2020. január 24.

A híd

Önts, kérlek, egy kávét vagy teát. Ez most hosszú történetre sikerült. S nem is egy fotóval.

Szeretem a hidakat. Kisgyermekként számos alkalommal sétáltam vagy szaladtam le a Szinvához és csak álltam a hídon Felső-Hámorban. Szerettem nézni a vizet. Pontosan ugyanígy vagyok azzal az aprócska híddal, ami a Fátyol-vízesés fölött ível át Szilvásváradon. Évente egyszer biztos eljutunk oda még most is, s minden alkalommal ragaszkodom ahhoz, hogy a odáig eljussak. Szeretek csak ott állni és elmélázni.

Mi is a híd? Egy összekötő kapocs. Egy út, mely alatt a végtelen mélység, a zúgó folyó vagy épp a csordogáló patak halad. Akárhányszor kelsz is át rajta, mégsem tudsz ugyanazon folyó fölött áthaladni. Milyen érdekes. A híd az út, ami elvisz valahová. Az utad része. Föl is égetheted, de akkor meg kell tanulnod úszni vagy repülni. Azzal sincs gond, de ha nem teszed egyiket sem, akkor ott maradsz, ahol éppen tartasz. A híd a lehetőség ahhoz, hogy haladj. Átkelj. A másik oldalra. Ő a kapocs a régi berögződések és új lehetőségek között. Az esély arra, hogy legyen időd átgondolni, átérezni, reagálni. Akár meg – megállsz rajta, akár áthaladsz, akár visszafordulsz és másik útvonalat választasz.

Szeretem a hidakat. Van pár, melyek különös jelentőséggel bírnak az életemben. Vagy így vagy úgy, mégis fontossá váltak.

Nagy kedvencem a Millenium Bridge Londonban. Különös emlékek fűznek hozzá. Tudod, ott ahol elindulsz a Szent Pál Székesegyháztól Shakespeare Globe-ja felé. Amikor először sétáltunk át rajta – idén lesz pont tíz éve – tűzött a nap, hiszen forró augusztusi nap volt. A függő hidat 1998-ban kezdték építeni, pont, mikor a fiam született. A gyalogos hidat a londoniak „imbolygó” hídnak is nevezik, mert rövidebb időre a kilengések miatt a megnyitást követően le kellett zárni. Azóta korrigálták és rendben van. Szeretem, mert különleges. Szeretem, mert egyedi. Szeretem, mert London egyébként is a szívem csücske, ide pedig amikor csak alkalmam van eljövök és átsétálok rajta. Tiszta időben a Tower hidat is látni és alant a sötét Temzét. Ha félútról visszanézel, akkor pedig a Szent Pál kupolája csillan a napfényben.

Ha a szigeteken maradunk, említésre méltó a Glenfinnan Viaduktról. Tudom – tudom, ez nem híd, mégis….. Pár évvel ezelőtt hárman, csajok nekivágtunk Skóciának, autót béreltünk és kalandoztunk. Sok dolgot nem is terveztünk bele a programba, egészen egyszerűen, mondjuk úgy, „véletlenül” belebotlottunk. Mint a viadukt, amit én nemes egyszerűséggel hídnak nevezek. Fantasztikus látvány a Glencoe völgybe érve meglátni ezt a hatalmas építményt. Az 1800-as évek végén épült, csodálatosan illeszkedve a tájba. Ma is fel tudom idézni, ahogy a közeli apró dombra felkapaszkodtunk és csak ültünk ott hosszú percekig és csak bámultuk a hidat. Jó, viaduktot. (Mondhatnám, hogy a Harry Potter filmből is emlékezhettek rá, amikor éppen dementortámadás történt a Hogwarts Expresszen, de a filmet sajnos nem láttam. Ott tudtam meg, hogy ez a hely, az a hely.)

 

Másik európai főváros. Délre. Ismét kedvenc. Az Angyalhíd Rómában. Ücsörögni a közelében, inni egy jó kapucsínót vagy enni egy igazi olasz fagylaltot, s közben gyönyörködni a hatalmas fák árnyékából az Angyalvárban és a hídban. Próbáld ki. Ez a híd a Tevere fölött ível át, hét másik társával együtt. Ki építtette? Hadrianus. 134-ben lett kész, s számos megpróbáltatás érte már azóta, hogy elérte a mai állapotát. A nevét már Bernini angyalai miatt kapta. A rakpartján sétálni, leülni ott egy aprócska kis ’ristorante’ba a kinti családtagokkal, igazi élmény.

