2018. április 26.

‘Hogy vagy most?’

‘Milyen jogon kérdezed meg, ha úgysem érdekel a válasz. Miért kérdezed, ha csak udvariasságból teszed?’

‘Most megbántva érzem magam, hiszen ha nem érdekelne, mi van veled, nem kérdezném meg. Mivel őszintén érdeklődöm, hát feltettem neked ezt az egyszerű kérdést.’

Rövid és gyors, pörgős mondatok egymásutánja. Megdöbbenve hallgattam a “vádakat” egy csoportos foglalkozás elején. Mennyi megbántottság, mennyi sérelem van ebben a pár szóban. Adott is témát ez mindenkinek ott és akkor, hosszú percekig.

Hányszor tesszük fel egymásnak a kérdést, s már látjuk is, a másikat valóban nem érdekli a válasz, szinte gépiesen teszi fel a kérdést. Hamarabb érdekli a másikat, mit dolgozol, mennyit keresel, hol laksz, házas vagy e, vannak e gyerekek. Csupa – csupa ‘kötelező’ program és kérdés.

Amikor fontos valaki és figyelsz rá, meg sem kell kérdezni, hogy van. Látod. Nem kell faggatni, elég csak pici időt hagyni neki, ha csöndre vágyik. Vagy leülni mellé. Vagy hagyni, magától mondja el. Nem kioktatni, hanem elmondani az érzéseid.

Voltak körülöttem is olyanok, akik sokszor nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, ha változott valami körülöttem. Azt sem vették észre, hogy nem faggatom őket sem a múltjukról, sem a jelenükről. Nem tettem szóvá, ha nem vezettek be a baráti körükbe, melyről oly sokat meséltek, s amit látni nem, mindig csak hallani lehetett. Meghallgatni egy bölcs barát szavait magamról, akivel sosem találkoztam. Feltűnt e nekik, hogy megéreztem, ha nehéz napjuk volt és meghallgattam őket, de nem meséltem akkor magamról. Feltűnt e, hogy nem adtam ki a velem megosztott infókat. Sokszor a legapróbb dolgok fölött siklunk el a perc törtrésze alatt.

Az élet nem bevásárlólista, ahol teljesíteni – pipálni kell az elvégzett feladatokat. Élnünk szükséges. Útközben boldognak lenni.

Kérdezi e valaki Tőled, boldog vagy e? Elégedett e? Merre tartasz? Miben segíthetek?

2018. április 19.

 

napsütés zivatar szivárvány

Hálás vagyok az sorsnak, mert minden lehetőséget megad arra, hogy olyan életet éljek, melyre vágyom. Ma már felismerem őket és élek is velük. Nem hibátlan, nem mentes a buktatóktól, mégis tökéletesnek érzem. Minden nap adott a feladat, néha napján nehezített menetben, mégis minden egyes napon kapok legalább egy aprócska jelet arra is, hogy a befektetett idő és energia megtérül. Minden nap van legalább egy olyan pillanat, amikor maradéktalanul megtapasztalom a boldogságot. Legyen ez egy mókus, szájában az éppen elcsent élelemmel, ahogyan megkapaszkodik a fa törzsén, amikor az autóm mellé lépek a munkanap végén. Akár egy felnőtt tanítvány, aki amikor megpillant csak hozzám lép és megölel, majd hozzáteszi: igazad volt, most már minden rendben lesz. Esetleg a kamasz hetedikes, aki széles mosollyal üdvözöl: jóóóóó reggelt, tanárnő. Vagy épp az, amikor egy boldogságos, mégis végtelenül nehéz és viharos hét után csak ülök és csodálom a természetet. Igyekszem magamba szívni a pillanatot, magamba zárni azt, ami ott és akkor körülvesz. A tájat, a kristálytiszta levegőt, a szeretteim, akik épp körülvesznek, s aszok is, akik nem lehetnek mellettem és az érzést, mely átjárja a lelkem.
Tisztelem a természetet. Mindig lenyűgöz a hatalma. Megkaptam a lehetőséget már számtalanszor, hogy megcsodáljam akár a mérhetetlen magas hófödte hegycsúcsokat, összetalálkozzak a tenger irdatlan erejével vagy hadakozzak a mindent elsöprő szinte orkánerejű széllel az óceán partján. Mindig megdöbbenek azon, mit is kaptunk itt a földön ajándékul magunk köré. Ilyenkor jut eszembe kiváltképp, amikor ez a látvány tárul elém: balról a szivárvány, szemben a szakadó eső, mialatt jobbra a nap süt le.

Pontosan úgy, ahogyan a mindennapokat éljük. Hol fent, hol lent. Hol feladat, hol pihenés. Örök körforgás. Rajtunk áll, hogyan sáfárkodunk a kapott lehetőségekkel. Beleállunk és vállaljuk a kockázatot vagy homokba dugjuk a fejünket és bólogatva arrébb állunk. Az elmúlt időszak számomra rengeteg feladatot és kockázati lehetőséget biztosított. Számtalan dologra döbbentem rá újból, s cselekedtem másként, mint azelőtt. Ezeket osztom meg veletek a közeljövőben, szeretettel.

