2019. május 16.

… emlékszel? …

Emlékszel arra, milyen volt kisgyermeknek lenni? Mit szerettél csinálni? Mi az, ami megragadt az emlékezetedben. Én magam, sosem fogom elfelejteni a Nagyi rántott húsának az ízét. Ma is tisztán emlékszem, milyen volt belépni a lakásba, hol állt, mit csinált éppen – és csak úgy beleharapni a frissen sültbe. Az is élénken él az emlékeimben, ahogy elalvás előtt mesélt, amit közben eljátszott a hátamon az ujjaival. Mennyit nevettünk. Emlékszem, mikor Apával vittük haza a hatalmas kardvirágokat Anya születésnapjára és arra is, mikor a bakelitek szóltak hétvégén. Amikor Anya állt a tükör előtt indulás előtt az előszobában, ahova pont nyílt a szobaajtóm. Mennyire büszke voltam rá, hogy csinos – és mennyire irigyeltem, milyen jól áll neki a magassarkú. A vasárnapi leves illata Hámorban Dédinél is megmaradt az orromban.
A nyugalom. Az maradt meg abból az időből legfőként. Ezt teremt meg és keresem ma is.

Te mire emlékszel?

Pedagógusként sokszor ért már kritika: túl engedékeny vagyok, aztán az, hogy túl szigorú. Mindig elgondolkoztam rajta, vajon miért is mondják vagy egyiket vagy másikat. Amin soha, az az: nem kivételeztem. Illetve úgy igaz: mindenkivel. Hiszem, hogy minden gyermek egyedi és megismételhetetlen. Fontos, hogy ne csak töltsük a fejébe a tudást, hanem az életre neveljük. Ehhez elengedhetetlen, hogy beszélgessünk vele, többet tudjunk arról, mi történik vele az iskolán kívül is. Mikor már reggel fáradtan lépnek be a kapun, döntik magukba az energiaitalt, tele a táska rágcsával, cukros üdítőkkel; mikor félvállról válaszolnak, dühösen néznek, vagy csak nem szólnak egész nap egy szót sem. Hosszan sorolhatnánk még, hiszen akár otthon, akár az iskolában, de ugyanez a helyzet. Teljesen természetes folyamat egészen addig a szúrós kamasz, ameddig el nem kezd kirívó dolgokat tenni.
kisgyermekből kamasz

A kisgyermek figyel. Szívja magába a mintát, amit lát. Tinédzserkorban pedig meglátják a valóságot. Nem azt az igazat, igaznak vélt világot, melyet addig tártak a felnőttek elé, hanem az igazságot. Azt, hogy a felnőtt sem tud mindent és nem is mindenható. Rádöbbennek, hogy kik a szüleik, hogyan néznek ki, azt is, hogy nem is olyan tökéletesek, ahogyan azt addig gyermekként hitték. Ráébrednek arra, hogy a felnőttek füllentenek, netán hazudnak, csalnak és sokszor blöffölnek. Fölmerül bennük ilyenkor a kérdés, hogy akkor mit várnak el tőlük? Hogyan várhatják el az őszinteséget, a beszélgetést, ha a nagy és hatalmas felnőtt sem cselekszik másként. Hitelét veszti sok szülő abban a pillanatban, amikor nem önmagát adja. Amikor el akarja hitetni a gyerekkel, hogy bezzeg az ő korában másként volt. S hogyan várhatja el a felnőtt, hogy a gyerek őszintén közelítsen felé, ha nem építette ki a bizalmat. S hogyan tanítja felelősségre, tisztességre, ha ő maga sem alszik nyugodtan, s nem tud tükörbe nézni. Esetleg nem teszik neki az, amit ott lát.
Kemény kérdések ezek. Ahhoz, hogy elkerüljük ezt, s a mai világban egészséges lelkű fiatalokat engedjünk útjukra, a legfontosabb, hogy vállaljuk azt, ami vagyunk. Maradjunk hitelesek elsősorban a saját szemünkben. Merjünk hibát véteni, merjük azt bevallani. Merjük felvállalni előttük önmagunkat, az esendőségünket. Merjünk őrültek lenni, sírni, nevetni, mulatni, kérdezni. Emlékezzünk arra, milyen volt kamasznak lenni. Mi okozott nehézséget, örömet, mitől tartottunk és mi az, amit hiányként éltünk meg. Ezeket felismerve, felvállalva és ezen változtatva tudjuk megadni a gyerekeknek azt, amire valóban szükségük van. Beszélni arról, hogy élheti meg a lakli kamasz a felnőtté válás folyamatát. Hogyan kell elegáns ruhát viselni, magassarkúban lépkedni, hogyan illik nemet mondani, mennyire fontos az első szerelem és mit jelent a barátság. Hogyan illik a kabátot fölsegíteni, meghívni a másikat akár moziba, mert ez igazi érték még ma is. A tisztelet és az odafigyelés.

