2018. október 1.

nyolc hónap

“Harcolni kell az elnyomás ellen! Ha valaki rosszul érzi magát, azért van így, mert nem jó számára a környezete. Ha találok egy halat a magas fűben, nem antidepresszánst adok neki, nem terápiára küldöm, hanem rohanok vele vízhez, ahol újra boldog lesz. Manapság mindenki azt javasolja: dolgozz magadon és újra boldog leszel. Szerintem a környezeten kell dolgozni, olyat teremteni, amiben boldogok lehetünk. Dolgozhatunk magunkon akármennyit, ha rossz a környezet, amiben élünk. Dolgozhat magán akármennyit a jegesmedve is az állatkertben, soha nem lesz boldog.” Feldmár

Ez az év úgy kezdődött, hogy azonnal egy hatalmas jelentőséggel bíró és fájdalmas döntést kellett meghoznom. A döntés már tavaly június végén érni kezdett, hiszen érezhető volt az a fajta feszültség, melynek energiái szétszakítják a lelket. Egy olyan világban és közvetlen közelről egy olyan közegben, mely arra kényszerít játssz felnőttet, tartsd a hierarchiát, ne változz, maradj mindig ugyanolyan és térj vissza a kezdőáállapothoz – szétszakítja a lelked. Ha nem figyelsz, meg is betegít. Először a lelked, hiszen érzed, nem a helyeden vagy, majd a tested is sorra kerül.

Tavaly augusztusban úgy vágtam neki a következő időszaknak, hogy mindent, de mindent beleteszek, s közben befelé figyelek. Tudni szerettem volna, s legfőképp érezni, mindent megtettem, mielőtt kilépek. Elmenekülni, hátat fordítani nem az én műfajom; ahogyan hazudni és elferdíteni sem tudom a dolgokat. Minden egyes napnak úgy indultam neki, hogy addig maradok, ameddig jó. Ameddig a megérzéseim azt sugallják, jó az irány. Februárban érkezett el az a pont, ahol a feszültség, mely már mesterségesen ölelt körül, feszültté tette a körülményeket, s annyira ellenkezett minden megérzésemmel, a világnézetemmel, a hitemmel, a tapasztalati úton szerzett tudásommal, hogy meghoztam a döntést. Amellett, hogy tisztán és megdönthetetlenül éreztem, életem ezen korszaka itt lezárul, pontosan tudtam azt is, mit nem akarok. Megbetegedni. S ha maradok, a szervezetem előbb – utóbb lázadni fog. Nehéz volt megélni a döntést és számba venni a következményeit, mert arra is figyelnem kellett, mindenkinek a legkisebb sérülést okozzam. Megtartani azokat a gondolatokat és érzéseket, melyekkel számonkérnék, bírálnék, elítélnék vagy megítélnék. Ott és akkor megtanultam, hogyan álljak fel egy szituációból emelt fővel és tiszta lélekkel.

Az elválás nehéz volt, s rövid időre ágynak is döntött. Milyen érdekes, hogy az utolsó napom estéjén elment a hangom. Hetekre. A ki nem mondott szavak, gondolatok mind bent ragadtak. Azoktól kellett elszakadnom, akiket teljes szívemből szerettem és szeretek ma is. Egy olyan felnôtt barátságot, mely tiszavirágéletûnek bizonyult, mégis megkönnyezem még ma is, ha mesélek róla. Azt a tevékenységet kellett félbehagynom, mely az életem részét képezte és képezi ma is.

Honnan tudom, jól döntöttem? Érzem. Tapasztalom. Látom. A legszorosabb kapcsolataim a mai napig tartanak, nem veszíttettük el egymást, hiszen pontosan tudjuk – semmi olyan nem történt, ami miatt hátat kell fordítanunk egymásnak. Sorra találnak meg azok is, akik nem voltak közvetlen szereplők, mégis megkeresnek, mert fontos számukra az ismeretség megtartása. A legfontosabb, hogy a legkisebb és számomra legfontosabb közösség, melyet hátra kellett hagynom, együtt mozog, együtt üzemel. Tettem valamit. Nyomot hagytam. Érzéseket. Megtanulták azt, ami a legfontosabb az életben:

„Tedd azt, amiben hiszel, és higgy abban, amit teszel. Minden más csak erő- és időpocsékolás.” n

Szeretettel,
J