolok olyan helyzetekre és emberekre, melyek már nem érdemlik meg, hogy időt és energiát fektessek beléjük.

Mégis miért döbbentett meg a számonkérés? Mert hozzám valaha közel állóktól érkezett. Olyanoktól, akik egy időszakot végigkísértek az életemből, akiknek a véleménye fontos volt számomra. Nem tűrték a változást. Erővel akartak azon az úton tartani, ahol a már alaposan kitaposott út hever, mely tele van a múlt sebeivel; fegyvereiket pedig készenlétben tartották, ha támadás érné őket, meg tudják védeni az igazukat. Nem értették, miért nem harcolok. Ahogyan azt sem, miért nem állok a sorba. Pedig nem is olyan régen, pontosan ezt hangoztatták ők is; csak épp a tettekig nem jutottak el.

Dühös vagyok e? Esetleg bánom, hogy így alakult? Nem. Nem, hiszen rengeteget kaptam tőlük egy adott időszak alatt: élményeket, beszélgetéseket, kölcsönös támogatást, talán bizalmat. Fáj látni és érezni, hogy amiben hittek, amiről beszéltek, azt nem merik megélni, s visszakanyarodtak a múltba, egy régi esemény fájdalmát felidézve inkább a kényelmetlen biztonságot választották. Elfogadom ezt. Mi fájt mégis? Az, hogy annak ellenére, tudták, hogy változom, már nem tudtak elfogadni; s ennek tükrében az érzelmeimre igyekeztek hatni. Mindenütt hibákat kerestek, rossz döntéseket, helytelen cselekedeteket. Hálás vagyok nekik, hiszen tudtukon kívül segítettek számomra kedvező döntéseket meghozni, s változtatni az életem folyamán ismét. Nem volt egyszerű, nem volt fájdalommentes – de sikerült.

“Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van. Legtöbbször inkább azt mutatjuk, amire a másik/mások vágynak, amit elvárnak tőlünk. Sőt egy idő után elkezdünk arra vágyni, és azt hisszük, hogy a másik vágya a mi vágyunk is. Ez vegytiszta őrület, hiszen még egy egysejtű organizmus is jobban tudja, hogy mit akar: a fényt keresi, mert tudja, neki arra van szüksége. Az ember számára vajon miért olyan nehéz felvállalni, ami neki jó, ami az ő saját vágya?” Feldmár

Őszinte szívvel köszönöm nektek a tanításokat.

2018. március 10.

kedvesség

Mindenki erre vágyik, nem mindenki értékeli. Azonnal beindul a gépezet, s bizalmatlanok lesznek sokan. Biztosan azért kedves a másik, mert érdeke fűződik hozzá. Szomorú. A mai modern oktatási rendszer sem erről szól sok helyen. A belső értékek csiszolása helyett sokszor kizárólag a tárgyi tudás kerül előtérbe, az eredmények, a versenyek, a rangsor – nem csak a gyerekek, de a pedagógusok között is – pedig együtt szükséges pallérozni az elmét, a lelket és a testet. A belső értékek tudatosítása, a lélek ápolása elengedhetetlen ahhoz, hogy egészséges fiatal felnőtteket neveljük. A józan ész előcsalogatása ebben az elektronikus világban, a közös tapasztalások megélése és a tudományos eredmények együttes alkalmazása teszi lehetővé azt, hogy a ma gyermekei kiegyensúlyozott felnőtté váljanak a jövőben. 

2018. március 4.

mit szeretek? a múltam, amit feltártam, s megértettem. szeretem a kislányt, aki voltam, aki önfeledten játszott. a kamaszt, aki a zenének és a könyveknek élt. a barátokat, akik körbevettek életem különböző szakaszaiban. szeretem a gyerekkori álmaim, mert mára valósággá váltak: az utazás, a repülés, a barátságok, a hivatásom, a szenvedélyem. szeretem a mát, a most pillanatát minden nyűgével együtt. szeretem azt, akivé váltam. szeretem azt, ahogyan élek, ahogyan meg tudom hozni a döntéseimet, hogy képes vagyok sírni és nevetni, hogy meg tudom élni a pillanatokat, bármilyenek is azok. szeretem, hogy ezt megoszthatom veletek. szeretem, hogy szeretek és szeretve vagyok.