Nekem könnyű e a kamaszokkal? Dehogy. amit biztosan tudok, az az, hogy amit mondok, amit teszek az összhangban van. Amit érzek, arról beszélek. Amikor kérdeznek, arról őszintén válaszolok. Ettől érzik magukat biztonságban. A harc, önmaga keresése, megismerése a tinédzser feladata. Úgy teszi ezt, hogy a saját határait feszegeti. Mégis egyetlen fontos dolog van a számára, hogy biztonságban érezze magát és ezt a keretek adják meg neki, amit nekünk kell biztosítanunk.

Nem felejtettem el, hogy voltam kisgyermek és voltam utamat kereső kamasz. Saját élményeim, tapasztalataim, bukásaim tettek azzá, aki vagyok. Így teszem a dolgom minden nap akár az iskolában, akár otthon. Kemény, fáradtságos mégis gyönyörű élmény ez minden nehézségével együtt. gj
#GallaiJudit

2019. május 11.

hullámvasút gesztenyevirág middle-aged utazás kávé sóskaramella zene

negyvenöt

szeretem az életem

Akik ismernek, tudják, mennyire fontos nekem a május. Az első napjától az utolsóig. Imádom, ahogy a gesztenyefák virágot bontanak, szeretem hallgatni a madárcsicsergést reggel a teraszomon, nézni, ahogy kizöldül a táj és színes virágok vesznek körül mindenütt. A május csupa – csupa ünnep: anyák napja, ballagás, gyermeknap, és persze Audrey Hepburn születésnapja. Is.

Nem karácsonykor, inkább ilyenkor csodálkozom rá, milyen hamar elröpült egy év. Ilyenkor futok végig mindazokon az eseményeken, melyek velem – velünk történtek. Ilyenkor csodálkozom rá, mennyi minden is fért újra bele egy esztendőbe. Minden év egy újabb mérföldkő az életemben, melyek utat mutatnak, ahogy haladok előre. Szépen lépésről lépésre. Régen nekem is eldübörögtek a napok, sokszor észre sem vettem, mikor és hogyan. Régóta már olyan igazán mélyen élem meg a mindennapokat. Amikor épp bedarálna valami, lelassítok, jelzem és változtatok, hiszen a B oldalt élem az összes retró számával együtt már öt esztendeje. Minden élményt – legyen az jó, kellemes, vagy épp kevésbé az, mélyen megélem. A belső hangra figyelek, mit súg. Arra megyek, merre a fejlődést érzem, s nem hagyom, hogy bedaráljon a mások által támasztott elvárás vagy épp számonkérés. Megy e ez fájdalommentesen? Dehogy. beleragadok e helyzetekbe? Előfordult már – visszanézve még most is látom a dagonyát. A lényeg pont abban van, hogy meg merjem élni a fájdalmas perceket – napokat épp úgy, ahogy az örömmel telit is. Meghatódni, sírni, megérintődni szabad. Sőt, kötelező! A színpad ugyanaz, a díszlet változik. Épp a minap beszélgettünk erről – mennyire más már így élni. Milyen jó érzés, milyen felszabadító hagyni a pillanatokat megtörténni. Sírni, amikor szinte fizikai fájdalmat érzek, s hangosan, teli szájjal nevetni máskor. Összekucorodni a paplan alatt és csak aludni, vagy táncolni az autóban egy jó zenére.

