2018. július 28.

félelem

Az elmúlt pár napban három olyan ismerőssel – baráttal beszélgettem, akikkel valaha szoros volt a kapcsoltunk, ám az évek elsodortak bennünket egymástól. Mindig tudtuk, merre jár a másik, épp mi történik vele, a hosszabb, mély beszélgetések kimaradtak ezen idő alatt. Most hirtelen, egymás követő napokon beszélgettünk órákon át. Három helyszínen, háromféle módon, három különböző életkorú baráttal, a téma ugyanaz volt. Különösen érdekes élmény és tapasztalás volt azt megtudni, ők milyennek láttak azelőtt és most.

“Az igazi szabadság és a megvilágosodott élet három oldala: kikerülni az ellenállást, az ítélkezést és a ragaszkodást.” Tolle

Szóba került a félelem. Félelem az egyedülléttől, vagy épp a rossz párkapcsolattól. Félelem a munkahely elvesztésétől, vagy a hiteltörlesztéstől. Félelem a társadalom megítélésétől, a kollégák nyelvétől, haragjától. Félelem az utazástól, a betegségtől, s még sorolhatnánk. Miért és mitől félünk? Ki táplálja belénk? Hiszen a kisgyermekben egészséges kíváncsiság és bizalom van. Nem fél megsimogatni egy kutyát, vagy az ismerősünk ölébe pattanni. Hogyan alakul ez ki, s milyen hatása lehet a mindennapjainkra?

Féltem e? Féltem bizony, De mennyi mindentől. Aztán eljött az idő, hogy szembe kellett néznem a démonjaimmal, mert nem jutottam előre és éreztem, bármennyire is akarok erővel dolgokat, csak a gödröt ásom mélyebbre magam alatt. Eljött az a pont, amit úgy hívunk: az elég. Elég volt a félelemből és abból, hogy túlaggódtam a dolgokat. Aprólékos, fáradtságos munkával, lépésről lépésre haladtam előre. Út közben megismertem önmagam, a rejtett képességeim, a határaim, a lehetőségeim, a fejlesztendőimet, s ezernyi mást is.

Már nem félek olyannak lenni, amilyen valójában vagyok. Bármikor beismerem a hibáim. Elmesélem, hol hoztam fájdalmas döntéseket, illetve olyanokat, melyeknek a következményei súlyosak lettek. Mindannyian hibázunk; azonban kevesebben tesszük jóvá, ismerjük fel, vagy be. Sokan nem beszélnek ezekről, inkább lehallgatják, mintha meg sem történt volna. Nem félek kimondani a véleményem, sőt, ha szükséges a beszélgetés folyamán képes vagyok változtatni rajta – amikor az érvek, ellenérvek meggyőznek. Nem páncélt növesztettem, ami alatt fejlődni, növekedni nem tudok – ezért vállalom, ha valamiről a véleményem változik. Minden változik körülöttünk, folyamatosan, néha iszonyatos tempóban, alkalmazkodunk ezekhez nap mint nap. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az értékrendem változna. A gondolataim és érzéseim őszintén fogalmazom meg, amikor szükséges. Nem rejtem el az érzéseim, ami sokszor ijesztő, hiszen ma nem divat megmutatni és feltárni a lelkünket. Kiszanálhatnak és visszaélhetnek vele? Valóban. Nézd meg, kik teszik ezt. Számítanak? Ugye nem.

Félni attól, hogy nem szeretnek? Gondold csak át. Akik nem szeretnek, mind tartanak tőled, s egyszerűbb mondvacsinált dolgokat kreálni azért, hogy elverjenek maguktól, minthogy a saját érzéseikkel szembenézzenek. Pont ezért, ma már azok vesznek körül, akik számítanak. Ez is hosszú folyamat volt. Azok, akik elvártak, akik szövetségest akartak maguk mellé, amíg megerősödnek – ők elmaradtak. Maguktól, a körülményeink változtak vagy én hoztam meg a döntést – változó. Haragszom e rájuk vagy bánok e valamit? Nem. Szeretettel gondolunk rájuk és mindarra, amit megtanítottak nekem. Az emlékek, a közös élmények továbbra is az életem részei – az utunk azonban már másfelé megy.

