2017. június 25.

„Ami elől menekülsz, az jön szembe.”

A napokban az a megjegyzés ütötte meg a fülem: „Egy picit őszinte leszek veled, azt hallottam, nem tudsz elengedni”. Az érzéseim ezzel kapcsolatban most megosztom veletek.

Sokszor, sokan beszélünk, beszélgetünk. Sokszor keveredünk félreértésekbe, ami tengernyi konfliktust generál. Hogyan lehetséges ez? Az egyik ok az, hogy sajnos többen nem tisztán fejezik ki azt, amit szeretnének, amire vágynak, amit éreznek. Azt mondják ki, amiről azt gondolják, a másik számára elfogadható.  Sajnos, itt kezdődnek a félreértések, a csúsztatások, s később az összeütközések. Az őszinteségtől fontosabb dolog talán nincs is egy kapcsolatban – legyen a kapcsolat haveri, baráti, szerelmi vagy épp kollegiális. Azt mondani, amit a másik hallani szeretne, ami azonban nincs összhangban a mi vágyainkkal, érzéseinkkel, gondolatainkkal – melegágya minden sértődésnek, törésnek és tüskének.

Az igazságra mindig fény derül. Előbb vagy utóbb.

Félelemből cselekedni, beszélni, véleményt alkotni nem bátorság, nem merészség, hanem vakmerőség.

A fenti mondat miért ütötte meg a fülem? Mert aki mondta, tudomásra jutatta, hogy egy picit szeretne csak őszinte lenni és okot adott arra, hogy elgondolkodjon rajta a hallgató, előzőleg nem volt az. A másik beszédes szakasza ennek a mondatnak az, hogy „azt hallottam”. Úgy formált véleményt, hogy nem győződött meg a hallottak igazságtartalmáról; úgy formált véleményt, s mondta ki a mondatot – hogy át sem gondolta, ezzel milyen sérülést okoz, milyen következménnyel jár majd a kritikája. S mi fordulhat pontosan a visszájára.

A mondat másik fele pedig az elengedésről szól. Kemény lecke. Vajon az, aki mondta, tudja e, mit is jelent ez? Tapasztalta e? Próbálta e?

Elengedni megtanulni hatalmas csoda és hihetetlen előrelépés.

Elengedni annyit jelent, hogy már nem fáj. Amíg fáj valamit megtennünk, addig nem is tudjuk elengedni.

Az élet engem is sokszor sodort olyan helyzetbe, ahol ez volt a feladatom. Hosszú hetekig hagytam nem egy folyamatot kifutni, mert éreztem, még tartogat tanulnivalót. Amíg fájt, ragaszkodtam hozzá. Körbevett egy – két huhogó, akik jobban tudták, mire van szükségem, mi a teendő. Meghallgattam őket, mégsem hallgattam rájuk. Miért? A válasz egyszerű. Mert tapasztalatból tudom, hogy amíg feladat van egy helyzetben, addig benne maradok. Pontosan tudom, merre tartok, mi a célom, s azt is, hogy mi fér az értékrendembe. Minek van helye az életemben és minek nincs.

Azt is megtanultam már, hogy a döntéseimet sosem mások véleménye alapján formálom, hanem én magam hozom meg. Akkor, amikor elérkezettnek látom az időt arra, hogy meghozzak egy döntést. A következő lépést. Azt is tudom már régen, hogy nem döntök akkor, amikor szomorú vagyok, akkor sem, amikor dühös és boldog pillanatban sem. Döntéseket akkor érdemes meghozni, amikor tisztán érezzük azt, merre megyünk; s tudjuk azt is, már nem bánjuk meg a lépésünket.

Elengedni annyit jelent, megfordulni, s más irányt venni. Önmagunkat előtérbe helyezve, erkölcsi értékrendünket figyelembe véve befogadni és elfogadni. Elengedni annyit jelent, tisztában lenni azzal, előfordulhat, már nem találkozunk többé. Elengedni annyit jelent, elvinni magunkkal a jót, amit kaptunk és adtunk. Elengedni annyi, tanulni a leckéből, amit kaptunk, megbocsátani és magunk mögött hagyni a fájdalmat, melyet megéltünk. Elvinni legbelsőbb énünkben azt, ami épített és örömet szerzett.

Elengedni annyit jelent, hogy megérted, azt akit vagy amit épp elengedsz, a legbensőbb éned része marad örökre – te pedig egyszerűen továbblépsz. Fájdalom nélkül.

Elengedni annyit jelent, tiszta szívből, őszintén tisztelni és szeretni.