Szeretek „idősödni”. Szeretem, ahogy a gyerekeimtől, a tanítványaimtól, és ahogy Anyától tanulok. Szeretem, ahogy egymástól tanulunk meg apró szeleteket arról, hogyan lehet emberként talpon maradni ebben a világban. Szeretem, ahogy szépen lassan áll össze a kép, minden egyes nappal, héttel, hónappal, évvel. Értelmet nyer mindaz, amit megtanultam korábban, hogy nem másoknak, hanem magamnak felelek meg. Beépül és értelmet nyer mindaz a muníció, amit értékként kaptam a családomtól lassan fél évszázada; az az értékrend, mely meghatározza a mindennapjaim. Az, ami egy ideig feszített, hiszen a világ szinte elrohan mellettünk. Az, ami most került a helyére. Már minden döntésemben benne vagyok én is. Megállok és átgondolom, ha valami fáj, ha valami bánt és akkor is, amikor határtalan boldogság árad szét bennem. Ott és akkor, abban a pillanatban. Sokszor fordul elő, hogy egy – egy helyzetben tovább maradok, pontosan addig, amíg nem érzem biztosan azt, valóban lépnem kell. Vállalom viszont az ezzel járó esetleges felelősséget, az örömet vagy épp a fejlesztendő feladatot. Sosem élem meg kudarcként az eseményeket, s feladni sem igen szoktam. A lényeg, hogy tiszta tekintettel és egyenes gerinccel tudjak továbblépni, amikor szükséges. Átgondolva, határozottan. Megtanultam segítséget kérni. Megtanultam, hogy bár a kívülállóknak ijesztő, ha épp a lejtőn vagyok és aggódnak értem, tudom, ők máshol tartanak az életükben. Mégis szívet melengető a tudat és az érzés, hogy itt vannak és mellettem állnak – várva, hogy a vihar elüljön. Már régen tudom, hogy nem végződik minden mindig teljes sikerrel – azonban a közben felmerült nehézségek is tanulásra ösztönöznek. Meglévő barátságaim elmélyültek, megszilárdultak, átalakultak. Tudod, Te – épp, aki olvasod – köszönöm!

Lehetőségem nyílik minden év(em)ben világot látni, utazni, tapasztalni. Minden utazás egy belső felfedezés is. A meglátások, a tapasztalatok, a hazaút mind – mind új elemként épül az életembe. Elég csak megállnom egy pillanatra, visszagondolni egy utazás adott pontjára, magamba szívni azt az energiát, amit ott kaptam – és már billen is vissza minden a helyére. Hegytető, havas hegycsúcs, tenger morajlása, zajos olasz kávézó terasza, a brightoni kavicsok és sirályok, az árbocok csilingelése, az imazászlók lengedezése, a reptér különös elfogadó közege, a függő hidak.

Attraversiamo.

Köszönöm az élményeket, a kérdéseket, a kritikákat, a hosszú éjszakába nyúló beszélgetéseket, az utazásokat, a színház és filmélményeket, a koncerteket, a közös vacsorákat, a csöndes sétákat, a kitalált gondolatokat, a rengeteg nevetést, a félszavakat, az épp jókor érkező spontán öleléseket, a szeretetet, bizalmat, a szívecske alakú köveket, felhőket, mind, amit küldtök, mikor épp észreveszitek. Ez számít. Ez a lényeg. Élni az életünket, s vinni a többieket a lelkünkben – mint amikor bekúszunk a másik bőre alá. Azért, hogy tudja, fontos. Mert ez számít itt, amíg itt vagyunk.

Jövőre, Veletek, máshogy.

2019. május 3.

nem

Mondasz nemet? Mersz nemet mondani? Mondtál már valaha nemet, amikor valóban kellett volna? Esetleg félelemből elhallgattál és hagytad az egészet: majd csak lesz valahogy? Hányszor buktál már el azért, vesztegettél el heteket, hónapokat és éveket, mert nem mertél nemet mondani? Vajon honnan jön ez s miért nem mersz önmagadért kiállni?

Az elmúlt években sokszor csodálkozom rá, mennyire türelmetlenek körülöttem az emberek. Minden azonnal kell, az élet instanttá vált. Kávé, étel, wifi jelszó, közlekedési lámpa – mind azonnal legyen, azonnal működjön, azonnal váltson, nyissanak új pénztárt az üzletben. Az emberekből – tisztelet a kivételnek – kihalt a figyelmesség, az empátia s különösen érvényes ez a fiatalabb generációra. A felnőtt lesi minden kívánságukat, megadva mindent, ami csak elérhető ma s nekik nem volt 20 – 30 évvel ezelőtt. Miért kellene nekünk mindent megadni a gyerekeknek? Minek a nagy tévé, a sokadik elektronikus játék, a rengeteg édesség, zacskós cukor és chips, ballagásra autó. Valódi kis szörnyetegekké válnak, ahogy növekedve – cseperedve követelik ki maguknak a még többet. Vajon lesz olyan, hogy elég? Nyilván nem.