Félni a holnaptól, a jövőtől? Nem teszem. Nem tudom, mit hoz, mit hozhat a következő nap. Azt tudom, ha ma mindent beleteszek abba, ahol éppen vagyok, nyugodtan hajtom álomra a fejem. Ennyi pont elég a következő naphoz.

Nos ezt osztottam meg velük is.

 

Szeretettel

2018. július 25.

 

<… A szeretetben, mondják az angyalok, titkok nemcsak azért nem léteznek, mert nem mondjátok ki őket, hanem azért sem, mert ha valódi a szeretet, a másik akkor is tud rólatok mindent, ha sohasem mondjátok ki. Ha valóban szerettek valakit, benne jártok, érzitek, amit érez és tudjátok róla nemcsak azt, amit valaha tett, hanem azt is, amit csak ezután fog elkövetni …>

Világunk olyan hely, mely folyamatosan visszhangozza a történéseket. Ha haragot vetünk a világra, az visszatér hozzánk, ha viszont szeretetet sugárzunk, akkor szeretet tér vissza hozzánk. Hányszor, de hányszor nem értettem, mi tesz bizonytalanná, mi okozza bennem a félelmet és a kételyeket. Törtem a fejem, hogyan kerültem bele adott szituációba, s azon, mit is kell akkor és ott megtanulnom. Sokszor a hitem lendített át ezeken a holtpontokon, a türelem és az, bíztam abban, hogy lehet picit több időre lesz szükségem, de megtalálom azt, amire hivatott egy – egy kapcsolat, helyzet megélése. Hol csordultig tele volt a szívem, hol a lelkem sajgott, hol szárnyaltam, hol összetörtem. Olyan hullámvasútra ültem, ami telis tele volt féktelen kanyarokkal föl, s le.

Nem volt ez tavaly ilyenkor sem másként. Egy hosszú barátság ért véget tavasszal, hiszen az alapok, melyekre építettük, ingoványos talajra épült. Tartották a pillérek, a beszélgetések, az élmények, a közös utazások, mégis hiányzott valami. Nem volt bennem harag, csupán fájdalom. Szeretettel engedtem el, mint ahogy egy héliumos léggömbbe kap a szél és röpíti messzire. Bele sem gondolunk, hol érhet földet, csak csodáljuk, ahogy tovaszáll.

Akkor már rég tudtam, hogy a szeretetet nem lehet követelni, hiszen akkor elveszíti szárnyait. Hogyan tud majd szárnyalni? Ha röghöz kötjük, akkor nagy szomorúságot és hatalmas szenvedést hoz magával. A szeretet nem köthető feltételekhez sem, s nem is várhatunk tőle semmit. Önmagáért a szeretetért érdemes szeretni, s nem jutalomért vagy bármiféle eredményért. Ha csak egy szemernyi indíték is van benne, a szeretet, a szerelem már nem lesz képes felhőtlenül járni az útját. Maga az ok vagy szándék fogja korlátozni, s szabja meg majd a határait és korlátait. Ezért engedtem el, mikor arra volt szükség. Hittem abban, hogy szabadságra vágyik, kalandra, új élményekre. Annak ellenére, hogy szerettem, útjára engedtem, mert elfogadtam, joga van a hitének megfelelően cselekedni. A tolerancia nem csupán az, hogy elfogadjuk mások különbözőségeit, hanem azt is, hogy készek vagyunk szeretni azokat, akik teljesen másként, más normák szerint élnek. Elvárás nélkül.

