Intro májusra ❤

” (…) Semmit sem érzékelt. Mintha nem is létezne a külvilág, csak ők ketten. Álltak abban a hatalmas üres csarnokban, egy elhagyatott épület kellős közepén, mintha egy teremgarázs sokadik szintjén ragadtak voltak. Minden szürke, rideg acél körülöttük, ők ketten mégsem fáztak. Hogyan is fáztak volna, mikor összeért a homlokuk. Pontosan egy pontban forrt össze a bőrük, töltve a másikat, biztosítva így az áramlást. Az energiák csak úgy zúgtak egyik testből a másikba. Nem volt ebben semmi erotikus. Ebben erő volt és biztonság. Talán soha azelőtt nem érzett ilyesfajta bizalmat. Pontosan az az érzés volt, amikor tudod, ki a másik. Honnan jött és hova tart. Amikor nincs én és te, hanem van a mi. A nagybetűs Mi. Körülöttük érezte a többieket, a volt házastársakat és a gyerekeket. Mindet. Mind a négyen ott voltak és végtelen nyugalom áradt mindenkiből. Amikor érzik, hogy van egy bázis, ahol lehet jönni – menni, az ajtó mindig nyitva áll, s mint egy szigeten, itt is vizet lehet fölvenni. Jólesett ez az érzés, épp ezért volt hatalmas veszteség, mikor rádöbbent, mindezt csak álmodta. Hideg januári hajnal volt, mikor fölriadt és legszívesebben visszazuhant volna az előbbi álomba. Mivel erre nem sok lehetőség volt, elővette a telefonját és megkereste Péter profilját. Még félálomban pötyögte be a rövid üzenetet: „Minden rendben veled?” Fogalma sem volt, érkezik e majd válasz, hiszen nem ismerték egymást. Egyszer ittak meg egy kávét, amikor a férfi a segítségét kérte még karácsony előtt. De az ismeretségük ennyi volt, nem több. Ezért nem is értette, hogyan és honnan bukkant fel az éjszaka közepén pont az álmában. Aztán innen indult minden.

Megtöltötte a lelkét az álom felidézése még ma is, pedig már négy év telt el. Picivel több, mint négy. Még kimondani is sok, hát még megélni. Annyi mindent hátrahagyott ezalatt az idő alatt. Olyan volt az egész, mintha egy hullámvasúton ült volna, pedig világ életében rettegett a hatalmas szerkezettől és messziről kerülte. Most is mosolygott Eszter, ahogy visszatekintett az együtt töltött idejükre. Fent és lent folyton folyvást. Barátság, szerelem, beszélgetések, hallgatások. Új hét kezdődött. A reggeli nap sugarai szépen lassan megtöltötték a szobát. Ezért is szeretett itt élni, a kis domb tetején, ahonnan belátta a várost, s melynek ablakai minden égtáj felé néztek. A nap szinte mindig úgy indult, hogy csak állt és csodálta a felkelő nap által az égre festett szín kavalkádot. Hol mérges zöld volt, néha ezüstszürke hatalmas esőfelhőkkel, legtöbbször azonban mégis vörösen izzott. Kedvelte a reggeleket, hiszen új lehetőség, új tapasztalások, új élmények álltak előtte. Ez a reggel most mégis picit más volt. Most ébredt rá, hogy ismét eltelt egy év. A világot földre kényszerítő vírus miatt tulajdonképpen lelassult az élet az egész bolygón, mégsem vette észre. Élvezte, hogy otthonról dolgozhat, hogy elmaradtak a reggeli szaladós indulások, s egyszerűen csak jó volt otthon lenni. Jó volt csak lenni, még az apró homokszemek ellenére is, melyek olykor a cipőjében ragadtak. Most döbbent csak rá Eszti, hogy egy teljes év telt azóta, hogy elváltak útjaik. Mondhatnám azt is – gondolta magában -, hogy a hullámvasút kisiklott; mégsem ezt érezte. Csak azt a végtelen fáradtságot, amit tavaly ilyenkor. A szeretet most is ott volt benne változatlanul. Melegséggel töltötte el már a tudat is, hogy ezt az érzést megtapasztalta. Az, hogy megadatott neki legalább egyszer az életben, hogy a másikat valóban érezte, akár mellette volt, akár több ezer kilométerrel távolabb. Piszkosul fájt a lelke, ahogyan a napfelkeltét nézte, mégis elmosolyodott, amint átsuhantak a gondolatok szépen egyesével apró emlékképekként föl – föl villanva. Jólesett fölidézni mindent. (…) ” /Négy születésnap, 2020/

2020. április 25.

