2017. június 13.

… hűség …

… hűnek maradni …

Nehéz? Attól tartok, nem. Sokkal inkább fáradtságos és viszontagságokkal teli.

A körülöttünk lévő világ, s benne minden, ami velünk történik, alakítja, formálja a mindennapjainkat, befolyásolja életünket, s az élethez való hozzáállásunkat. Közelebb visz, vagy épp eltaszít – azonban mindenféleképpen alakítja a saját magunkról alkotott képet is. A nyelv, amit használunk, a gondolataink, érzéseink, s ami a legfontosabb – az értékrendünk is ennek a rendszernek szerves része. Mi alkotja ezt? A lelkünk, a szívünk és a józan eszünk.

Hányszor hangzik el, s mondom magam is, hogy döntéseinkért, tetteinkért, gondolatainkért felelősséget kell vállalnunk – ez a felnőtt ember első ismérve. A külvilág, a társadalmi norma, a különböző elvárások igyekeznek minket a földön tartani – miközben érezni, szárnyalni jó. A jólét nem anyagi biztonságot, felhalmozott tartalékokat jelent csak. Azt is magában foglalja, hogy jóban vagyunk önmagunkkal, ismerjük képességeinket, fel tudjuk mérni az erőnket – tudjuk, merre tartunk és a céljainkat hogyan szeretnénk elérni. S eközben érzünk. Merünk szeretni, aggódni, sírni, nevetni – hiszen ezek nélkül bedarálnak minket a hétköznapok. Az apró örömöket meglátni sok energia és türelem. Hosszú és fáradtságos munka.

Mindannyian hozunk döntéseket életünk során, melyeknek végtelenül fájdalmas, sokszor végzetes következményei vannak. Ha visszagondolunk, ezeket akkor hoztuk meg, amikor külső elvárásoknak akartunk görcsösen megfelelni, s a döntést nem saját igényeinknek megfelelően hoztuk meg. Miért? Mert nem volt sem erőnk, sem elég merszünk kimondani vágyainkat, céljainkat; nem tudtuk felmérni helyesen az erőnket. Ezt talán követte a hibáztatás, az önvád, a befelé fordulás. Hányszor, de hányszor kerültem én magam is hasonló helyzetbe, s döbbentem rá, már az elején éreztem, merre kellene mennem – mégsem tettem.

Hosszú és fáradtságos időszak áll mögöttem, rengeteg hullámheggyel és kevés hullámvölggyel, amikor megküzdöttem a környezetemmel és kiléptem a keretek közül. Nehéz volt elfogadtatni, s nem is sikerül maradéktalanul megértenie mindenkinek azt, hogy a napjaim szabadon formálom, a terheim ledobom, feleslegesen nem cipelem. Amit mégis, azt önszántamból teszem, felelős döntést hozva – s vállalom annak minden következményét. Nem hallgatok a huhogókra, a sok jóakaróra, akik tudják mit és hogyan kellene tennem különböző elvárásokat teljesítve. Nem értik és elfogadhatatlannak tartják, ha egy – egy helyzetben benne maradok és megdolgozom magam. Hogyan is fejlődhetnék másként? Nem rejtem el az érzéseimet és nem mutatom pozitívnak akkor magam, mikor belül fáj valami. Mosolygok a könnyeimen át is, de nem rejtem el azt, ami belül van. Az álarc sosem őszinte.

 

Mit jelent számomra hűnek lenni? Azt, hogy önmagam vagyok. Önmagam adom. Megtanultam, hogy az életem ajándék. Felmérem a képességeim minden helyzetben, az erősségeim és fejlesztendő képességeim tudatában vagyok. Tudom, merre tartok, s azt, a célom elérése érdekében mire van szükségem. Odafigyelek tudatosan arra, mit és hogyan teszek. Látom a következő lépést, miközben a szívemet követem.

 

Hű vagyok az álmaimhoz, a vágyaimhoz. Hű önmagamhoz. Hű a gondolataimhoz és az értékrendemhez. Hű ahhoz a felfogáshoz, hogy nem bántok mást, elfogadom olyannak, amilyen. Elfogadom, ha másként gondolkodik vagy érez – és ha nem építjük egymás életét tovább, akkor csendesen elválnak útjaink. Az emlékeket elviszem magammal, a fájdalmakat hátrahagyom. Azok már megdolgoztak, s építettek engem. Hű a barátokhoz, akik rövidebb – hosszabb ideig kísérnek utamon, hű azokhoz, akiket szeretek. Tudok nemet mondani és határozott döntést hozni. Tudom és érzem, nehéz ezt megérteni, elfogadni sokaknak. Vannak, akik hidegnek, távolságtartónak ítélnek még meg. Amikor eljutnak oda, ahol már a szív vezérel, s nem az ego – megértenek majd. Addig az útjukat keresik ők is, mint én tettem nem is olyan régen … amíg rá nem találtam.