2019. január 20.

magadra ismersz?

 Minden apró részletre kiterjed a figyelmed és észreveszel olyan dolgokat is, melyet mások a környezetedben nem? Az év első hetén a Cseh Tamás esten ültünk a Kedvessel, hiszen karácsonyi ajándékként közös meglepetésként kaptuk Mamától. Hallgatva a zenét, a mély mondanivalót, figyeltem az énekes – színészeket őszinte csodálattal. Olyan részletekre lettem figyelmes, s osztottam meg a párommal, amire kikerekedett a szeme, hogy „Te ilyeneket észreveszel?”. Nem csodálkoztam, hiszen tudatosan élek. Figyelek a lényegre, rálátok összefüggésekre; ezért nem sok dolog kerüli el a figyelmem. Amikor elbizonytalanodok, nem átallok segítséget kérni, hiszen vakfolt bármilyen helyzetben előfordul, különösen, amikor érzelmileg vagyunk mélyen egy – egy helyzetben. Fárasztó ez? Egyáltalán nem.

 Nem fárasztó, hiszen szeretem a munkám, imádok élni és különösen élvezem, hogy egy egyszerű kérdésre egy szimpla angol órán a tanítványoktól: melyik a kedvenc évszakom; mosolyogva szoktam válaszolni. Mit? Azt, hogy a tavasz, azért mert nyílik a gesztenye és a fehér tulipán. A nyár, mert látom a tengert. Az ősz a színei miatt varázslatos. A télben pedig a hó és a karácsony – várás időszaka. Szeretek tanulni, új ismeretekre szert tenni: lehet ez egy új terület, egy könyv, egy film mondanivalója, egy szakmai délután. Egy egyszerű hétköznapi helyzetben is megkeresem azt, milyen akadály állta utam, hogyan tudom ezt oldani, mire akar megtanítani. Előfordul ez akkor is, amikor úgy tűnik, rossz irányba haladnak a dolgok. S miért nem érzem ezt valóban rossznak? Pontosan azért, mert tudom, hozzátesznek valamit az életemhez. S a vihar után mindig előbújik a nap.

 Sosem vágytam arra, hogy olyan legyek mint mások. A gyermekeimnek is azt tanítottam, vállalják önmagukat. Ne szégyenkezzenek azért, mert mások, mint a massza. Azt, hogy nem kifelé élünk, nem megfelelünk. Tudom e, hogy így nem egyszerű? Természetesen. Viszont látom, mekkora előny az, hogy élvezettel tesznek valamit és az is, hogy a saját tévedéseik árán jutnak előre és tapasztalnak. Kemény ez mindannyiunknak, mégis megéri.

 Szeretek társaságban lenni és szemlélődni. Szeretek társaságban lenni és csacsogni, beszélgetni, gondolatokat és érzéseket megosztani. Szeretek picit elvonulni és elbújni a világ elől. Jó a bőrömben lenni. Sokszor nem értenek, különcnek tartanak, mégsem gond. Sokan, egyre többen értik, hiszen ők is így működnek. Megtaláljuk egymást. Beszélgetéseink mélyek. Kérdéseket teszünk fel, válaszokat keresünk, meglátásokat osztunk meg. Kritika? Csakis építő. Nem értenek bennünket? Picit elsétálunk. Van, aki lemarad, van, aki picit előremegy. Ha dolgunk van egymással, mindig bevárjuk a másikat.

 Látni az egészet érdekes és misztikus. Összerakni a puzzle apró darabkáit az életben. Pedig a valóságban mama ennek a nagy mestere. Ugyanaz a módszerünk, csak más a díszlet. Hátralépek és figyelek. Az érzéseket igazán mélyen megélem, s ha úgy érzem beleragadtam, segítséget kérek. Lámpást, ami megvilágítja a teret. Kezet, mely segít kilépni a mocsárból.

 Hosszú évekig robotoltam, aztán egy szép napon ébredezni kezdtem. megtanultam megélni a mát, a mostot, még akkor is, ha néha a szenvedélyességem kibillent. Érzékelem az természetet, az egységet magam körül, az energiákat és az életet. Magam körül. A szeretteim körül. Már kiegyensúlyozottan élek, s ha meg is billenek egy hosszabb fantasztikus szakasz után, tudom, ez sem tart örökké és rengeteget tapasztalhatok, tanulhatok, ami előrevisz ismét. Közben pedig figyelek, látok, és élvezem az adott évszak minden apró mozzanatát.

 magadra ismertél?