A tiszta, egyszerű szeretetnek azonban nincsenek határai vagy gátjai; ez maga a színtiszta ujjongás, gazdagság, maga a szív illata, aromája, zamata. S csak azért, mert nincs vágy a végső eredményre, még nem jelenti azt, hogy eredménytelenül is végződik majd; többszörösen térül majd meg, hiszen amit adunk, az a tiszta érzés tér vissza hozzánk kamatostól. Nem csak a tihanyi domb, de az egész világ is visszhangoktól hangos hely. Ha mérget küldünk szét, akkor az tér vissza; ha viszont szeretetet, akkor a szeretet térül meg többszörösen. Ez egy teljesen természetes folyamat, még csak gondolkodnunk sem kell ezen. Elég érezni. S vissza is tért.

<… szelídíts meg engem.
– Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a Kis Herceg.
– Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka.
– Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy,
ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz …> ase

 

Alapok. Mint ahogyan a ház épül. Ott kezdődik minden. Kiásni, megépíteni együtt. Bizalmat építeni rá erős falakból. Folyamatosan. Megbocsátani és elengedni a félelmeket. Nehéz. Hogy a viharba ne lenne az. Müller is azt mondja: “A szeretet lényege az együtt..” Megélni a mindennapokat. Logisztikázni az idővel, az energiával, s közben tolerálni, elfogadni, elengedni, kimondani, meghallgatni, kérdezni, csöndben maradni, dühösnek vagy épp fáradtnak lenni, néha félni, kicsit elbújni, megölelni vagy épp rohanni. Senki nem mondta, hogy könnyű. Senki sem tanította, magunknak kell(ett) rájönni, hogyan is működik. Szövetséget építeni, melynek erősek a falai, s nem hatol át rajtuk a sem eső, sem szél, sem hirtelen feltámadt vihar. S ahol nem kísértenek már nap mint nap a múlt árnyai. Néha felbukkannak, de már együtt hagyjuk magunk mögött őket.

S mit kívánok? Még sok hasonló napot, mint az elmúlt háromszázhatvanöt. Minden esőcseppjével és néha égető napsugarával. Elég pont ugyanennyi mindenből, amit eddig kaptunk. Elég, hiszen mi többre vágyhatunk, mint találni valakit, akinek a lelkére bízhatjuk magunkat, s kinek a jelenléte elég ahhoz, hogy tudjuk, merre tartasz, s mire van szükségünk. Aki szól, mikor utat tévesztünk, vagy csak megvárja, míg visszatalálunk. Aki tudja, mire vágyunk. Megdorgál vagy visszajelez. S az is előfordul, hogy szól, elfeledkeztünk valamiről. Megszámlálhatatlan sérülést hozunk magunkkal mindannyian, s keveseknek adatik meg, hogy ezt együtt küszöböljék ki. Azt, hogy együtt tanuljuk meg, mit szükséges másként cselekednünk, hogy előre haladjunk.

Csak úgy.

2018. július 20. péntek

 

minden szuper?

Az utóbbi időben egyre jobban feszít, ahogy magam körül látom, mennyire igyekeznek gyerekek, felnőttek, nemre, életkorra, társadalmi helyzettől függetlenül megfelelni egy képnek, melyet a világháló közvetít feléjük. Mosolygós arcok, számtalan új szerzemény, legyen az tárgy, luxusutazás vagy épp ruhaköltemények. Abban a pillanatban, hogy te meg mersz nyílni, mersz beszélni a gyengeségeidről, a félelmeidről, a szomorúságodról vagy épp arról, miért estél kétségbe – magadra hagynak. Egy közösség képes kivetni magából, hiszen nem tud a helyzeteddel mit kezdeni. Képtelen kérdezni, melléd ülni, meghallgatni, hiszen akkor szembesülnie, s talán beszélni is kellene a saját életéről. Ezek pedig már érzések, melyek mélyen gyökereznek. Szükséges hozzá a bizalom, hiszen meg kell nyílniuk. Szükséges hozzá a kommunikáció, hiszen szemtől szembe kell megfogalmaznia gondolatokat, érzelmeket, s arra azonnal látod, a másik mit reagál. Marad számukra tehát a csupa színes világ bámulása, melyhez alkalmazkodva ők is megalkotják a sajátjukat. A háttérben húzódó bánat, szomorúság és hazugság pedig csak gyűlik, mint a szőnyeg alá söpört szemét.