Ha egy picit, egészen picit távolabb utazunk, s még ott is útra kelünk, mondjuk egy apró busszal Kathmanduból a Chitwan Nemzeti Parkba, akkor útközben egy rövid pihenő erejéig érdemes megállni a függő hídnál. Egyik végén hatalmas bokrok, másik végén aprócska bódé, mely mini boltként üzemel. Alattad a mélység, hiszen a meder csak az esős évszak után teli meg vízzel, addig épp csak csordogál benne a folyó. Pihen. A híd hosszú, igazi élmény át és visszasétálni rajta. Rengeteg fölismerés jön, miközben éget a nap, fúj a szél, kapaszkodsz, figyelsz és csak úgy robognak a képek a fejben. Hihetetlen élmény.

Egy picit délebbre újra híd. Kanchanaburi. A híd a Kwai folyón. Kíváncsi vagyok, mi jutott most hirtelen eszedbe. Nekem még most is nehéz leírni. A helyet, még I. Rama alapította, de a japánok megszállták a második világháborúban. Ők kezdtek a halálvasút építéséhez, melyen az utánpótlást biztosították a császári seregek számára. Az emberi verejtékből épített hidat mindössze másfél évig használták, mert a légicsapások során megsérült. Több mint 16ezer szövetséges és több, mint 1000,000 thai, burmai, maláj és indonéz vesztette életét itt. Érdekes élmény átsétálni a hídon, ha ez már nem is az eredeti. Különösen, ha megrögzött idealista és pacifista vagy. Állni és nézni. Állni és olvasni közben a történetet. Állni és fotózni a csodaszép virágokkal, a visszatükröződő felhőkkel a folyó felszínén – kettős érzés. A múlt a mélybe zuhan, s mégis itt van velünk.

Miért szeretem a hidakat? Mert mindig önmagadhoz vezet, amikor átkelsz rajta. Ha nem sietsz, akkor van időd gondolkodni. Ha a másikhoz vezető utat keresed, oda is híd vezet. Nem egyformák persze, ahogyan a fentebb említett hidak sem egyformák. Sőt. Mégis mindnek története van. Van, amelyik pici, romos, be is nőtte a moha, s évek, évtizedek óta nem kelt át rajta senki. Majd rábukkanunk egyszer. Véletlenül. Van, amelyiken naponta ezrek haladnak át. Van, amelyik segít átkelni a zavaros folyam fölött, s van, amelyik az enyhülést hozó felhőszakadást várja, hogy alatta a meder végre megteljen az életet adó vízzel. Pont, ahogyan létezik híd két ember között is. Mégis mind más. Kinek egy mosoly, kinek az ölelés, kinek a beszélgetés, kinek a csönd. Mind – mind más. A lényeg, hogy építsük. Miért? Mert amikor elfogy a hit, amikor belefáradsz a próbálkozásba, amikor föladod – akkor nem híd épül; hanem egy móló.

Szeretettel

#GallaiJudit © 2014. Az írásokkal, fotókkal és az oldal nevével kapcsolatban a szerzői és minden jog fenntartva.

2020. január 11.

A január, benne ez a nap is számos jelentőséggel bír az életemben. És a két bögre.