2019. január 17.

 

Szeretek tanítani. Miért? Mert szenvedélyesen szeretem átadni azt a tudást és tapasztalathalmazt, melyet magam mögött tudhatok. Szeretek tanulni, fejlődni és szeretem, amikor a gyerekektől tanulhatok. Teljesen más szemszögből látják a világot, annak az eseményeit, amiből hihetetlen tudásra lehet szert tenni nekünk, felnőtteknek is. S a mi feladatunk az, hogy a következő generációnak átadjuk minél többet abból, melyet mi magunk éltünk át.

Szeretek emberekkel foglalkozni, támogatni őket abban, hogy rátaláljanak a maguk útjára. Nem erővel megváltoztatni őket, hanem rávilágítani a vakfoltjaikra, amikor segítséget kérnek. Utat mutatni azok számára lehet, akik rádöbbentek már, hogy tévedtek. Nekem is van, hogy elveszek, természetesen. Mindannyiunknak, míg e bolygón élünk, hiszen a változás állandó, s mi ebben élünk. Hihetetlen a saját életemben tapasztalni azokat a hatalmas változásokat, melyet a világháló hozott az életünkbe az elmúlt pár évtized alatt.

Miért is írok ezekről? Mert az elmúlt években, lassan évtizedben, én magam is rengeteg élménnyel gazdagodtam, s volt, ahol nem volt lehetőségem átadni az ott kapott tudást. A ma reggeli olvasmány hogy – hogy nem, Nepálról szólt. Az ország, ahova azért utaztam pár éve, mert vonzott a nyugalma, a titokzatossága; s titkon reméltem, a mélyben háborgó lelkem békére lel. Mivel lettem gazdagabb, melyek azok a gondolatok és érzések, amik megfogalmazódtak bennem azóta, hogy onnan hazatértem? Amelyek a változást hozták az életembe, s egyenes gerinccel továbbléphettem?

A sebesség másodlagos. A haladás a fontos. Lépkedj, kocogj, fuss, csak ne állj meg. Apró lépésekben megvalósíthatóak az álmok, s a vágyak beteljesülnek. Ha elfáradsz, s ezeket elérni nem tudod – eszedbe se jusson azokon változtatni. Változtass a szemléleten, az odavezető úton, a módszereken, kérj segítséget, keress támogatókat. Figyelj azokra, akik körülvesznek.

Köss barátságot azokkal, akik tiszták, érzékenyek, s ne köss alkut. Dühös leszel, zavar támad a lelkedben néha napján? Ilyenkor a hirtelen döntéseket kerüld el, hiszen a következményeit hozzák magukkal. Valóban azt akarod? Van olyan is a környezetedben, akit nem kedvelsz? Sebaj. Esetleg olyan, akit utálsz? Figyelj csak, elárulok egy titkot: győzedelmeskedni fog feletted. Tényleg ezt szeretnéd? Ha nem, keresd meg benne a jót; fogadd el úgy, ahogy van; vagy sétálj el. A békéd a legfontosabb.

Amit teszel, szívből tedd; számolj a következményekkel; tedd, amiben hiszel. A hited segít át a nehezebb szakaszokon. Tudd, ezek erősítenek, adnak feladatokat, melyek többé tesznek.

S ami számomra a legfontosabb? Nem az úticél a fontos, hanem az, kikkel éled meg a csodákat. Kikkel mászol fel a helyre, s kik azok, akik melletted vannak, amikor nehéz időket élsz. Ez számít. Te, aki most olvasod is mellettem álltál az utamon, talán most is kísérsz? Köszönöm Neked

“El kell fogadnod a szívedben zajló változásokat, éppúgy, ahogy elfogadod az évszakok váltakozását is. S ha egyszer szívedbe költözik a tél, próbáld derűs nyugalommal kiböjtölni a tavaszt.”eh

2019. január 10.