2018. április 17.

 

sok

Mit is jelent ez a szó? Mi sok? Az idő, a pénz, a türelem, az energia. Mennyi időt pazarolunk el naponta apró – cseprő dolgokra. Mennyit bosszankodunk? Mennyi pénz folyik ki sokszor a kezünk közül, mikor meggondolatlanul költünk, nem élményekre, hanem haszontalan tárgyakra. Mennyit utazunk. Munkába és haza. Mennyi energiát ölünk egy helyzet megoldásába, akkor is, amikor már elengednünk kellene végre és megérteni, nincs tovább. Amikor igyekszel konfliktusokat elsimítani nyílt és egyenes beszéddel, de cserébe csak támadást kapsz. Mennyi felesleges energia, amikor már nem jelzed a másiknak, hogy azzal támad, ami pont az ő gyengesége is. Amivel nem tud és nem is akar szembenézni.

Sokan vagyunk. Sokan, akik nem állunk a sorba. Akik picit másként gondolkodunk, és nem rosszul. Mennyire más a megfogalmazás? Sokan, akik változunk és lépünk. Sokan, akik kimondjuk az érzéseinket és nem azt, amit a másik hallani akar. Miközben nem támadunk, egyszerűen inkább csöndben maradunk és hátrébb lépünk.

Rengetegen vagyunk ezen a aprócska bolygón. Lassan nyolcmilliárdan. Egyek vagyunk a sokból. A mi felelősségünk, merre tartunk és mit teszünk azért, hogy a saját jövőnk biztosítva legyen. Azért érkeztünk, hogy együtt megoldjuk a felmerülő feladatokat és előremozdítsuk a világot. Semmiképpen sem azért, hogy problémákat generáljunk. Azért, hogy szeretettel megoldjuk és nem azért, hogy hátat fordítva becsapjunk egy ajtót.

2018. április 3.

 

Alig pár hónapja, hogy munkahelyet váltottam. A helyzet tarthatatlanná vált, hiszen a lelkem már nem találta a helyét ott, ahol pár évvel ezelőtt megnyugvást találtam. A változás, melyet megéltem az ott töltött idő alatt, elérte azt a pontot, ahol szükséges volt továbblépnem. Hálás vagyok az ott töltött évekért, élményekért, ismeretségekért, barátságokért. Teljesítettük a feladatunk, az élet megy tovább. Sokszor kaptam azt a kritikát, hogy érzékeny, sőt túlérzékeny vagyok és ez nem jó. Ahová érkeztem, pont azt (is) értékelték, hogy érzékeny vagyok.
Az érzékenység sosem hiba, vagy rossz. Nem gond az, ha valakit megérint egy mondat, egy zene vagy egy helyzet. Nem gond, ha könny szökik a szemébe egy interjú vagy cikk láttán. Az sem gond, ha a világ eseményei érzékenyek érintik a lelkét. Azt mutatja, hogy mélyen gondolkodunk a világról, magáról az életről. Az Életről. Figyelünk, tapasztalunk, kérdezünk, mesélünk és igen, meghatódunk. Azt jelenti, hogy egészen egyszerű dolgok is többet jelentenek számunkra.
Hosszú ideig megmarad bennem az a jelent, amikor egy mára már régi barát mesélt arról, milyen is egy pici babát kézben tartani, milyen illata van és mennyire puhák. Ott és akkor, egy iskola udvarán teleszaladt a szemem könnyel. A felnőttek megdöbbenve álltak körülöttem, nem tudták a helyzetet kezelni, pedig nem is kellett. A gyerekek a maguk természetesen egyszerű módján jöttek oda és öleltek meg szavak nélkül. Nem kérdeztek, mert nem volt szükség rá. Sosem felejtem el ezt a pillanatot. Miért tették ezt? Mert érzékenyek a világra. Együttőrzőek. S tudják, nem kell megmagyarázni mindig a dolgokat, elég, ha csak ott vagyunk egymásnak. Miért is érzékenyültem el? Feltolult bennem az az időszak, amikor a gyerekeim még picik voltak, s minden, ami azóta történt velünk. Majdnem húsz év. Az is, mennyire másként képzeltem el az életem. Aztán az, hogy megtalálva a belső nyugalmam, ma már nem adatik meg, hogy ezt újra átéljem. S ezzel sincs semmi gond, hiszen majd az unokák töltik be ezt a szerepet egy napon. Mégis, az érzelmek elragadtak és előbújtak. Jólesett.

„Az érzékeny embereket meg kell becsülni. Ők mélyen gondolkodnak az életről. Hűségesek, becsületesek és igazak. Az egyszerű dolgok néha a legtöbbet jelentik nekik. Nem kell megváltoztatni vagy megkeményíteni őket. Tisztaságuk teszi őket azzá akik.”