2020. március 13.

Tegnap (is) sütöttem kenyeret. S míg dagasztottam, majd vártam, hogy süljön – s a készülő kenyér illata szép lassan belengte a konyhát, csak vártam. Vártam és nem csináltam semmit, csak befelé figyeltem. Az érzéseimre. Magamra. S arra, mit észlelek mindeközben a külvilágból. Ami zajos. Egyre zajosabba a mindennapokban, ezért különösen hasznossá vált az a képesség(em), hogy elcsöndesedem. Mint egy templomi szertartáson, legyen az a világ bármely csücskén, vallástól – egyháztól függetlenül.

Mi is (akkor) az imádság? Nekem.

Sokszor, sokat gondolkodom ezen a szón. Az utóbbi időben egyre többet.Ez a mai történet is erről szó.

Nekem ez a szó soha nem jelentette azt, hogy térdre borulok vagy csak összetéve a kezemet elvárom, hogy a mindenható tegye a dolgát. Nekem azt jelenti, hogy én magam cselekszem, hiszen igyekszem pozitívan gondolkodni, mindenben a kihívást keresni,s közben jót kívánni másoknak. Tenni a jót. Megölelni valakit vagy épp megkérni valakit, hogy öleljen meg. Nem könnyű ezt megtanulni. Figyelni egymásra és nem horzsolásokat okozni, miközben a világban forgolódunk. Nekem ez (is) az ima.

S mit jelent még? Megsütni egy rozmaringos rozskenyeret, vagy épp jó utat kívánni. Meghallgatni valakit, értő figyelmet szánni rá, belefektetni időt és energiát, számomra ez is az. Tiszta szívből megbocsátani és szeretettel elengedni, azt aki már nem akar maradni – ez is imádság.

Az ima számomra nem más, mint energiaáramlás: érzelem és gondolat különös egyvelege. Hit. Önmagamban, a megérzéseimben, a teremtőben. Az ima maga a szeretet, a barátságok és az emberi kapcsolatok. Az ima nem más, mint a a csöndes valóm. A létezésem.

Mondj el te is egyet. Tégy te is egyet. Kérj, ölelj, kívánj.

Bárhol. Bármikor. Bárkiért. Különösen most, ilyen erőt próbáló időben. S te sem fogod többet használni a “véletlenül” szót, hiszen pontosan fogod tudni és érezni, mi miért történik.