2020. március 20.

The sun is raining.

Ez a történet mára kicsit más lesz. Pici visszaemlékezés, pici történelem és földrajz és sok szivárvány. Mindent imádok, ami a levegőben van :) Legyen az pillangó, felhő, csillag, hold, szivárvány. És persze repülő, de azokból most alig látunk csillogni párat az égbolton. Sok most a dolog, amit tennünk kell, ezért álljon itt most egy történet, ami hoz egy picit mást is az életünkbe, hiszen a félelemből most elég.
A közelmúltban volt szerencsém utazni egy hosszabbat. Épp két ország között ültem egy reptér forgalmas várójában és különös, vegyes érzés volt úgy magam mögött hagyni az egyiket, hogy európai alig volt körülöttem. Az érzés ismeretlen volt, így gondoltam egyet, bedugtam a fülesem és (majdnem) teljes hangerőre kapcsoltam Máté Péter jól ismert számát. Azért vannak a jó barátok… és felidéztem egy történetet.

Az ősi történet szerint létezett egyszer egy hatalmas, vízzel borított taj, melyen egy sárkánykirály uralkodott. Egyszer egy indiai brahmin hajója tűnt fel a habokban, melynek utasa annak rendje és mondja szerint beleszeretett a fenevad gyönyörű lányba A sárkányok ura azonban jó apósnak bizonyult, mert nemhogy nem harapta ketté az idegent, hanem a hozománynak szánt vidékről meg a vizet is fölitta. Az ajándékba kapott, termékeny földet Kambudszanak nevezte el az ifjú par. Az ország területe kétszer akkor, mint hazánké és a területen átfolyó Mekong biztosítja a rizsföldek vízellátását. Megérkezésemkor valóban megérkeztem. Az illatok, a szagok, a mentalitás, a légkör, az atmoszféra. Valamiért nekem ez jön be. Milyen meglepő, Angkor falai között az első, ami szembejött velem: a zajos gyerekcsapat. Beültek szépen egymás mögé. Színes pólókban megható látványt nyújtottak az ősrégi kövek között.

1860ban tárult a város a francia Henri Mouhot elé a dzsungel fogságába esett varos. A varos, mely ereje teljében több, mint egy millió embernek adott otthont, 5000 elefánt dolgozott a felépítésén, s amelyik korának legfényesebb kulturális – vallási központja, fővárosa volt. Több, mint 100 templom épült a területen, többségében a 9-10 században. A helyet lakói elhagytak a 15. században es a fák egyszerűen bekebeleztek az épületeket. A világ hatodik csodája, az UNESCO világörökség része.

Miért is mesélem el ezt most Nektek? Az egyik napon, a rengeteg séta, tömérdek információ, ücsörgés, fotózás után egyszer csak megdörrent az ég. Kérdeztem Sovannt – esni fog? Döbbenten nézett rám. Itt? Most? Biztos, hogy nem. Dörögni döröghet, de esni máshol fog és tapasztalatait elmesélve akar meggyőzni, hogy merről merre mozog a lég; egyébként pedig gyönyörű tiszta kék az ég, miből is esne. Magam nem meghazudtolva kérdezem meg tőle, van e bakancslistája. Mivel – természetesen – fogalma sincs arról, miről beszélek, gondosan elmagyarázom neki: az én listámon bizony rajta van, hogy szeretnék bőrig ázni. S akkor leszakad az ég. Mintha dézsából öntenék. Néz rám, ez mi. Majd rögtön meg is válaszolja magának: the sun is raining. Felhő nincs, szikrázó napsütés és ömlik az eső. Tuti szivárvány lesz: jegyzem meg most már halkan. A kambodzsai kikerekedett szemmel néz. Itt? Indulhatunk? Menjünk, mondom határozottan, hiszen a bőrigázás meg is volt. Sétálunk a tuktuk felé, fotózok még párat a mahagóni fák alatt, mikor fölnézek és mutatok az égre Sovannak. Odanézett. Nem szólt semmit. Előhúzta a kamerát és fotózni kezdett.

Nehéz most.
Embertpróbáló,
Erőpróbáló.
Együtt fog menni csak.

A szivárvány azonban készülődik, ha együtt várjuk meg a zivatar végét. gj

2020. március 13.

Tegnap (is) sütöttem kenyeret. S míg dagasztottam, majd vártam, hogy süljön – s a készülő kenyér illata szép lassan belengte a konyhát, csak vártam. Vártam és nem csináltam semmit, csak befelé figyeltem. Az érzéseimre. Magamra. S arra, mit észlelek mindeközben a külvilágból. Ami zajos. Egyre zajosabba a mindennapokban, ezért különösen hasznossá vált az a képesség(em), hogy elcsöndesedem. Mint egy templomi szertartáson, legyen az a világ bármely csücskén, vallástól – egyháztól függetlenül.

