2017. június 8.

Telnek a napok, jönnek a gondolatok, az érzések; a megoldás azonban várat magára. Negyvenes, helyes, határozott, mosolygós nő, pontosan tudja és érzi, hogy közel a megoldás, mégis olyan nehéz lépni. Megtenni az első lépéseket ….. újra ….. hiszen a legnagyobb lépést már régen megtette. Itt az ideje kilépnie a fényre, mégis fél.

Fél a csalódástól, a visszautasítástól, az egyedülléttől. Nem is értem, ez utóbbitól miért, hiszen ismerve történetét, házassága éveiben volt a legmagányosabb. Egyedül élni és magányosnak lenni nem ugyanaz. A barátai szeretik, a munkáját imádja, sokszor és sokaknak segít; mikor velem beszélget mégis szinte elfogy. Fáradt, sebzett, nyúzott, hiszen végre itt önmaga lehet. Lehull az álarc és kiléphet végre a felvett szerepek mögül. Hányszor hallom én ezt. A rengeteg elmulasztott lehetőséget, nehéz éveket, melyeket a megfeleléssel küzdve teljesített, ellátva a munkát és háztartás, majd a magányosan töltött estéket.

Teltek a napok, hetek, évek, s rádöbbent ő is, mint előtte oly sokan mások, elvesztette út közben önmagát. Idejét nem tudta már, mikor töltött el egy nyugodt estét egyedül, egy jó könyvvel vagy zenével. Sokat dolgoztunk azon, hogy önmagára találjon újra válása után. A kezdeti lendület után az élet elé sodort egy új kapcsolatot, felvillantva a szerelmet, s elveszett ismét. Újra felderengett előtte előző kapcsolatának, házasságának még fülében csengő mondata – “úgysem kellesz senkinek, ha én itt hagylak ” – s azon mód össze is omlott.

Kiegyensúlyozott életébe ismét felvillant ugyanaz a séma, mely annyiszor égett már bele. A film forgott, egy és ugyanazon ponton pedig mindig a már ismert utat választotta. Félve az ismeretlentől, inkább egyedül élte az elmúlt éveket, most azonban olyan helyzet állt elő, melyben érezte, az ismeretlen útra szükséges lépnie. Ismerkednie, kérdeznie, s önmagát adnia. Álarc nélkül. Levetkőzve mindazt, melyek elfedték valódi énjét.

Érezni, érteni, elfogadni értékeit, képességeit, s kamatoztatni karrierje mellett ezeket a mindennapokban is. Önmagáért, s saját életéért él. Hinni, bízni, elfogadni önmagát. Mindannyian sebeket hordozunk, senkinek sem könnyebb vagy nehezebb. Neki sem. Ugyanolyan esélyekkel indulunk. Ahogy a mondás is tartja, a vereség csak átmeneti, ha azonban feladjuk, állandósul.

Ahogyan meséli azt a pár hónapot az életéből, mennyi minden történt, s milyen jó volt ismét élni, szinte újraéli mesélés közben. Egészen kisimulnak a vonásai. Látom, kapaszkodik. Az érzésbe, az ismeretlenbe, az “újra-fontos-vagyok” érzésbe. Érzi, jó volt felnőtt beszélgetésben partnernek lenni. Tabuk nélkül megosztani a gondolatait és érzéseit az életéről. Látni és érezni, hogy figyelik minden szavát és mozdulatát.

Elfáradt. Elmúlt, hiszen nem volt már mire várni. A döntés megszületett.

Hosszú beszélgetések, sírás, nevetés, s szépen lassan elindulunk ki az alagútból. Látom a halvány mosolyán és könnyein át, elhiszi, hogy valaki odakint rá vár. Nem, valóban nem érezte rosszul. Mind a kettejüknek jólesett a hosszú beszélgetés, szükségük volt egymásra, a találkozásra, hogy vigyenek magukkal valamit a következő kapcsolatba. Talán pont azt, meglátták egykori önmagukat, akik előző, nehéz, elrontott kapcsolatuk előtt voltak. Visszakaptak egy szeletet önmagukból. Értékes percek, hetek, hónapok és felismerések ezek. Megérti, ne magában keresse a hibát, s nem is a másik félben. Találkoztak, jól érezték magukat, s talán mindketten feltöltve indulnak tovább útjukon. Látom, menni fog. Már hisz, bízik és érez újra.

Átölelem beszélgetésünk végén. Érzem, hogy hálás.

Hálás, mert érti, s már elfogadja, hogy

„Egy nő nem attól lesz különleges, hogy magára ölt egy álarcot, ami a tökéletes képet festi le róla, hanem attól, hogy változik.
Folyamatosan.
Tanul a hibáiból, ha kell, elköveti őket újra, csak hogy megtanulja, mi is a járható út.

Bár ezerszer megtörték már, mindig képes ugyanúgy, tiszta szívvel szeretni, hiába mondja az ellenkezőjét. Amint felállt az előző csalódásból, megújult erővel megy tovább és tovább, amíg célba nem ér.
Mert célba fog.

Egy nő, még ha úgy is érzi, elbukott, akkor is tudjon emelt fővel távozni onnan, ahol csatát vesztett. De igazán különlegessé az teszi, hogy magabiztos, nem zárkózik el az ismeretlentől, viszont csak akkor nyílik meg, ha érdemes.

Nagyon is jól tudja, mit akar és azzal is tisztában van, hogy megérdemli, ahogy minden nő azt, hogy különlegesnek érezze magát, mert bizony az. „
Zen