Pedagógusként is vallom, nyugodtan lehet már a gyereknek is nemet mondani. Ez nem bántalmazás, nem sérül a lelke tőle – sőt. Keretet adunk az életének, megismeri a lehetőségeit, a korlátai. Megtanulja, hogy nem lehet mindent. Megtanulja, hogy nem tehet meg bármit. Különösen nem következmények nélkül. Együtt élünk, figyelünk egymásra, törődünk a másikkal. A mai norma sajnos arra megy, hogy a gyereknek mindent szabad, hiszen a legtöbben engedékenységgel, beletörődéssel “nevelnek”. Már egy kis hiszti elég ahhoz, hogy a szülő beadja a derekát, ennek a következményei pedig beláthatatlanok. Attól, hogy a szülő nem a gyerek barátja még kiegyensúlyozott és tiszteleten alapuló kapcsolat lehet közöttük; hiszen pont ez a lényege. A szülő az én szememben következetes, megfontolt, és nem engedékenységgel csitít vagy próbál épp nevelni.

Én is voltam nagyon szigorú, néha túl engedékeny; akár otthon akár a munkám során. A mindennapok, a következmények és tapasztalatok árán változtattam, hiszen egyikünk sem születik úgy, hogy mindent tud elsőre, azonnal. rengeteg beszélgetés, kérdés, sírás, nevetés szükséges ahhoz, hogy megtaláljuk az arany középutat. Megváltozott hozzáállás, felismerések, hiteles magatartás hosszú távon kifizetődő, bár valóban rengeteg energia és időbefektetés.

Ami valóban elszomorít az az, hogy a liberális nevelési módszerek sorra csődöt vallanak, mégsem vált a nagy többség. Látható a pusztítás, amit ez véghezvisz. A megszorítások, az egészségesen felállított szabályok ismeretlenek számos fiatal számára. Szomorú és kétségbeejtő látni, mennyire nem tudnak a gyerekek koncentrálni, összefüggéseket meglátni, felelősséget vállalni, viselkedni. Fel kell ismernünk és ki kell mondanunk azt is, hogy ez a túl engedékeny nevelés milyen hatással bír a gyerekkori betegségek kialakulására, a tinédzserkori depresszióra, az addiktív szerek használatára – legyen az “csak” édesség vagy épp energiaital – s ne is menjünk tovább.

… elgondolkodtató …

gj

2019. május 1.

fájdalom

Éreztél már szűnni nem akaró fájdalmat? Ami egészen csontig hatol. Mikor annyira fáj egy érzés, hogy komolyan fizikai fájdalmat érzel. Te hagyod ezt az érzést vagy inkább elnyomod magadban?

Életem során nem sokszor ugyan, mégis annál mélyebben éltem meg számomra fontos pillanatokat. Ilyen volt egy borús őszi napon megélni és felfogni, ahogy lépkedtem ki a kórház kapuján, hogy Apának talán már nincs sok hátra. Eszembe jutottak akkor az elpazarolt évek, hetek és hónapok, melyek évekké dagadtak. Csontig hatolt az érzés, mely a megbánással keveredett. El lehet e ezt felejteni? Nem, és nem is szeretném. Amiért hálás vagyok, az az, hogy kaptunk még éppen annyi időt, hogy rendbe tegyük a dolgainkat, amennyire csak tőlünk tellett. Amikor elaludt, ez az érzés már tompult, hiszen három hónap is eltelt s minden na úgy keltem és feküdtem, hogy azt kívántam, ott lehessek majd vele és ne maradjak le a búcsúról. Megadatott. A fájdalom akkor tért vissza, amikor a halála utáni harmadik hónapban éreztem egy kora reggel. Hogy valóban nincs többé. Elment. Amikor útra kelt, mert mindenki, aki itt maradt, hozzá közel álló képes volt már a maga útjára lépni s őt elengedni.

Hasonló fájdalmat éreztem akkor is, amikor Nepálban a Béke sztúpában imát mondtam mindazokért, akik fontos szerepet játszottak az életemben. Érdekes és szívbe markoló pillanatok voltak látni és érezni őket. Egymás mellett szépen sorban. Elmondani nekik, mennyire hiányoznak és mekkora űrt hagytak maguk után. A második alkalom volt, amikor fizikai szinten éreztem a ’soha többet’ fogalmát.