Azt vallom, nyíltan és őszintén szükséges ahhoz beszélnünk, hogy hiteles maradjunk. Én is jártam már ott, ahol évekig a szépen mutattam kifelé, pedig még csak közösségi háló sem volt. Ösztönösen jött, hogy meg kell felelnem, akár erővel is. Aztán eljött az a pillanat, amikor rádöbbentem, az, ha elmesélem, bánt valami, nem minden esetben panaszkodás. Azzal, hogy megosztom valakivel a velem történteket, semmi gond nincsen. A nyíltság nem probléma. A szőnyeg alá söpört buckában pedig egyszer mindenki hasra esik.

„Az embernek nem kell mindig jól járnia! Nem kell minden helyzetből nyertesen kikerülnie! Aki ezt a kényszert el tudja engedni, az belsőleg nagyon szabad lesz. Az élet hosszú, bele kell, hogy férjenek vereségek, összeomlások, újrakezdések is. És ennek során új aspektusai nyílnak meg a dolgoknak, amelyeket csak alulnézetből lehet látni.” pp

2018. július 19.

 

“Talán a hétköznapok is olyanok (…), mint a látás vagy a csend – az ember észre sem veszi, milyen értékesek, míg egy napon el nem veszti őket.” cc

mese

Zsu elmúlt negyven. Maga mögött tudhatott egy hosszú házasságot, melyben először azt hitte, boldog lehet. Boldog? Talán a szó valódi jelentését akkor még nem is tudta. Hitte, boldogok lehetnek együtt, hiszen a semmiből indultak, s szinte mindent együtt raktak össze lépésről lépésre. Mire rádöbbent, hogy nem így van, elillantak az évek. Évtizedek. A gyerekek nőttek, a lehetőségek pedig szépen lassan a semmibe tűntek. Tette a dolgát minden nap, s egyre inkább érezte, hogy a felszín tartja már csak fent. A munka, melyben talált örömet. Abban, hogy másoknak segít, másokra figyel. Ez töltötte fel, s közben észre sem vette, vendég a saját életében. Görcsösen akar megfelelni szülőnek, társadalomnak, gyerekeknek. Az életnek. Azt, hogy mire vágyott, talán magának sem ismerte be.

Zsu elmúlt negyven, s maga mögött tudott egy rövid, de szenvedélyes kapcsolatot. Ahol amilyen magasra csaptak a lángok, olyan gyorsan porig is égett mindent. A szó legszorosabb értelmében fölégett minden mögöttük. Nem tudtak és nem is akartak megküzdeni a démonokkal, melyek mind a kettejüket körbevették. Menekült e? Talán igen. Hiszen a szabadsága volt a tét. Sosem bírta a béklyókat, s az, hogy a munkája, a barátai látták volna kárát, nem érte meg. Ilyen áron a rövid „boldogság” sem kellett. Megtanulta a leckét, s bár egy percét sem bánta, tudta, hogy ennek így kellett történnie. Így, hiszen mindenki valamilyen feladattal lép az életünkbe. Itt tanulta meg, mi is érték számára. Itt tudta kimondani, mire vágyik igazán. Mi az, amiről nem tud lemondani.

