2019. június 7.

ajándék

Sokszor, sokféleképpen várjuk. Legyen ez Karácsony, születésnap, évforduló – vagy egy egyszerű meglepetés. Hányan vajon hányféleképpen fogalmazzuk meg, mi is számunkra az ajándék.

Nekem mindig fontos volt, nem fogok kertelni. Akkor mégis, hol van az az aprócska: „de”? Máris elmesélem. Nekem mindig is fontos volt AZ ajándék; ami nem más, mint az idő. Emlékszem a születésnapokra, amikor kislányként körülvett a család, s pontosan annyi szál tulipán várt a csokorban, ahány éves voltam. Fontosak voltak az utazások, a koncert és színházélmények, melyek az ajándék részét képezték. Sosem vágytam nagy dolgokra, különösen nem pénzben mérhető drága dolgokra. Talán ezért is van az, hogy ugyanezt viszem tovább és adom át a következő nemzedéknek.
Az ajándék számtalan formában talált meg az elmúlt időszakban, különösen a májusi születésnapomat követően. Egy telefonhívás, egy kedves üzenet, egy kapuba betűzött apró emlék vagy a házi készítésű torta. A kulcstartó, mely Zsuzsa kedvenc autójához tartozott, azóta is féltve őrizte – hát most nekem adta, hiszen ugyanaz a márka. Orsi meghívása egy kávéra, melyből hatalmas séta lett. Rácsodálkoztam a Népkert gesztenyefáira, az üde zöld tavaszra és közben csak meséltünk és meséltünk. A karkötő, melyet egy kedves barátom hozott a zalaszántói sztúpától, hiszen annak idején Tarra én vittem együtt kirándulni az ottani kegyhelyhez. A nepáli tea kis színes szütyőben, mely onnan érkezett, ahol én magam is jártam.

Ezek a pillanatok, kedvességek aprónak tűnnek, mégis hatalmas ajándékok. Ugyanúgy, mint a pedagógusnapi valóban apró meglepetések, melyek nem a tucat cserepes virágról szóltak, s lett pipa az ünnep, hanem a figyelemről. Apró kedvesség, mely arról árulkodik, hogy hallják, ha mesélek. A legutóbbi apró figyelmesség pedig az üzletben, amikor elfelejtettem a paradicsomot lemérni, a pénztárnál pedig nincs mérleg. A hölgy rám nézett, komoly arccal koncentrált, majd beütötte az összeget: hiszen lemérte a kezével. S ment is tovább az élet fennakadás nélkül.
Emellett még mi ajándék nekem? Az egészség. Hiszen mindannyian egészségesek vagyunk. A ház, melyben élek, s az otthonom. A fészkelő madár a kertben. A nevetés, a cinkos kacsintás, az eső, sőt a zápor is, az utazások, a szél – nagyon szeretem a szelet; a csillagos égbolt esténként, a hold, a repülők látványa az égbolton, és még hosszan sorolhatnám. Helyette álljon itt Márai verse az ajándékról.

„És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.”

2019. június 6.

Te sietsz?

Mondd, hogy Te nem rohansz. Mondd, hogy megállsz néha és nézelődsz. Mondd, hogy esténként egy jó könyvvel bekuckózol, vagy épp filmet nézel. Leülsz, és nem csinálsz semmit – talán hallgatod a madarakat, a tücsökciripelést, észreveszed a szálló pihét. Figyeled a forró teából felcsapó párát? Vagy épp azt, hogy futnak le az esőcseppek az ablakon.

Szombaton osztálytalálkozóra autóztam. Hosszabb lett az út, mert jólesett végre kiszabadulni a városból, tűzött a nap, a pipacsok nyújtogatták a fejüket az út mentén hatalmas csapatokban. A kék eget itt – ott felhők tarkították és csupa zöld volt a határ.

Lassan ideje megállnunk. Mindannyiuknak. Legalább lelassulni, mert ez az eszeveszett rohanás sehova nem vezet már. Olyan jólesik szépen tenni a dolgom, nem rohanva, beosztva az időt, elosztva a teendőket. Amikor érzem, hogy engem is épp elkap az örvény már tudatosan lépek egyet arrébb. Jólesik picit tovább lustálkodni reggel, leülni egy könyvvel és olvasni. Sétálni egyet egy régi ismerőssel vagy a nappaliban a forró citromos vízzel beszélgetni egy jót. Megnézni egy filmet este vagy csak úgy leülni, megállni és úgy igazából semmit nem csinálni, csak mélázni.

Miből tart egy kedves üzenetet átküldeni annak, akit szeretsz, ahelyett, hogy kifogásokat keresel, miért is nem tetted meg. Senki nem hajtott, senki nem kényszerített. Érdemes azért elveszíteni a másikat, mert oda rohansz, amiről nem is tudod, merre van? Semmiből nem tart rámosolyogni a másikra az üzletben, esetleg köszönni, mikor belépsz oda. Előfordul, hogy csak egy pillanatra lépünk egymás életébe; az is lehet, hosszabb ideig időzünk együtt. Ugye, hogy nem mindegy, hogyan telik ez az idő el? Megmérgezve az együtt töltött alkalmakat vagy feltöltve egymást.

Sokszor fordul elő az, hogy csak azért lépünk valaki életébe, hogy ráébresszük, mennyire fontos, s arra, megérdemli a szeretet. Akkor, ha ezt magától már elfelejtette vagy nem hiszi el. Azért, hogy adjunk neki egy apró figyelmességet, néhány jó szót. Ilyenkor sosem az a cél, hogy bennünket viszont szeressenek, hanem az, mi adjunk valakinek egy boldog pillanatot. Egy apró, csipetnyi hitet, hogy ő is szerethető.