Elválni azoktól egy munkahelyen, akiket szeretünk, mert a körülmények változtak s egy idő után egész egyszerűen nem volt maradásunk? Ha érezted már, tudod, mire gondolok. Egy életünk van. A ha szereted a munkád, élvezettel teszed és mégy minden nap, akkor semmi gond. Ha vannak zavaró tényezők, célszerű a hozzáállásod megváltoztatni. Ha ekkor sem jobb picivel sem, akkor érdemes tovább lépni, új utakat keresni és pozíciót váltani. Akkor is, ha a szíved szakad meg, hiszen ha olyan munkát végzel, mely nem tölt, mely nem hoz eredményt, sikert, elégedettséget, akkor könnyen megbetegszel. Akkor rendkívül nehéz és mély döntést hoztam, ma már látom a gyümölcsét.

S milyen egy szerelemtől elválni? Fájdalmas. Különösen akkor, mikor nem tudsz egyetlen egy pontot sem kiemelni, miért is történik. Amikor egész egyszerűen megfogalmazódik benneteket, hogy nem közös már az út. Mennyi mindent megteszünk önmagunkért, a szeretteinkért, élményeket, érzéseket és pillanatokat gyűjtünk szépen egymás után, mint ahogyan a kavicsok sorakoznak a tengerparton. Ezernyi emlék, nevetés, beszélgetés, tapasztalás. A saját magam és a másik korlátainak megismerése, ledöntése. A kölcsönös szeretet és tisztelet, melyen alapszik egy kapcsolat. Kérdések, válaszok, fejlődés. Az idő telik s egyszer csak ránk tör az érzés, hogy valami megváltozott. A szeretet marad, mégis más irányt vesz az életünk, így elbúcsúzunk egymástól. Miért fáj? Mert ilyenkor a szép az, ami megmarad a lelkedben és továbbviszed. Mert hiányzik a megszokás, ami eddig az életünk része volt. Mert a lelkünk egy darabja a másik kezében marad, lenyomatként, melyet továbbvisz magával, ahogyan mi is ezt tesszük. Pontosan meg tudjuk fogalmazni, mi az, amit kaptunk általa, mi az, amit elviszünk magunkkal és mi az, amit zálogban ott hagyunk nála. Az a fájdalom, amit érzünk, ami kimondásra kerül és benne van egy ölelésben. Ez visz minket tovább, hagy előre lépni, s már nem hátra nézni többé. Mégis felszabadító érzés a tudat, hogy adtunk valamit egymásnak, ami már csak a miénk marad. Amit mi ketten tudunk. A titok, hogy Ember módjára, felnőttként engedjük egymást utunkra, hiszen olyan csomagot adtunk egymás kezébe, melyből a hátralévő időben mindig lesz elég muníciónk. S nem engedjük el egymás kezét, nem hagyjuk magára, hiszen ott vagyunk, mégis más minőségben.

P
H

„Különös, hogy a legtöbb ember egész életében kerüli a fájdalmas helyzeteket. Na nem mintha olyan nagy sikerrel járnánk, de azért mégis mindig megpróbáljuk elkerülni a fájdalmat. Az a tudattalan hiedelem munkál bennünk, hogy tudatosságunk és tudatunk a gyönyörű pillanatok által fejődik leginkább, de én úgy vélem, a legtöbben mégis inkább a nehéz helyzetekben teszik meg a legnagyobb lépéseket ezen a téren. Sokan nem akarják elfogadni, hogy legnagyobb nehézségeink, szenvedésünk és fájdalmunk a kíméletlen kegyelem megnyilvánulása. Ébredésünk hathatós és fontos alkotóelemei ezek, már ha készen állunk rájuk. Ha készen állunk arra, hogy szembenézzünk velük, megláthatjuk és elfogadhatjuk az általuk kínált ajándékokat – még ha időnként ezeket az ajándékokat látszólag ránk kényszerítik is. Legyen szó akár betegségről, akár egy szerettünk haláláról, akár válásról, akár függőségről vagy munkahelyi problémákról, fontos szembenéznünk az élethelyzeteinkkel, hogy megláthassuk a bennük rejlő ajándékokat.” A