úgy érzem
mint a félig fagyott tó
törékeny
mégis biztonságot nyújt
lehetôséget a rejtôzködésre
miköben félelmetes
emberi kapcsolatok
koppanó kövek a jégen
roppanás
repedés
törékeny
úgy érzem

“Néha úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond, vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember… ritkán tudja melyik szava vagy cselekedete jelent be végzetesen, visszavonhatatlanul egyfajta változást az emberi kapcsolatokban.” Márai

2019. január 9.

beszélni
beszélgetni
kérdezni
hallgatni
kimondani


Azt mi fáj, ami bánt, aminek örülsz, ami aggaszt. Ami foglalkoztat, ami mélyen érint, amitől tartsz vagy amitől félsz. Azt, amire vágysz.
Hányszor buksz el azért, mert nem mondod ki, ami benned van. Megbetegít, fölemészt. Sokszor a gondolatok újabbakat szülnek, s így egy hatalmas kavarodást okozva teljes káoszhoz vezetnek. Ha félelemből nem beszélsz dolgokról, magadról – vajon mitől félsz és kinek akarsz megfelelni? 


Azt mondom, ne félj kimondani azt, ami benned van. Ne félj kimondani azt, amit érzel. Ne félj kérdezni. Amikor érzed, teljes lelkeddel, mi számodra az igaz, tedd és mondd azt. 

2019. január 7.

évindító

Elmúltak az ünnepek, a szikrázó csillogás, a mézeskalács illata, az összesodort szaloncukorpapír sem árválkodik már az asztalon, de csöndesen megbújik a táskában. Egyet – egyet ki nem rejt el reggel, mikor indul? A karácsony nekem különös időszak. A zenék, az apró lámpások, a gyertyák, a sütemények készítése, a koncertek, a szokásos karácsonyi baráti vacsora tengernyi nevetése, az otthon eltöltött idő csöndesen, a séta kint a hidegben és a huszonharmadikai kávézás is mind fontos, fontos lett. Tölt. Ilyenkor gondolom végig az esztendőt, s futtatom végig a terveket, álmokat, melyek a következő évre maradnak. S mi fontos még? Ahogy Dickens is fogalmaz: “A karácsonyt a szívem mélyén ünneplem és megpróbálom egész évben hordozni magammal.” Felidézni és megélni egy beszélgetés alkalmával, egy utazás során, egy baráti vacsoránál, egy esős napon – bármikor. Amikor olyan igazán kerek minden egy – egy pillanatra.

S hogy indult az év? Újra a Miskolci Színházban találtam magam az újévi hangversenyen. Sokat kihagytam. Hosszú idő után eljöttem Mamával és a lányommal, akik az elmúlt éveket sem hagyták ki egyszer sem. Különös érzés volt belépni, hiszen már az odút is kalandos volt a hulló hó miatt: beszélgettünk, nevettünk, csúszkáltunk. Bekuckóztam a szélső székre és minden egyes másodpercet megéltem. Virág odabújt és élveztük a zenét. Mindig megindít, amikor egy színház vagy koncert közönsége együtt lélegzik – most is ez történt. Mindannyian eggyé váltunk a zenével, a muzsikusokkal, énekesekkel, táncosokkal, akik nem a hagyományos, a már megszokott műsorral készültek. Sokat mondó volt az is, hogy a tervezett hangversenyeken túl is beiktattak plusz előadást, mert a jegyek pillanatok alatt elfogytak. Valószínű, egyre többen érzik szükségét az elmélyülésnek, a mókuskerékből való kiszakadásnak. Jólesett a zene segítségével befelé figyelni. Érezni, ahogy megmozdulnak az érzések, előtörnek az emlékek, amikor kislányként a szüleimmel és barátaikkal érkeztünk – még a ruhám is fel tudtam idézni. Megrohantak a felvillanó képek, a nyomok, melyek belém égtek, s most hosszú évek után újra felszínre törtek. Megindító volt, amikor a zenekar egyik tagja a muzsika segítségével a színpadról köszöntötte édesapját kerek születésnapja alkalmából– s mosolyogtam magamban, mert Mamának is sikerült már párszor meglepetést szerezni hasonló alkalomból. Az énekesek vidám perceket szereztek, s hozták közelebb a századforduló komolyzenéjét a mai zajos világba, picit elsimítva a két időszak közötti feszültséget. A táncosok, akiknek a háttérmunkájáról, erőpróbáiról minden nap hallunk; fiatal tehetségek, akik maguk is utat keresnek. S az utolsó percek a tűzijáték előtt, amikor az énekesekkel együtt énekelt a nézőközönség, megtöltötte a termet és a lelkünket. Valamiért most kellett újra jelen lennem és most megélnem ezt. Feltöltött, emlékeket hívott elő, melyeket régen kerestem, megindított és megnevettetett.