Mi is (akkor) az imádság? Nekem.

Sokszor, sokat gondolkodom ezen a szón. Az utóbbi időben egyre többet.Ez a mai történet is erről szó.

Nekem ez a szó soha nem jelentette azt, hogy térdre borulok vagy csak összetéve a kezemet elvárom, hogy a mindenható tegye a dolgát. Nekem azt jelenti, hogy én magam cselekszem, hiszen igyekszem pozitívan gondolkodni, mindenben a kihívást keresni,s közben jót kívánni másoknak. Tenni a jót. Megölelni valakit vagy épp megkérni valakit, hogy öleljen meg. Nem könnyű ezt megtanulni. Figyelni egymásra és nem horzsolásokat okozni, miközben a világban forgolódunk. Nekem ez (is) az ima.

S mit jelent még? Megsütni egy rozmaringos rozskenyeret, vagy épp jó utat kívánni. Meghallgatni valakit, értő figyelmet szánni rá, belefektetni időt és energiát, számomra ez is az. Tiszta szívből megbocsátani és szeretettel elengedni, azt aki már nem akar maradni – ez is imádság.

Az ima számomra nem más, mint energiaáramlás: érzelem és gondolat különös egyvelege. Hit. Önmagamban, a megérzéseimben, a teremtőben. Az ima maga a szeretet, a barátságok és az emberi kapcsolatok. Az ima nem más, mint a a csöndes valóm. A létezésem.

Mondj el te is egyet. Tégy te is egyet. Kérj, ölelj, kívánj.

Bárhol. Bármikor. Bárkiért. Különösen most, ilyen erőt próbáló időben. S te sem fogod többet használni a “véletlenül” szót, hiszen pontosan fogod tudni és érezni, mi miért történik.

2020. március 9.

 

Nőnap-utó levél

Nekem.
Neked.
Mindannyiunknak.

Kedves Jud,

Nemsokára töltöm a következő születésnapom, és büszke vagyok a koromra. Halkan mondom, csak Neked, nem érzem 😉 Isteni a B oldal. Élvezem. Miért is írok most neked a messzi távolból? Máris megtudod. Elöljáróban annyit: legyen mentségemre a hosszú idő – négy éve készülök Neked ezt a levelet megírni. Tudod, pont akkor, 2016 márciusában hallgattam azt a zenét, amit majd megosztok Veled a levél végén. Ott, a londoni vasútállomás peronján ez a zene bömbölt a fülemben és eszembe jutottál a szöveget hallva. Nem kertelek, sírtam, miközben újra és újra elindítottam a számot még akkor is, amikor már a vonaton ültem és robogtam a reptér felé. Ott és akkor láttalak magam előtt először, ahogy állsz és mosolyogsz a kamerába boldogan és várod a következő éveket. A felnőtt létet. És csordultig volt a szívem érzésekkel. A pár londoni naptól és attól, ahogy eszembe jutottál. Hogy mit is mondanék én neked, ahogy a zenében is elhangzik a sok jó tanács. Négy évvel ezelőtt szerettem volna szavakba önteni én is Neked, de azóta kicsit felpörögtek az események és most tudtam csak leülni és szavakba önteni az „intelmeket”. Neked.

Íme.

Most, hogy a felnőtt lét kapujában állsz, hidd el, fantasztikus világ tárul eléd. Igen, lesznek buktatók, nem is kevés, de Te csak bátran porold le a térded, amikor elesel és igazítsd meg a koronád. Menj tovább, még akkor is, ha picit (vagy épp nagyon) sajog a lelked és könnycsepp csillog a szemed sarkában. Add be azt a fránya papírt a debreceni egyetemre és légy pszichológus. Ha nem mered? Mi történhet, lesz belőled egy fantasztikus pedagógus, aki a gyerekek lelkét is ápolja és kicsi később, másik úton megszerzed ezt a papírt is. Vagy egy hasonlót. Üsse kavics!

Használd bátran a muníciót, amit otthonról hozol. Azt a biztonságot, ami jellemez Téged már most is. Mosolyogj ugyanilyen sokat. Semmivel sem kevesebbet, ez nagyon fontos. Te leszel majd az inspráció azoknak, akik mikor elesnek még nem kelnek fel egyszerűen. Légy ott és tedd a dolgod. Akár kicsi, akár nagy. Menni fog. Már most tisztában vagy azzal, hogy erős vagy, csak nehezen hiszed még el. Mi történik, ha mégis elfelejted, amit most írok Neked? Semmi különös. Picit később fogsz azon dolgozni, hogy visszatérjen az erőd és főnixmadárként szárnyalj akár kontinensek között is. Légy élő példa arra, hogy bármire képes vagy, ha hiszel magadban. Mit szólnál, ha ezt például egy olyan utazással bizonyítanád csakis magadnak, ahol nagyon messzire utazol el teljesen egyedül egy hátizsákkal. Na, jó: üres bőröndöt vihetsz magaddal, ha rám hallgatsz, de csakis azért, hogy hozhass benne isteni cuccokat onnan. Hova is utazz? Azt majd Te eldöntöd, de szerintem nekem már van most is egy tippem.