Visszatekintve, évről évre szinte ugyanazon a napon történtek velem számottevő események. Olyanok, melyek mára mérföldköveket jelentenek nekem. Olyan pontok, melyek jelezték az utat és az irányt is, s bár nem vettem mindig őket észre – ott és akkor – ma már gyönyörűen körvonalazódik, merre is érdemes tartanom. 2013-ban ezen a napon hatalmas hó esett reggelre. Derékig ért. Az ország nagy része járhatatlanná vált. Pontosan emlékszem, volt egy fantasztikus hófehér kisbundám, Anyutól kaptam. Pontosan négy évvel ezelőtt, egy furcsa és akkor megmagyarázhatatlan álom után már repülőjegyek voltak a kezemben és egy fantasztikus utazás vette kezdetét – csak ide a szomszédba. Pár nap, mely valóban kifordította minden sarkából az életem. Hálás vagyok a bátorságért és a lehetőségért, hogy megléptem, hogy megéltem, s mert úgy alakult. Még akkor is jó visszaemlékezni és felidézni, ha visszagondolva látom magam, milyen ijesztő lehetett kívülről, amint a fülemben Brad Praisley ordít, én csöndesen sírdogálok és a vonat utasai csak bámulnak, mert nem értik, mi történik. Egy évvel később barátnőm konyhájában ültem, ott már nem bömbölt a zene, de iszonyatos fájdalmat éltem meg. A kávéscsésze a napokban emlékként jelent meg, felidézve azt a napot és érezve ugyanazt az érzést. Nemsokára elmesélem. Kettő évvel ezelőtt aludt el Klári. A keresztanyám. Nem voltunk mindennapi kapcsolatban, mégis meghatározó alakja volt kamaszkoromnak és felnőttkorom jelentős részének. Nem csak a közös Ázsia imádat – hiszen azt külön éltük meg, de az életvitele, a meglátásai, a világlátása meghatározott sok mindent. Mindannyiunknak. Tavaly bár volt barátnős kávézás, nem dokumentálható fotóval – szintén egy fájdalmas eseményt hordozott magában. Egy döntés, mely a fejem fölött dőlt el, s nem lett benne helyem. Elfogadtam egy helyzetet, mely bár kellemetlen volt, igyekeztem belőle a legtöbbet kihozni. 2020: ugyanaz az asztal, egy másik bögre, ugyanabban a konyhában. Ott kattantak a helyére a puzzle – darabok. Néztünk egymásra a csésze fölött és mondhatnám, hogy azonnal – mégis úgy a helyes, hogy egy hosszú út végére értem. Elágazáshoz, ahol kicsit módosítok az útvonalon.

Miért?

Éreztél már szűnni nem akaró fájdalmat? Ami egészen csontig hatol. Mikor annyira fáj egy érzés, hogy komolyan fizikai fájdalmat érzel. Te hagyod ezt az érzést vagy inkább elnyomod magadban? Keresed a forrást és föltárod a sebet vagy letapasztod, hogy ne is lásd, beszóród csillámporral és inkább a nap felé fordítod az arcod, hogy elvakítson és eszedbe se jusson gyógyulni.

Életem során nem sokszor ugyan, mégis annál mélyebben éltem meg számomra fontos pillanatokat. Ilyen volt egy borús őszi napon megélni és felfogni, ahogy lépkedtem ki a kórház kapuján, hogy Apának talán már nincs sok hátra. Eszembe jutottak akkor az elpazarolt évek, hetek és hónapok, melyek évekké dagadtak. Csontig hatolt az érzés, mely a megbánással keveredett. El lehet e ezt felejteni? Nem, és nem is szeretném. Amiért hálás vagyok, az az, hogy kaptunk még éppen annyi időt, hogy rendbe tegyük a dolgainkat, amennyire csak tőlünk tellett. Amikor elaludt, ez az érzés már tompult, hiszen három hónap is eltelt s minden nap úgy keltem és feküdtem, hogy azt kívántam, ott lehessek majd vele és ne maradjak le a búcsúról. Megadatott. A fájdalom akkor tért vissza, amikor a halála utáni harmadik hónapban éreztem egy kora reggel. Hogy valóban nincs többé. Elment. Amikor útra kelt, mert mindenki, aki itt maradt, hozzá közel álló képes volt már a maga útjára lépni s őt elengedni. Hasonló fájdalmat éreztem akkor is, amikor Nepálban a Béke sztúpában imát mondtam mindazokért, akik fontos szerepet játszottak az életemben. Érdekes és szívbe markoló pillanatok voltak látni és érezni őket. Egymás mellett szépen sorban. Elmondani nekik, mennyire hiányoznak és mekkora űrt hagytak maguk után. A második alkalom volt, amikor fizikai szinten éreztem a ’soha többet’ fogalmát.

Elválni azoktól egy munkahelyen, akiket szeretünk, mert a körülmények változtak s egy idő után egész egyszerűen nem volt maradásunk? Ha érezted már, tudod, mire gondolok. Egy életünk van. Ha szereted a munkád, élvezettel teszed és mégy minden nap, akkor semmi gond. Ha vannak zavaró tényezők, célszerű a hozzáállásod megváltoztatni. Ha ekkor sem jobb picivel sem, akkor érdemes tovább lépni, új utakat keresni és pozíciót váltani. Akkor is, ha a szíved szakad meg, hiszen ha olyan munkát végzel, mely nem tölt, mely nem hoz eredményt, sikert, elégedettséget, akkor könnyen megbetegszel. Akkor rendkívül nehéz és mély döntést hoztam, ma már látom a gyümölcsét.

S milyen egy szerelemtől elválni? Fájdalmas. Amikor egész egyszerűen megfogalmazódik benneteket, hogy nem közös már az út. Mennyi mindent megteszünk önmagunkért, a szeretteinkért, élményeket, érzéseket és pillanatokat gyűjtünk szépen egymás után, mint ahogyan a kavicsok sorakoznak a tengerparton. Ezernyi emlék, nevetés, beszélgetés, tapasztalás. A saját magam és a másik korlátainak megismerése, ledöntése. Kérdések, válaszok, fejlődés. Az idő telik s egyszer csak ránk tör az érzés, hogy valami megváltozott. Állsz egy ajtónál, telik az idő, nem jutsz beljebb. Kopogtatsz, vársz, csöngetsz. Semmi válasz. A szeretet marad, mégis más irányt vesz az életünk, hiszen a várakozás felemészt, így elbúcsúzunk egymástól. Miért fáj? Mert hiányzik a megszokás, ami eddig az életünk része volt. Mert oda az egymásba vetett hit. Mert nem várhatunk örökké. Mert a lelkünk egy darabja a másik kezében marad, lenyomatként, melyet továbbvisz magával, ahogyan mi is ezt tesszük. Pontosan meg tudjuk fogalmazni, mi az, amit kaptunk általa, mi az, amit elviszünk magunkkal és mi az, amit zálogban ott hagyunk nála. Az a fájdalom, amit érzünk, ami kimondásra kerül, visz minket tovább, hagy előre lépni, s már nem hátra nézni többé. Mégis felszabadító érzés a tudat, hogy adtunk valamit egymásnak, ami már csak a miénk marad. Amit mi ketten tudunk. A titok, hogy olyan csomagot adtunk egymás kezébe, melyből a hátralévő időben mindig lesz elég muníciónk. Tudunk e szépen elválni, hagyni kicsit elcsöndesedni, átgondolni, mi van mögöttünk vagy erővel akarjuk megváltoztatni a helyzetet és menekülésre késztetni a másikat – szinte lényegtelen. Tudunk e jelen lenni a kapcsolatban, vagy kifogásokat gyártunk, miért érkezünk későn. Tudd, Felnôtt ember mindig idôben érkezik. Nem keres kifogásokat, hanem ott van. Akkor es ott. Nincs szüksége hónapokra vagy évekre, hogy tudja, mit és kit szeretne. Fontos az is, hogy tudjuk, mit adtunk és mit kaptunk. Mi az, amit magunkkal viszünk, amit megtanultunk és megtapasztaltunk. Az érzés és a közösen megélt élmények, a titkok. Azokat visszük szeretettel, becsomagolva.

„Különös, hogy a legtöbb ember egész életében kerüli a fájdalmas helyzeteket. Na nem mintha olyan nagy sikerrel járnánk, de azért mégis mindig megpróbáljuk elkerülni a fájdalmat. Az a tudattalan hiedelem munkál bennünk, hogy tudatosságunk és tudatunk a gyönyörű pillanatok által fejődik leginkább, de én úgy vélem, a legtöbben mégis inkább a nehéz helyzetekben teszik meg a legnagyobb lépéseket ezen a téren. Sokan nem akarják elfogadni, hogy legnagyobb nehézségeink, szenvedésünk és fájdalmunk a kíméletlen kegyelem megnyilvánulása. Ébredésünk hathatós és fontos alkotóelemei ezek, már ha készen állunk rájuk. Ha készen állunk arra, hogy szembenézzünk velük, megláthatjuk és elfogadhatjuk az általuk kínált ajándékokat – még ha időnként ezeket az ajándékokat látszólag ránk kényszerítik is. Legyen szó akár betegségről, akár egy szerettünk haláláról, akár válásról, akár függőségről vagy munkahelyi problémákról, fontos szembenéznünk az élethelyzeteinkkel, hogy megláthassuk a bennük rejlő ajándékokat.”

2020. január 4.

 

A kenyér, a barátság és az ötvenedik

Végy 450 gr kenyérlisztet (én teljes kiőrlésű napraforgómagosat használok), 250 gr sajtot (cheddarral a legfinomabb), 2 jalapeno paprikát (nálunk a saját termesztésű cserepes chili vált be, pontosan 3db); 1 teáskanálnyi sót (ami el is hagyható, de erről később); szükséged lesz még 2 bögre meleg vízre, egy kocka élesztőre, és pici olajra.

De ne szaladjunk előre.

