2017. július 25.

Csönd
 
A csöndnek ereje van.
Gondolj csak bele, milyen irdatlan belső feszültséget okoz egy találkozót várni, ülni az autóban, állni a pályaudvaron, toporogni egy terminálon, s a tömeg közepette, a zsinatban meghallani a belső csöndet. A belső monológot. A felmerülő kérdéseket, a belső bizonytalanságot.
 
A csöndnek ereje van.
Amikor percenként nézed a telefont, hívott e, vagy véletlenül lenémítottad és elmulasztottad felvenni – vagy szembesülni azzal, hogy nem is keresett. Nem is válaszol. Olyankor éget a csönd. A belső feszültség, mely ekkor keletkezik, a gondolatok, mely elsöprő erejű érzéseket hoznak, a képek, melyek folyamatosan felvillannak – mind belső nyugtalanság, a bizonytalanság érzései. Várod a támaszt, a visszajelzést, mely sokszor előfordul sajnos, nem is őszinte.
 
A csöndnek ereje van.
Egymás mellett ülni, utazni, meginni egy jó kávét vagy épp teát, vagy csak nézni a naplementét a tóparton és nem szólni egymáshoz. Érezni egymást a csöndben. Tölt, megnyugtat, ellazít, biztonságot nyújt. Mennyivel másabb? Meghagyni ezt a nyugalmat, megélni a pillanatot, elmerengeni, érezni. Egyetlen szó nélkül. Nézni a társad, a másikat; nézni a szemét, figyelni a tekintetét és érezni, ahogy összekapcsolódtok. Csak létezni.
 
Az elmúlt időszakban folyamatosan az elvonulásra, a csöndre vágytam. Egy utazás, mely felkavart, felborította az addigi életem, megláttatta a különbségeket, elgondolkodtatott, megbillentette az egyensúlyom. Bántotta a fülem a zaj, hiszen a felismerések feldolgozása csöndet és nyugalmat kívánt.
A csöndnek nem csak ereje, hatalma is van.
Megteremti a nyugalmat és visszaállítja az egyensúlyt. Először felkavar, feszít, majd lassan kisimítja a hullámokat, melyek keletkeztek.
 
Pont, ahogyan a tenger teszi.