Sokszor fogod érezni, hogy élet meg akar törni, mégse hagyd. Egyszerűen hangzik, mégsem mondom azt, hogy az lesz, amit tenned kell: tanulj a kudarcokból és kovácsolj belőlük előnyt. Ne siess és ne is siettesd a dolgokat. Igen. Számos dolog hosszú időt vesz majd igénybe, de van belőle. Mindig annyi, pontosan annyi, amennyi szükséges. Mindeközben az érzelmeid se rejtsd el. Ha örülsz, nevess, ugrálj, kiálts jó nagyot – ha fáj, ha bántottak, ha elbuktál, hát sírj. Szabad. Ahogy a Nagyid mondta nem is olyan rég: legalább elvisz egy infarktust. Egyet ne tégy: ne könyörögj senkinek. Amikor nem tisztelnek, amikor mindent megteszel és semmibe vesznek, kiadnak, akkor ott már nincs rád szükség. A saját érdekében sétálj el emelt fővel. Senkinek nem kell könyörögnöd, hogy az életed része legyen. Ha érti és érzi a helyét a közös világotokban, ott lesz. Ha nem tudja megtenni sem barátságban, sem szerelemben, akkor nincs melletted a helye. Nem kell várnod rá, amíg megérkezik. Higgy nekem, a himnuszban sokat megénekelt balsors Téged nem fog a lábadról ledönteni. Erősebb, bölcsebb leszel szépen lassan, apránként. Tanulsz minden egyes hibából és igen – megengedheted magadnak, hogy ezekből tanulj, épülj és bölcsülj. Értékes vagy, hiszen ismered a gyengeségeid és az erősségeid is. Erre építed már a szakmaválasztásod is. Ez segít majd a különböző helyzetekben is, amikor mások csak azt látják majd, hogy nem félsz lépni, nem félsz kilépni egy helyzetből és továbbmenni. Tudom, és kérlek, higgy nekem, képes vagy arra, hogy kimond az igazat. Kimondod majd, úgy, hogy ne legyen sem bántó, se sértő, mégis a te érdekeid védje. Az őszinteséged lesz a leghelyesebb politikád, szemben a játszmákkal, mézes-mázas hazugságokkal és … És nem kertelek: fájni fog ez sokszor. Néha napján majd magányosnak érzed magad, mégsem leszel az. Sosem leszel egyedül, mert a család és a barátok ott lesznek melletted, akik ugyanezeket az értékeket vallják. Így találod meg majd az erődet és osztozol ebben velük. Akár hosszú beszélgetésekkel, akár hallgatással. Lesz majd mobil is. Nem tudod, mi az? Majd megtudod …

Gyerekek? Tudom, hogy fontosak neked. Légy lelkes. Maradj is lelkes és bármennyire is igyekeznek megtörni vagy betörni, tartsd meg a lelkesedésed a következő generáció alakításában. Higgy a közösség erejében. Higgy a gyermekben. Abban a gyermekben is, aki benned van. Légy nyitott a világra. Menj, gyűjtsd az élményeket, legyen az színházi élmény, film, utazás, távoli helyek. Menj a tengerhez, imádni fogod és a hegyeket se hagyd ki! Olvass sokat, de ne többet, mint most a tizedéveid végén. Az pont elég lesz 😉 Mármint átlagban. Tanulj. Mindent, ami érdekel. Tanulj a gyerekektől is, hiszen ők minden nap új színt visznek majd az életedbe. Velük együtt tudod majd kölcsönösen alakítani és meghatározni a körülöttetek lévő világ arculatát. Fel fog gyorsulni a világ. Eszeveszett pörgés lesz nemsokára. Te fogod tudni megőrizni a nyugalmat magad körül sokaknak. Erre figyelj oda.

Mi is maradt hátra? Sok sikert kívánnom Neked és kitartást! Maradj ilyen mosolygós és optimista. És ne aggódj, ha néha összeomlik minden körülötted. Tudod, abból születnek a csodák. Mint eső után a szivárvány. Képzeld! Én láttam egyet Angkor fölött pár hónapja. Fantasztikus látvány! Kívánom Neked is ezt az élményt!

Szeretettel ölellek,
Judit(ka)

Ui: Képzeld, sokan még ma is így hívnak, pedig lassan …. Ja, és szólj a többieknek, veled együtt ők is írjanak levelet a tizenhétéves önmaguknak, úgy negyvenen túl. Hatalmas érzés és fantasztikus kaland – vagy fordítva? Nem is tudom.

És itt az ígért dal: