2018. december 5.

hat év

Ennyi telt azóta, hogy Apa nincs. Elutazott. Nyugalomban tel búcsú volt mindenkitől, akinek fontos volt, aki szerette. A napokban beszélgettem egy rég nem látott baráttal, s elmélkedtem hangosan – mennyi minden történt velem azóta a bizonyos nap óta. Azt is, hogyan változtatta meg az életem, a gondolkodásmódom. Hogyan hatott a múltamra és hogyan kezdte alakítani az akkor jelenem és hogy változtatja  mai napig a mindennapjaim.

Amikor elveszítünk valakit, amikor búcsút mondunk – legyen ez bármilyen lezárás az életünkben, számos dolgot átértékelünk. Fontossági sorrendet, célokat, kapcsolatokat, érzéseket. Nagyon sokan kapjuk a jeleket, mégsem vesszük észre őket mindaddig, amíg valami nagyon mély, szinte tragikus dolog be nem következik, s ki nem mozdít bennünket a megrekedt állapotból. Ilyenkor a haraggal, csalódásokkal, megfelelési kényszerrel telt időszak lezárul, tér és idő megszűnik, s teljesen új eseménysor veszi kezdetét. Talán ahhoz hasonló érzés, mint amikor hullámvasútra ülünk. Bennünk a félelem, a kockázat, az adrenalin mégis zakatol, s teljes sebességgel zuhanunk az ismeretlenbe. S ez adja meg az energiát, a spirituszt, melyre oly rég óta vágytunk.

Hat éve ősszel megtanultam várni. Várni, hogy az, akihez valaha szoros szálak fűztek, talán a legszorosabbak – hány éven át várta, hogy visszatalálok hozzá. Rádöbbentem, mit jelent a megbocsátás. Azt, hogy nem baj, ha hibázunk, hiszen gyarlók vagyunk mindannyian – de a lényeg az, hogy meg tudjunk bocsátani. Azt, hogy a döntéseink következményekkel járnak, s ezeket vállalnunk kell. Bocsánatot kérni és megbocsátani. Azt is átéltem és megértettem, mit jelent a sokszor már elcsépelt „soha” kifejezés. Sokszor és sokat vártam azelőtt is, de ezen a napon tanultam meg alig pár óra leforgása alatt, mit jelent az ismeretlent várni. Erősnek lenni, tenni a dolgunkat, összefogni úgy, hogy ismeretlen ismerősök vesznek körbe. Összefogni valamiért és valakiért. Számonkérés nélkül. Összefogni ismeretlenül is azért, akit mind szeretünk.

Megtanultam, mit jelent valóban erősnek lenni. S ma már tudom, az az erős az, aki kimutatja az érzéseit és a félelmeit. Megéli a boldogságot és szomorúságot. A fájdalmat. Aki nem rejti ezt el. Megtanultam azt, mit jelent elfogadni és befogadni, mit jelent toleránsnak lenni. Azóta sokszor ért kritika azért, mert nyitott könyv az életem. Sokszor akartak bántani azért, s rendre utasítottak, hogy kimutatom az érzéseim. Elgondolkodtató, vajon miért tették, vajon mitől félnek – mitől féltek, s az, hogy merték venni a bátorságot, hogy érzéseket akarjanak „elhallgattatni”.

Élénken élnek bennem a napok, amikor valóban magam voltam, az is, amikor a gyerekekkel beszélgettünk arról, hogy mit jelent az elmúlás, az élet rendje, hogy nagyapától búcsúzunk, mert már nem épül föl. Élénken megmaradtak a napok, s színek, azok, akik mellettem voltak a háttérben, s az az érzés is, hogy esetleg nem lehetek majd ott. Élesen él az emlékeimben a reggeli telefonhívás, hogy elérkezett az idő és van még pár óránk. A kollégák, akik segítettek, s támogattak. Anya hangja, mikor hazatelefonáltam, mi történt és hova tartok. S emlékszem arra is, milyen érzés volt belépni a lakásba, a családhoz, ahova tartozott és szerették. Aznap érte el azt, amire mindig is vágyott. S mire emlékszem még? A humorára, amikor meglátott minket szürreális helyzetben és összerakta a képet: miért vagyunk mi mind körülötte ott és akkor. „Jó sokan vagytok. hullámozzatok.”

Átértékelődött az életem. Ott és akkor azon a téli napon, miközben kint ment az élet, s csöpögött a hólé az erkélyek üvegén. Vártunk.

Mi minden változott az elmúlt években? Minden és semmi. Utoljára akkor emlegettem Apát, mikor februárban egy fájdalmas búcsút mondtam ki, s hagytam egy korszakot a hátam mögött. Akkor mondtam ki utoljára, hogy nem tudom tovább csinálni, mert Apa most nem büszke rám. Nem büszke, mert nem állok ki magamért. Hát megtettem. Most pedig hat év után azt érzem, már nincs szükségem arra, hogy tovább vigyem ezt a csomagom, ezért leteszem, s nem cipelem már. Megtanultam a leckét, levontam a tanúságot, megtapasztaltam, amit meg kellett. Már nem azt a napot látom, amikor elment, nem azt látom, amikor a betegség foglyaként elbúcsúztunk tőle – hanem arra emlékszem, amikor egészségesen, élettel telin tanított hol humorral, hol szigorral élni. Mennyire más ez már így.