2019. június 1.

Régen jelentkeztem. Az elmúlt pár hétben élveztem az esőt, olvastam, pihentem, tanultam, beszélgettem sokat. Számos eseményen vettem részt, melyek töltötték a lelkem. Emellett sok olyan dolog is történt, melyek tanító szándékkal léptek az életembe. Ezeket a periódusokat mindig csöndesebben élem meg.

Itt volt például életem első lánybúcsúja – viccesen említettem is, még lánybúcsú-szűz voltam, épp ideje volt átélni egyet már. A hely, ahol mindenki ismeri a menyasszonyt, egymásnak mégis ismeretlenek vagyunk. Az összefogás, a szolid, mégis felemelő együttlét bebizonyította újra, hogyan vagyunk képesek összefogni azért, aki mindannyiunknak fontos. Egyszerű, bensőséges este finom ételekkel, játékokkal, zenékkel és sok nevetéssel, végül megható ajándékkal. Ezt csak tetézte két héttel később az esküvő, mely a születésnapomra esett. Végtelenül körültekintően megszervezett elegáns este, mely egyben volt visszafogott mégis bohókás; ahol minden meghívott végigtáncolta és énekelte az estét – s nem utolsó sorban tökéletesen elfeledkezett a virtuális világról hálózat híján. Megható, felemelő, felszabadító órák. A táj? Hosszú esős napok után, ekkor derült ki az égbolt. Minden üde zöld. A virágok pompáztak a nyárfa pamacsai szálltak a légben a szertartás alatt. Ahogy öregszem, észrevehetően mélyebben élem meg ezeket a bensőséges történéseket.

A hónapban több családi programra is sort került. Színházi előadás Budapesten a lányommal és Mamával. Szeretem ezeket az alkalmakat, mert oda – vissza beszélgetünk, osztunk meg olyan érzéseket, melyek mellett néha elszaladnak a hétköznapok. Az egyik egy dráma, míg a másik vidám – zenés darab. Érdekes tapasztalás volt a darabok során meglátni bizonyos tükröket. Fájtak? Rettentően. Látni számomra fontos személyek tulajdonságait, viselkedésmintáit egy színész játékában, igazán megdöbbentő élmény. Amit nem veszek észre máskor, hiszen érzelmileg érintve vagyok – ott és akkor szinte belém hasított. Ugyanez érvényes rám is természetesen. Azt is jó volt látni, ahogy a másik mű során a színészek valóban játszottak, élvezték az előadást s nevették el magukat, ahogyan egymást megtréfálták.

A szokásos éves iskolai gála hozta a tőle megszokott színvonalat. A gyerekek minden évben kétszer készülnek előadással, ahol helyet kap a zene, a tánc, a vers – az együtt-élmény. Szívet melengető érzés figyelni, ahogy nőnek, változnak, ügyesednek; s nem kevésbé izgalmas látni, ahogy mindig egy egész estés történet bontakozik ki előttünk, hiszen a csoportok és osztályok műsorai mindig egy történet köré csoportosulnak. A tánc segítségével minden elmesélhető. Fantasztikus volt az is, amikor a tapsrend után minden gyerek a színpadra telepedett és egy megható videóval köszöntötték közösen az épp 18. életévébe lépô táncos társukat. Ezeknek a pillanatoknak van közösségépítő szerepe.

A gyermeknap csak hab volt a tortán. Békés, napsütéses időben hosszan beszélgettünk unokanővéremmel – ott folytatva, ahol hosszú hónapokkal ezelőtt fejeztük be, míg a gyerekek bejárták a vidámparkot. Beszélgetésbôl kijutott még, hiszen egy volt tanítványom hívott sütizni-kávézni Miskolc különleges kávézójába, ami a sóskaramella miatt is a kedvencem. Ott kezdtük a beszélgetést, hiszen hónapok teltek el, hogy nem találkoztunk, majd a Népkertig sétáltunk és vissza a tavaszi napsütésben.

A háttérben mindeközben iszonyú erők mozogtak. Ahogy az eső dobolt odakint a köztes napokon vagy volt rekkenő hőség pár órára, úgy változtak bennem is dolgok. Szinte láttam magam előtt egy hatalmas szűrőt, melynek rostáján csak az marad, ami szép. Minden ami fájdalmas volt vagy elillant vagy a szűrőn át tisztult meg, majd tűnt el. Sokszor félünk a vihartól, hiszen a szélcsend unalmassá válhat. A vihar mégis megtisztítja a levegőt, ha olykor pusztít is a felszínen. A mi dolgunk utána a takarítás.

Mi az, ami ismét bebizonyosodott?

Megengedem az embereknek, hogy megítéljenek. Nyugodtan félreérthetnek, akár szánt szándékkal, akár mert épp máshol tartanak. Ha úgy érzik, kiforgathatják, amit mondok. Nem foglalkozom a pletykával, hiszen nem kifelé élek. Ami egy hónapja még bosszantott, már nem billent ki. A rosszindulat, a sértő megjegyzések, a hazugságok a mélybe zuhantak. Miért? Megértettem, hogy amit mondanak, vagy még rosszabb, amit hisznek, az nem az én problémám. Ahhoz, hogy kiegyensúlyozott maradjon az életem, ezekre a háttérben mozgolódó erőkre nincs szükségem. Pont elég, hogy olyan vagyok, amilyen s nem kételkedem abban, amit tudok, látok, érzek, mondok és tapasztalatok. A gyűlölködőket nyugodtan hagyhatod te is gyűlölködni. Az érték a hitelesség, a szeretet, az odafigyelés, az őszinteség, hiszen ez az élet. A többi színjáték.