2019. május 11.

hullámvasút gesztenyevirág middle-aged utazás kávé sóskaramella zene

negyvenöt

szeretem az életem

Akik ismernek, tudják, mennyire fontos nekem a május. Az első napjától az utolsóig. Imádom, ahogy a gesztenyefák virágot bontanak, szeretem hallgatni a madárcsicsergést reggel a teraszomon, nézni, ahogy kizöldül a táj és színes virágok vesznek körül mindenütt. A május csupa – csupa ünnep: anyák napja, ballagás, gyermeknap, és persze Audrey Hepburn születésnapja. Is.

Nem karácsonykor, inkább ilyenkor csodálkozom rá, milyen hamar elröpült egy év. Ilyenkor futok végig mindazokon az eseményeken, melyek velem – velünk történtek. Ilyenkor csodálkozom rá, mennyi minden is fért újra bele egy esztendőbe. Minden év egy újabb mérföldkő az életemben, melyek utat mutatnak, ahogy haladok előre. Szépen lépésről lépésre. Régen nekem is eldübörögtek a napok, sokszor észre sem vettem, mikor és hogyan. Régóta már olyan igazán mélyen élem meg a mindennapokat. Amikor épp bedarálna valami, lelassítok, jelzem és változtatok, hiszen a B oldalt élem az összes retró számával együtt már öt esztendeje. Minden élményt – legyen az jó, kellemes, vagy épp kevésbé az, mélyen megélem. A belső hangra figyelek, mit súg. Arra megyek, merre a fejlődést érzem, s nem hagyom, hogy bedaráljon a mások által támasztott elvárás vagy épp számonkérés. Megy e ez fájdalommentesen? Dehogy. beleragadok e helyzetekbe? Előfordult már – visszanézve még most is látom a dagonyát. A lényeg pont abban van, hogy meg merjem élni a fájdalmas perceket – napokat épp úgy, ahogy az örömmel telit is. Meghatódni, sírni, megérintődni szabad. Sőt, kötelező! A színpad ugyanaz, a díszlet változik. Épp a minap beszélgettünk erről – mennyire más már így élni. Milyen jó érzés, milyen felszabadító hagyni a pillanatokat megtörténni. Sírni, amikor szinte fizikai fájdalmat érzek, s hangosan, teli szájjal nevetni máskor. Összekucorodni a paplan alatt és csak aludni, vagy táncolni az autóban egy jó zenére.

Szeretek „idősödni”. Szeretem, ahogy a gyerekeimtől, a tanítványaimtól, és ahogy Anyától tanulok. Szeretem, ahogy egymástól tanulunk meg apró szeleteket arról, hogyan lehet emberként talpon maradni ebben a világban. Szeretem, ahogy szépen lassan áll össze a kép, minden egyes nappal, héttel, hónappal, évvel. Értelmet nyer mindaz, amit megtanultam korábban, hogy nem másoknak, hanem magamnak felelek meg. Beépül és értelmet nyer mindaz a muníció, amit értékként kaptam a családomtól lassan fél évszázada; az az értékrend, mely meghatározza a mindennapjaim. Az, ami egy ideig feszített, hiszen a világ szinte elrohan mellettünk. Az, ami most került a helyére. Már minden döntésemben benne vagyok én is. Megállok és átgondolom, ha valami fáj, ha valami bánt és akkor is, amikor határtalan boldogság árad szét bennem. Ott és akkor, abban a pillanatban. Sokszor fordul elő, hogy egy – egy helyzetben tovább maradok, pontosan addig, amíg nem érzem biztosan azt, valóban lépnem kell. Vállalom viszont az ezzel járó esetleges felelősséget, az örömet vagy épp a fejlesztendő feladatot. Sosem élem meg kudarcként az eseményeket, s feladni sem igen szoktam. A lényeg, hogy tiszta tekintettel és egyenes gerinccel tudjak továbblépni, amikor szükséges. Átgondolva, határozottan. Megtanultam segítséget kérni. Megtanultam, hogy bár a kívülállóknak ijesztő, ha épp a lejtőn vagyok és aggódnak értem, tudom, ők máshol tartanak az életükben. Mégis szívet melengető a tudat és az érzés, hogy itt vannak és mellettem állnak – várva, hogy a vihar elüljön. Már régen tudom, hogy nem végződik minden mindig teljes sikerrel – azonban a közben felmerült nehézségek is tanulásra ösztönöznek. Meglévő barátságaim elmélyültek, megszilárdultak, átalakultak. Tudod, Te – épp, aki olvasod – köszönöm!

Lehetőségem nyílik minden év(em)ben világot látni, utazni, tapasztalni. Minden utazás egy belső felfedezés is. A meglátások, a tapasztalatok, a hazaút mind – mind új elemként épül az életembe. Elég csak megállnom egy pillanatra, visszagondolni egy utazás adott pontjára, magamba szívni azt az energiát, amit ott kaptam – és már billen is vissza minden a helyére. Hegytető, havas hegycsúcs, tenger morajlása, zajos olasz kávézó terasza, a brightoni kavicsok és sirályok, az árbocok csilingelése, az imazászlók lengedezése, a reptér különös elfogadó közege, a függő hidak.

Attraversiamo.

Köszönöm az élményeket, a kérdéseket, a kritikákat, a hosszú éjszakába nyúló beszélgetéseket, az utazásokat, a színház és filmélményeket, a koncerteket, a közös vacsorákat, a csöndes sétákat, a kitalált gondolatokat, a rengeteg nevetést, a félszavakat, az épp jókor érkező spontán öleléseket, a szeretetet, bizalmat, a szívecske alakú köveket, felhőket, mind, amit küldtök, mikor épp észreveszitek. Ez számít. Ez a lényeg. Élni az életünket, s vinni a többieket a lelkünkben – mint amikor bekúszunk a másik bőre alá. Azért, hogy tudja, fontos. Mert ez számít itt, amíg itt vagyunk.

Jövőre, Veletek, máshogy.