Nem hat éve kezdődött, sokkal korábban, de a szálak pontosan hat esztendővel ezelőtt fonódtak szorosabbra. Egy egészen egyszerű felhívással kezdődött – egy üzenetet küldtem körbe, jöjjünk össze egy miskolci étteremben, és töltsük együtt az estét. Számos ismerős kapott meghívást és ők is hívhatták ismerőseiket. Az első alkalommal szép számmal ültük körbe az asztalt és beszélgettünk egy jót. Az azóta eltelt időben jártunk rengeteg helyi étteremben, párat a közeli településeken fedeztünk fel és Budapestig is eljutottunk. Említésre méltó az a pár is, melyeket valamelyikünk udvarán hoztunk össze vagy épp egy kinti főzéssel. a létszám folyamatosan mozgásban volt és van is, de egy hatalmas maroknyi csapat, a kemény mag a kezdetek óta együtt van, mintegy bázist alkotva az együttlétekhez.

Felnőtt barátságok ezek. Spontán módon alakult s lett mára belőle egy olyan pont az életünkben, ahova bármikor visszatérhetünk. Itt nincs sértés, bántás, magyarázkodás, itt bármi történik, egész egyszerűen összezárunk egymás mögött. Aki csatlakozik hozzánk, szeretettel fogadjuk. Úgy, ahogy van. Nincs előítélet, nincs elutasítás és nincs sértődés. Nincs gond, ha valaki épp nem ér rá és akkor sem, ha valaki hozná az ismerőseit, mert hely mindig van. A találkozók között sokszor előfordul, hogy nem keressük egymást, hiszen mindannyian éljük az életünket, gyerekek, szülők, munkahely, magánélet, zajlik az élet. A támpont a havi rendszerességű összejövetel, egy – egy este fél héttől általában zárásig. Ebbe minden belefér. Sírás – nevetés, rengeteg téma, vita, öröm, bánat és még több, sokkal több nevetés. Igen, van, hogy elcsöndesedünk és szépen bevárjuk egymást anélkül, hogy összetűzés lenne – pedig ahányan vagyunk, annyiféle személyiségtípust képviselünk. Mindenki más. Más érdeklődési körrel, más háttérrel, más – más munkaterületen, s valószínűleg ez adja a sava – borsát.

S mi az apropója ennek a pár sornak? A héten találkoztunk ötvenedszer. Meg is ünnepeltük. Bent a házban egy kicsi asztalt körbeülve, fotelben, földön, aztán már állva. Mondhatnám, hogy sosem nevettünk még ennyit, de ez nem lenne igaz. Morzsapartit tartottunk, mert karácsony után ugyan ki bír még enni? Mindenből volt pici: sós is, édes is, szendvics is, jó csípős kolbász, gyümölcs is és a kenyér.

Hat év alatt fél száz alkalommal találkoztunk és valóban ünneplésre méltó. Ezek nem családi összejövetelek, nem kötelező programok. Ez a sziget, ahol vizet veszünk fel a következő alkalomig. Elvárásoktól mentes, humorral fűszerezett csomópont az életünkben, ahol találkozunk majd megyünk tovább. Tudom, nem vagyunk ezzel a programmal egyedül, mégis jólesik visszagondolni, visszatekinteni, honnan indultunk és mi minden történt velünk azóta. Barátságok szövődtek az akkor még ismeretlenek között és olyan szál, mely eltéphetetlen.

Mi szükséges még hozzá? Szeretet és feltétel nélkül elfogadás. No meg kovász helyett élesztő. Két hatalmas tálban előkészítjük a hozzávalókat. Egyikben az élesztőt futtatjuk meg a meleg vízzel és pici cukorral; a másikban összekeverjük a lisztet, a sajtot, a sót és a chilit – ebbe én bátran tettem egészen apróra vágott aszalt paradicsomot, póréhagymát és kolbászt (ekkor már nem tettem bele sót, épp csak csipetet). Miután összedolgozzuk a két tál tartalmát, pontosan egy órát hagyjuk pihenni meleg helyen. Az óta elteltével a sütőt 230 fokra előmelegítjük, miközben a jénai is benne melegszik. Ezalatt a 30 perc alatt a massza átforgatása után kenyerünk újra pihen. A meleg jénait sütőpapírral béleljük és az átforgatott kenyeret belehelyezve, keresztet metszünk a tetejére, majd megszórjuk még sajttal és megkenjünk olajjal. Fél órát lefedve, majd még 20 percet fedő nélkül sütjük.