Zsu elmúlt negyven, s elérkezett a pillanat, amikor már tudta irányítani a hajóját, hiszen képes lett egyedül is befogni a szelet a vitorlába. Tudta, merre tart – véget ért az eszeveszett évekig tartó bolyongás. Tudta, kik maradnak a fedélzeten, s kik azok, akiknek szeretettel búcsút int. Tudta, hol kell rövidebb – hosszabb időre kikötnie, hogy vizet vegyen fel, hol tanulhat, s azt is, hol tudja kamatoztatni a tudását. Hitt a szélben, ami segítette. Hitt a napsütésben, mely olykor – olykor ugyan égette, mégis jólesően melegített föl a levegőt. Hitt az esőnek, mely lecsöndesítette háborgó lelkét. S mindig meglátta a szivárványt még akkor is, mikor hosszú viharból keveredett ki.

Váratlanul szegődött mellé az útitárs, aki végtelen türelemmel megmutatta neki, melyek azok a csomagok, melyeket szépen lassan a tengerbe kell eresztenie, mert nem szükséges már tovább cipelnie. Csak hátráltatja a fölösleges rakomány. Fölismerte benne első percben a mélyen rejtegetett lelket, hiszen őt is megtépte az élet vihara. Együtt tanultak meg számos dolgot, melyet előző útjaikon elveszítettek. Együtt tanultak meg bízni és szeretni. Elkerülni a vihart, majd áratlanul megélni, mikor lecsapott. Megmászni hegyet és uralni az óceánt. Együttműködni, kimondani, kérdezni, csöndben maradni. Mennyivel másabb ezt a lángot együtt életben tartani.

Mindene megvolt hát. Tapasztalat, tudás, érzések. Munka, élmények, gyerekek. Fölfedezések, beszélgetések, barátok. Leckék, viharok, tanulságok. S ekkor jött a felismerés. Abba a nyugalomba, mely körülvette már nem fér bele egy kisgyermek. Bármennyire szeretné, vágyik rá, nem lehetséges. Akkor, mikor megtalálta azt a társat, akivel jó lehet ezt is megélni. Az első perctől addig, amíg kirepül. Nem teheti, hiszen az évek elteltek, fölnevelte a sajátjait, s nem akart már idős fejjel bankettet szervezni. Nem, hiszen emlékszik a bár örömteli, mégis hosszú álmatlan éjszakákra. Önző? Nem hiszem. Fontos lett számára a nyugodt pihenés, a gyerekekkel töltött vakáció, ahol már ők is a maguk urai. Csak nézni őket, ahogy játszanak, főzni nekik vagy csak beszélgetni velük.
Örülni annak, hogy már „nagyok”. Tudta, lassan eljön majd az unokázás ideje is – még ha odébb is van, amikor újra érezheti az apró talpakat a kezeiben, s beszívhatja a babaillatot. Mégis. Mindazok ellenére, hogy tisztában volt az életével, a körülményeivel, szinte fájt a felismerés, hogy az a lehetőség nincs már. Pont most nincs. Amikor minden alkalmas rá. Amikor a háta mögött megélt ismeretek és tapasztalatok, s az érzelmek, a biztonság adott. Amikor van támasza mindahhoz, amire ilyenkor csak szükség van. Neki és egy kisgyermeknek is. Érzik e ezt más nők? Beszélnek róla? Vagy egyszerűen csak elfogadják a tényt, besöprik a szőnyeg alá, s mennek tovább? Vagy kimondják, s megélik. Ezt is.

Mindennek meg van a maga ideje. Tudta jól Most annak, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen. Annak, hogy mindent, amit eddig megélt, a helyére tegye. S annak, hogy ott legyen minden gyermek számára példaként. Lehet változtatni, másként csinálni, nem megbánni, tisztelni és bízni. Megbeszélni. Jóvá tenni. Egyszerűen csak szeretni.

Mégis fájt. Nagyon. Pedig értette. Csak előbb megélte valahol mélyen. Milyen lett volna, ha …

“Rádöbbentem, hogy csak egyet nem lehet elvenni az embertől: belső biztonságát. Ez pedig hitből, fegyelemből, akaratból, tudásból, emberségből áll, és talán abból, hogy az ember, amíg lélegzik, soha semmi rosszat nem fogadhat el véglegesnek.” sZé