2018. december 2.

tél
 
A tél számomra hosszú volt, sötét, komor. Annak ellenére, hogy a napok itthon nyugalmas teltek, a lelkem háborgott, hiszen nem voltam a helyemen. Folyamatosan azt éreztem, árral szemben úszom. A környezet, mely napközben körülvett, minden energiám elszívta, s már nem tudtam pótolni sem a szabadidőm, sem a szeretteim körében. Látták, érezték rajtam, hogy kibillentem az egyensúlyomból, s türelmesen várták, míg elcsöndesedik a vihar a lelkemben. A vihar azonban nem múlt el. Nap nap után kerestem a pontot, ahol kicsúszott minden, s hiba szedegettem össze a szálakat, nem kisimult, hanem egyre kuszábbá vált a történet – akárcsak egy hatalmas hóvihar.
 
Szomorú voltam, csalódott és csapdában éreztem magam. A döntés, melyet meghoztam, szinte mindannyiunknak fájdalmas volt, mégis úgy éreztem, hatalmas kő gördül le a lelkemről. A Farsang mindig a tél lezárása, melyet a böjt követ. Ebben az évben valóban, a szó legszorosabb értelmében megéltem minden egyes szakaszát. A fájdalmasan szép mulatság, ahol utoljára mulattunk együtt abban a körben, ahogyan a mindennapokat éltük. Sírva vigadtunk. Majd elköszöntünk egymástól, felhasználva minden (modern) kommunikáció adta lehetőséget.
 
Egyszerre éreztem kudarcot, csalódást és megkönnyebbülést. Meghoztam egy fájdalmas, mégis hatalmas döntést. Eltávolodtam attól a helytől, mely egykor menedéket jelentett számomra, most mégis fojtogatott. Attól a helytől, melyben hittem, melyet én magam is építettem, de az évek során a céljaink és a metódusaink már nem egyek voltak és ez súrlódásokat okozott. A sérülések mindig fájdalmasok, s sokszor évtizedek sem elegek, hogy begyógyuljanak. Miért vártam volna hát addig, amíg megszerzem őket.
 
Akartam e felejteni? Semmiképpen, hiszen minden egyes emlék, csalódás, fájdalom – éppúgy, mint az öröm, a lelkesedés az életem részei. Akkor még nem tapasztaltam, de éreztem, hogy miután lekötöttem magamról a súlyt, mely visszahúzott, új irányba tartok majd. Sokszor, mikor csalódás ér bennünket, felejteni akarunk. Nem beszélünk a múltról, a fájdalomról, mert azt érezzük, hogy elviselhetetlen az űr, melyet maga után hagy. Mégis az jutott eszembe az utolsó munkanapomon ugyanúgy, mint az azt követő pár nap kényszerszabadság utolsó napján –
sokszor, mikor azt érezzük, veszítünk egy csatában, valójában a legnagyobb szerencsét kapjuk meg. Még akkor is, ha épp akkor ennek nem vagyunk tudatában. A tél után tavasz következik. nem igaz? gj
 
 
www. experiencethepresent.com