“A végén ezek a dolgok számítanak a leginkább: Mennyire szerettél? Mennyire éltél teljes életet? Milyen mélyen engedted el?”

 

Féltél már?

 
Én is. Sajnos, nem jutottam messzebbre vele. Sőt. A félelem meggátolt abban, hogy bármit is cselekedjek, így beleragadtam helyzetekbe, melyek számos estben több évig is eltartottak. Ma visszanézve, rengeteg utat tudnék javasolni akkori önmagamnak. Vajon hallgattam e volna magamra? Valószínűleg, nem. akkor és ott az volt a legbölcsebb döntés, amit hozhattam. Akár az, hogy féltem, akár az, hogy nem mozdultam. Ma már nem hagyom, hogy a félelmeim irányítsanak. Tudom az első pillanatban, amikor egy akadály gördül elém – ezt most kíváncsian várom. S egyszerűen teszem, amiről teljesen szívemmel hiszem, hogy helyes. már nem problémának látom őket, hanem feladatnak, melyet megoldani szükséges. Melyből tanulhatok és építkezhetek.
 
Hát így nem félek már. gj

2018. december 2.

tél
 
A tél számomra hosszú volt, sötét, komor. Annak ellenére, hogy a napok itthon nyugalmas teltek, a lelkem háborgott, hiszen nem voltam a helyemen. Folyamatosan azt éreztem, árral szemben úszom. A környezet, mely napközben körülvett, minden energiám elszívta, s már nem tudtam pótolni sem a szabadidőm, sem a szeretteim körében. Látták, érezték rajtam, hogy kibillentem az egyensúlyomból, s türelmesen várták, míg elcsöndesedik a vihar a lelkemben. A vihar azonban nem múlt el. Nap nap után kerestem a pontot, ahol kicsúszott minden, s hiba szedegettem össze a szálakat, nem kisimult, hanem egyre kuszábbá vált a történet – akárcsak egy hatalmas hóvihar.
 
Szomorú voltam, csalódott és csapdában éreztem magam. A döntés, melyet meghoztam, szinte mindannyiunknak fájdalmas volt, mégis úgy éreztem, hatalmas kő gördül le a lelkemről. A Farsang mindig a tél lezárása, melyet a böjt követ. Ebben az évben valóban, a szó legszorosabb értelmében megéltem minden egyes szakaszát. A fájdalmasan szép mulatság, ahol utoljára mulattunk együtt abban a körben, ahogyan a mindennapokat éltük. Sírva vigadtunk. Majd elköszöntünk egymástól, felhasználva minden (modern) kommunikáció adta lehetőséget.
 
Egyszerre éreztem kudarcot, csalódást és megkönnyebbülést. Meghoztam egy fájdalmas, mégis hatalmas döntést. Eltávolodtam attól a helytől, mely egykor menedéket jelentett számomra, most mégis fojtogatott. Attól a helytől, melyben hittem, melyet én magam is építettem, de az évek során a céljaink és a metódusaink már nem egyek voltak és ez súrlódásokat okozott. A sérülések mindig fájdalmasok, s sokszor évtizedek sem elegek, hogy begyógyuljanak. Miért vártam volna hát addig, amíg megszerzem őket.
 
Akartam e felejteni? Semmiképpen, hiszen minden egyes emlék, csalódás, fájdalom – éppúgy, mint az öröm, a lelkesedés az életem részei. Akkor még nem tapasztaltam, de éreztem, hogy miután lekötöttem magamról a súlyt, mely visszahúzott, új irányba tartok majd. Sokszor, mikor csalódás ér bennünket, felejteni akarunk. Nem beszélünk a múltról, a fájdalomról, mert azt érezzük, hogy elviselhetetlen az űr, melyet maga után hagy. Mégis az jutott eszembe az utolsó munkanapomon ugyanúgy, mint az azt követő pár nap kényszerszabadság utolsó napján –
sokszor, mikor azt érezzük, veszítünk egy csatában, valójában a legnagyobb szerencsét kapjuk meg. Még akkor is, ha épp akkor ennek nem vagyunk tudatában. A tél után tavasz következik. nem igaz? gj
 
 
www. experiencethepresent.com

“A szeretet mindent meggyógyít”

 
Valóban, hiszen legnagyobb szüksége mindig azoknak van a szeretetre, akikben a legkevesebb van belőle. Sokszor tüskések vagyunk, szúrunk, meggondolatlan mondatok csúsznak ki a szánkon – ezek akarva akaratlanul örökké ott maradnak. Mindannyian vétünk hibákat, mondunk ki, sajnos, nem komolyan gondolt szavak.
 
El kell fogadnunk, hogy mindannyian mások vagyunk. Előítéletek nélkül kellene elfogadnunk egymást. Talán ez a legnehezebb. Sosem tudhatjuk, milyen háttérrel, mennyi gonddal, bánattal indulunk neki egy napnak – s ugyanez igaz akkor is, amikor hazatérünk egy-egy dolgos nap után. Fáradtan, kimerülve sokkal érzékenyebbek vagyunk.
 
forrás: www.experiencethepresent.com
 
Nem könnyű megvalósítani, de törekednünk kell arra, hogy kellő nyitottsággal, odafigyeléssel és szeretettel viseltessünk egymás iránt;
 
hiszen
 
“Harag nem old fel haragot – a szeretet mindent felold.”