Ilyen egyszerű. Mint az élet. Fölösleges túlbonyolítani. Jó étvágyat hozzá. S mi a titok még? Elmondom őszintén. Egyetlen egyszer jutott eszembe, hogy abbahagyom, mert épp nehezített pályán haladtam az aktuális Mario pályámon és nem tudtam, hogy a következő szintre fogok lépni vagy épp mérges gombára ugrok – de a „csapat” nem hagyta. Végtelenül hálás vagyok nekik ezért; hiszen egy pillanatra akkor elfeledkeztem a kovászról … de épp csak egy pillanatra. Azóta egyszer sem.

#GallaiJudit © 2014. Az írásokkal, fotókkal és az oldal nevével kapcsolatban a szerzői és minden jog fenntartva.

2020. január 02.

Hogyan mondta Shakespeare? ” A szerelem nem szemmel lát, hanem elmével.” A szerelem vak? Esetleg egy valódi harctér? Állandó megfelelés és kihívás?

Vajon Te is így gondolod?

Én másképpen látom. Tudatosan nem lehet szeretni. Képtelenség mellette vagy épp elenne listákat gyártani, különösen, ha valaki egyszer már megégette magát. S ha kétszer vagy többször? Valószínűleg nem mer majd kockázatot vállalni, amit később megbán, hiszen az élet elmegy mellette. A szerelem maga a kockázatvállalás. Vállalod, hogy akár meg is égetheted magad és azt is, hogy megéled a teljes szerelmet. Azt, ami nem egy közhely, nem a Nap, nem a Hold és nem is a csillagok. Egy egyszerű szó, melyet ketten töltötök meg tartalommal. A szerelmed nem az, aki boldoggá tesz, hiszen ha te magad nem vagyok jól önmagaddal, akkor boldoggá sem tud tenni senki. Akkor csak támaszkodsz és reménykedsz, hogy a másik melletted marad. Takarózhatsz sokáig azokkal a szavakkal, hogy “így van megírva”, hogy “többet nem égetem meg magam”, s azzal is, hogy “nem engedem meg senkinek, hogy tönkretegyen”. A legszomorúbb, hogy aki így érez, a saját boldogságának útjában áll és sérülni fog. Valóban mély sérüléseket szerezhetünk, amikor szeretünk, azonban elkerülhető, ha ismerjük önmagunkat és úgy szeretjük a másikat, ahogyan az neki jó. Nem hitegetjük, nem ígérgetünk és legfőképp nem játszunk az érzéseivel. Ez okozza azokat a horzsolásokat, melyeket mind a ketten meg fognak szenvedni.

Szeretni egyszerű. Őszinteségen és bizalmon alapszik. Ne csak elhitesd magaddal, hogy neked az nem jár és bezárod a lelked és szíved, mert azon kívülről senki nem tud áthatolni. Az ajtót csak te tudod kinyitni belülről, s beengedni azt, aki az ajtódban toporog. S tudd, nem fog örökké rád várni. A valódi szeret vár, amikor elesel, hogy szépen talpra állj. Nem megváltoztatni akar, hanem melletted lenni. Nem irányítani, hanem melletted lépdelni. Hagyod e? Ha nem állsz készen a szeretetre, akkor képes vagy e elengedni, hogy járhassa a saját útját vagy görcsösen akarsz neki hirtelen megfelelni és birtokolni vágysz? El tudsz e engedni szépen? Hiszed e, hogy nem menekülnöd kell vagy épp menekülésre késztetni a másikat, hanem

Képes vagy szeretni önmagad? Azt az éned, melyet csak te ismersz. Az esendőt, a gyarlót, a gyermekit. Amikor megismered a te valós éned, meg mered e mutatni másoknak is vagy más kabátjában elbújva kukucskálsz a biztonságból?

Hidd el, a valódi szeretet elfogad úgy, ahogy vagy. Tudod, hiszen tapasztaltad már. Bátran mutasd meg igazi valód, s vesd le az álarcokat, melyeket magadra öltöttél. Amikor feltételek nélkül vállalod önmagad, akkor tudod el is fogadni igazi valód. Amíg erre képtelen vagy, nem lesz esélyed arra, hogy elfogadd a szeretetet, a szerelmet.

Tudom, hogy képes vagy rá. Ez az év akár erről is szól(hat). Bízom benne, hogy sikerrel jársz.

“Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben.” ms

#GallaiJudit © 2014. Az írásokkal, fotókkal és az oldal nevével kapcsolatban a szerzői és minden jog fenntartva.