2020. március 20.

The sun is raining.

Ez a történet mára kicsit más lesz. Pici visszaemlékezés, pici történelem és földrajz és sok szivárvány. Mindent imádok, ami a levegőben van :) Legyen az pillangó, felhő, csillag, hold, szivárvány. És persze repülő, de azokból most alig látunk csillogni párat az égbolton. Sok most a dolog, amit tennünk kell, ezért álljon itt most egy történet, ami hoz egy picit mást is az életünkbe, hiszen a félelemből most elég.
A közelmúltban volt szerencsém utazni egy hosszabbat. Épp két ország között ültem egy reptér forgalmas várójában és különös, vegyes érzés volt úgy magam mögött hagyni az egyiket, hogy európai alig volt körülöttem. Az érzés ismeretlen volt, így gondoltam egyet, bedugtam a fülesem és (majdnem) teljes hangerőre kapcsoltam Máté Péter jól ismert számát. Azért vannak a jó barátok… és felidéztem egy történetet.

Az ősi történet szerint létezett egyszer egy hatalmas, vízzel borított taj, melyen egy sárkánykirály uralkodott. Egyszer egy indiai brahmin hajója tűnt fel a habokban, melynek utasa annak rendje és mondja szerint beleszeretett a fenevad gyönyörű lányba A sárkányok ura azonban jó apósnak bizonyult, mert nemhogy nem harapta ketté az idegent, hanem a hozománynak szánt vidékről meg a vizet is fölitta. Az ajándékba kapott, termékeny földet Kambudszanak nevezte el az ifjú par. Az ország területe kétszer akkor, mint hazánké és a területen átfolyó Mekong biztosítja a rizsföldek vízellátását. Megérkezésemkor valóban megérkeztem. Az illatok, a szagok, a mentalitás, a légkör, az atmoszféra. Valamiért nekem ez jön be. Milyen meglepő, Angkor falai között az első, ami szembejött velem: a zajos gyerekcsapat. Beültek szépen egymás mögé. Színes pólókban megható látványt nyújtottak az ősrégi kövek között.

1860ban tárult a város a francia Henri Mouhot elé a dzsungel fogságába esett varos. A varos, mely ereje teljében több, mint egy millió embernek adott otthont, 5000 elefánt dolgozott a felépítésén, s amelyik korának legfényesebb kulturális – vallási központja, fővárosa volt. Több, mint 100 templom épült a területen, többségében a 9-10 században. A helyet lakói elhagytak a 15. században es a fák egyszerűen bekebeleztek az épületeket. A világ hatodik csodája, az UNESCO világörökség része.

Miért is mesélem el ezt most Nektek? Az egyik napon, a rengeteg séta, tömérdek információ, ücsörgés, fotózás után egyszer csak megdörrent az ég. Kérdeztem Sovannt – esni fog? Döbbenten nézett rám. Itt? Most? Biztos, hogy nem. Dörögni döröghet, de esni máshol fog és tapasztalatait elmesélve akar meggyőzni, hogy merről merre mozog a lég; egyébként pedig gyönyörű tiszta kék az ég, miből is esne. Magam nem meghazudtolva kérdezem meg tőle, van e bakancslistája. Mivel – természetesen – fogalma sincs arról, miről beszélek, gondosan elmagyarázom neki: az én listámon bizony rajta van, hogy szeretnék bőrig ázni. S akkor leszakad az ég. Mintha dézsából öntenék. Néz rám, ez mi. Majd rögtön meg is válaszolja magának: the sun is raining. Felhő nincs, szikrázó napsütés és ömlik az eső. Tuti szivárvány lesz: jegyzem meg most már halkan. A kambodzsai kikerekedett szemmel néz. Itt? Indulhatunk? Menjünk, mondom határozottan, hiszen a bőrigázás meg is volt. Sétálunk a tuktuk felé, fotózok még párat a mahagóni fák alatt, mikor fölnézek és mutatok az égre Sovannak. Odanézett. Nem szólt semmit. Előhúzta a kamerát és fotózni kezdett.

Nehéz most.
Embertpróbáló,
Erőpróbáló.
Együtt fog menni csak.

A szivárvány azonban készülődik, ha együtt várjuk meg a zivatar végét. gj