2018. november 13.

varázslatos ősz

Rég éltem ennyire mélyen az őszt. Talán hat évvel ezelőtt, amikor egy korszak lezárása közeledett. Akkor már tudtam, nem sok van hátra abból az időből, amit Apával tölthetek. A kapcsolatunk mindent megélt a 38 év alatt, sok örömmel, bánattal, csöndes lemondással, megbékéléssel. Akkor láttam, hogy búcsúzik a természet. ma is emlékszem a délutánokra, amikor a lányommal sétáltunk ki a kórház területén, hullottak a falevelek a parkban és rendületlenül kérdezett, majd kijelentett. A maga 8 évével tökéletesen és tisztán látta a helyzetet. Egy percig sem félt. Érdeklődött, törődött, érzett. Bölcs megjegyzései voltak. Emlékszem a ködös reggelekre, melyek verőfényes napsütést hoztak magukkal, melyek színesre festették a faleveleket. Mindannak ellenére, ami a háttérben történt, megnyugvást adott a természet. Puha, meleg takarót vont körénk, melyben nem volt helye félelemnek. A Padlást is műsora tűzte a színház újra, pont ugyanúgy, ahogy annak idején a Nagyi halálakor. Hm.

Két évvel ezelőtt hasonló szituáció elé állította a családot az élet. Megismétlődött a történet. Szinte ugyanúgy. Búcsúzás, a törékeny természet vonta burokban. Az érzések és élmények mást hoztak, ugyanabban az időben, ugyanolyan körülmények között.

Sokszor jutnak eszembe ők ketten. Mennyi mindenről lemondtak. Mennyi mindent nem mondtak. Mennyi érzés és gondolat ragadt bent életük során. Mennyi sérelmet dédelgettek éveken, évtizedeken át, s mennyire másként alakulhatott volna minden, ha …. Hálás vagyok nekik sok mindenért. Hálás, mert olyan hatalmas csomagot kaptam tőlük, melyet még ma is, ennyi év távlatából is csak bontogatok. Az élethelyzetek, melyekbe sodródok, mind leckét adnak, ahol megtanulhatom, hogyan csináljam másként. Vajon ők görgetik elém ezeket a feladatokat? Vajon ők szeretnének segíteni, hogy én hozzam helyre mindazt, amit most már látnak odafentről? Vajon azt szeretnék, hogy ne kövessem el azokat a “hibákat”, melyeket ők elkövettek, s így segítenek? Érzem.

Ez az ősz hihetetlen élményekkel ajándékoz meg. Jó-múltkorában, épp Rudabánya felé autóztunk csöndben. A szerpentinen ámulattal néztük, ahogyan hullottak alá a színes falevelek, s borították be az utat. Annyi színt festeni nehéz, amennyit felsorakoztatott a természet. Egy fotó sem adja vissza. Lezárása e ez a korszak most valaminek? Semmiképpen sem. Még csak most kezdődik. Az utazás, melyet annyira szeretek. Az utazás, melyre vártam. Ahol már nem rohanok, hiszen megérkeztem. Helyemre kerültem, ahol kamatoztathatom a tudásom, tapasztalatom. Hálás vagyok ezért.