A hazaút? Már csak hab volt a tortán. Sofőrünk egészen a házig szórakoztatott bennünket vicces történetekkel, s bizonyította be, hogy ismeretlenül is, akkor is, ha soha többet nem találkozunk – megnyílni, nevetni, közvetlennek lenni – jó!

2019. január 5.

évindító

Elmúltak az ünnepek, a szikrázó csillogás, a mézeskalács illata, az összesodort szaloncukorpapír sem árválkodik már az asztalon, de csöndesen megbújik a táskában. Egyet – egyet ki nem rejt el reggel, mikor indul? A karácsony nekem különös időszak. A zenék, az apró lámpások, a gyertyák, a sütemények készítése, a koncertek, a szokásos karácsonyi baráti vacsora tengernyi nevetése, az otthon eltöltött idő csöndesen, a séta kint a hidegben és a huszonharmadikai kávézás is mind fontos, fontos lett. Tölt. Ilyenkor gondolom végig az esztendőt, s futtatom végig a terveket, álmokat, melyek a következő évre maradnak. S mi fontos még? Ahogy Dickens is fogalmaz: “A karácsonyt a szívem mélyén ünneplem és megpróbálom egész évben hordozni magammal.” Felidézni és megélni egy beszélgetés alkalmával, egy utazás során, egy baráti vacsoránál, egy esős napon – bármikor. Amikor olyan igazán kerek minden egy – egy pillanatra.

S hogy indult az év? Újra a Miskolci Színházban találtam magam az újévi hangversenyen. Sokat kihagytam. Hosszú idő után eljöttem Mamával és a lányommal, akik az elmúlt éveket sem hagyták ki egyszer sem. Különös érzés volt belépni, hiszen már az odút is kalandos volt a hulló hó miatt: beszélgettünk, nevettünk, csúszkáltunk. Bekuckóztam a szélső székre és minden egyes másodpercet megéltem. Virág odabújt és élveztük a zenét. Mindig megindít, amikor egy színház vagy koncert közönsége együtt lélegzik – most is ez történt. Mindannyian eggyé váltunk a zenével, a muzsikusokkal, énekesekkel, táncosokkal, akik nem a hagyományos, a már megszokott műsorral készültek. Sokat mondó volt az is, hogy a tervezett hangversenyeken túl is beiktattak plusz előadást, mert a jegyek pillanatok alatt elfogytak. Valószínű, egyre többen érzik szükségét az elmélyülésnek, a mókuskerékből való kiszakadásnak. Jólesett a zene segítségével befelé figyelni. Érezni, ahogy megmozdulnak az érzések, előtörnek az emlékek, amikor kislányként a szüleimmel és barátaikkal érkeztünk – még a ruhám is fel tudtam idézni. Megrohantak a felvillanó képek, a nyomok, melyek belém égtek, s most hosszú évek után újra felszínre törtek. Megindító volt, amikor a zenekar egyik tagja a muzsika segítségével a színpadról köszöntötte édesapját kerek születésnapja alkalmából– s mosolyogtam magamban, mert Mamának is sikerült már párszor meglepetést szerezni hasonló alkalomból. Az énekesek vidám perceket szereztek, s hozták közelebb a századforduló komolyzenéjét a mai zajos világba, picit elsimítva a két időszak közötti feszültséget. A táncosok, akiknek a háttérmunkájáról, erőpróbáiról minden nap hallunk; fiatal tehetségek, akik maguk is utat keresnek. S az utolsó percek a tűzijáték előtt, amikor az énekesekkel együtt énekelt a nézőközönség, megtöltötte a termet és a lelkünket. Valamiért most kellett újra jelen lennem és most megélnem ezt. Feltöltött, emlékeket hívott elő, melyeket régen kerestem, megindított és megnevettetett.

A hazaút? Már csak hab volt a tortán. Sofőrünk egészen a házig szórakoztatott bennünket vicces történetekkel, s bizonyította be, hogy ismeretlenül is, akkor is, ha soha többet nem találkozunk – megnyílni, nevetni, közvetlennek lenni – jó!