 

„Olyan könnyű azt hinni, hogy amit kiteszünk a netre, az csak olyan, mintha felemelnénk a hangunkat a nappaliban, pedig valójában olyan, mintha a háztetőről kürtölnénk világgá.” fb

Lakás. Ház. Haza. Otthon. Milyen érdekes az Élet. Mennyit morgolódtunk, mennyit zsörtölődtünk, mert az elmúlt időszakban alig tudtunk időt tölteni az otthonunkban. Mindenki szaladt, rohant, hiszen a világ elképesztő fordulatot vett föl. Sokszor csak néztünk, de nem értettük, mi történt. Mi is történik körülöttünk. Vágytunk a péntek estére, vágytunk a hosszú hétvégére és a közösségi oldalakon vasárnap délben már a gyötrő hétfőből csináltak sokan fanyar tréfát, hiszen valóban szinte elzúgott a fejünk fölött egy egész hét. Bármennyire is szeretem a munkáim, nekem is sokszor az tűnt fel, hogy a szokásos baráti vacsoráink időpontja ismét eljött. Azt jelentette, ismét eltelt egy hónap.

Most itthon lehetünk. Pontosan 45 napja. Vajon érezzük e mindannyian azt a fantasztikus töltést, amit az otthon ad. Még akkor is, ha sokszor morgolódunk, hiszen az élet megy tovább és a feladatokat meg kell oldanunk. Az elvégzendők maradtak, a színpad viszont változott. Otthon e valóban az otthon vagy csak egy ház. benne van e minden, amitől számunkra fontos lesz. Fontosabb minden más helynél. Hogyan is lesz egy házból valóban otthon? Számomra az otthonom, ahol valóban otthon – itthon vagyok. Ahova jó megérkezni.

Élénken emlékszem a gyerekkorom helyszínére. Arra, ahogy besütött a napsugár, mikor hazaértem az iskolából. Ahogy hallottam a lépcsőházi ajtó csapódását, tudtam, melyik szomszéd érkezett vagy ment el. Ma is le tudnám venni a polcról a régi Országh féle magyar – angol szótárt, ha belépnék oda és elindulnék a nappali felé. Ugye, mennyire belénk égnek a helyszínek és az évek? Megsúgom, a könyvespolcok ma is megvannak, csak máshol, más formában, de megvannak. Miért is fontosak? Mert a hely, ahol élünk, ezer szálal kötődnek a lelkünk legmélyebb bugyraihoz. Nyomot hagytak. Legmélyebbek akkor, amikor a környezethez kapcsolódik a biztonság is. A menedék, a feltöltődés, a pihenés helye. Ahol pontosan tudod, hogy emeld meg a konyhaszekrény ajtaját, hogy valóban bezáródjon, morgolódsz, mikor a tolóajtó századjára csúszik ki a sínből, és ahol a garázsajtó még mindig nyikorog. Ahol emlékként teszed ki a nagymama képét a polcra, kened a krémet a tortán az ő süti késével, s fested le a régi szekrényét, hiszen számodra jelentősége van.

Az, hogy most jó e otthon lenni, csakis rajtad áll. Az, hogy töltöd ott az időd, meghatározó lesz a következő időszakban majd. Átalakítod, felfrissíted, szelektálsz benne, vagy épp keresel másikat, mert most döbbensz rá, hogy máshova vágysz; esetleg most veszed észre, milyen szerencsés is vagy, hogy ott élsz, ahol – mind teljesen rendben van. gj

„Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba. (…) Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem éppen azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.” fb