2017. július 27.

Kísért a múlt? Rajtad áll …

Kedd reggel egy kedves ismerőssel igazán mély beszélgetéssel indítottuk a napot és folytattuk a beszélgetést ott, ahol majd egy éve hagytuk abba. Felmerült a kérdés, van e jogunk beavatkozni egy másik ember életébe, szembesíteni az úttal vagy épp apró trükkökkel manipulálhatjuk e azzal a céllal, hogy ne kelljen végignéznünk, ahogyan elbukik, újra és újra megéli a múlt kudarcait. Igazi élmény volt a beszélgetés nyugodt környezetben, felkucorodva a kanapéra, őszintén kimondva a nézeteltéréseket, meghallgatva az érveket és ellenérveket – most megosztom veletek az én érzéseim ezzel kapcsolatban.

Barátságban, szerelemben, családban, munkahelyen – mindenhol kísért a múlt. Minduntalan szemben találjuk magunkat a múlttal. Így vagy úgy, de szembe jön. Addig, amíg nem ismered fel, hogy a film ugyanott akad, folyamatosan feldobja majd az élet neked ugyanazt a feladatot azzal a céllal, hogy végre válts, változtass és lépj a járatlan ösvényre – mindig kicsit más formában. Először finoman, majd egyre drasztikusabb eszközökkel. Attól függ, nyitott szemmel, nyitott szívvel jársz e – s észreveszed e az apró jeleket, finom terelgetést, meglátod e a tükröket. Harcolhatsz ellene, az is a tanulási folyamat része. Szembe menni az árral is ad lehetőséget felismerésekre. Kérdés, elég e az időd, van e elég energiád, s hogy okozol e ezzel kárt másoknak. Számomra e legutóbbi a legsarkalatosabb pont.

A múltidézés nem más, mint kötődés a régihez, a már jól ismert sémához. Nem más, mint egyfajta elköteleződés a múlt eseményei iránt. Ragaszkodás. Ez azt eredményezi, hogy ugyanazokat a köröket futod majd, ugyanazon sérüléseket mélyítve, s egyre nehezebb lesz kilábalni belőle, miközben rombolsz magad körül. A végkimenetel pedig adott.

Mi történik, ha valaki ugyanazon köröket futja és nem képes továbblépni. Mi történik akkor, ha mi magunk kerülünk hasonló helyzetbe, s az, akit szeretünk, ismét visszanyúl a már ismert sémához és újból belevág a már ismert folyamatba, mert nem áll készen a megmérettetésre. Ha valaki eleve önbizalomhiánnyal küzd, akkor bármilyen kapcsolatban – legyen az baráti, kollegiális vagy épp párkapcsolat, akkor önmagában keresi a hibát. Elkezd benne dolgozni a megfelelési vágy, a teljesítménykényszer, – ami végzetes lehet. Egymást rántják majd a mélybe. Ha egyikük azonban stabil, van lehetősége dönteni. Ott van a társa mellett és biztonságos hálót tart, vagy bízva társa erejében, magára hagyja, hiszen vannak csaták, melyeket egyedül szükséges megvívni. A lényeg, hogy nem befolyásolva, különösen nem kártékony módon, erőszakosan akarja a másikat új útra téríteni – hiszen akkor a felelősség mellett még azzal is számolnia kell,

Nehéz feladat ott maradni egymás mellett és nem beavatkozni, csak hagyni a folyamatokat megélni. Sokszor előfordul, látod az igyekezetet, hallod vagy olvasod a meggyőző üzeneteket, mondatokat, mégsem változik semmi. Egy rövid idő eltelte után felkerül a már jól ismert lemez és a másik visszaesik. Képtelen elengedni a múltat. Lehet, nem is akarja? Ez ad számára biztonságot, hiszen a már jól ismert sémákat gyakorolja újra és újra, melyeket begyakorolt, nem képes elengedni, s ugrani a mélybe. A kevésbé fájdalmas utat választja. Ha látod és érzed a beletett energiákat, amikor a szavak és a tettek szinkronban vannak, akkor pedig pontosan elég annyi, hogy ott vagy és biztosítod a nyugodt, bizalmas légkört és hátországot.

A múlt sokszor megmérgezi a jelent. Ha azonban figyelsz a jelekre, s nem félsz belevágni az ismeretlenbe, hihetetlen energiák szabadulnak fel. Az út nem lesz zökkenőmentes, ledobva a terheket mégis egész más élmények és hatások érnek majd. Az új akkor kezdődik el, amikor a kényszert, a folytonos nyomást leteszed, s útjára engeded. A sérelmek, a fájdalmak megszűnnek, s építkezni kezdesz. Biztos alapokat teremtve, hatalmas ablakokat nyitva az újra, ismeretlenre, mely megannyi csodás pillanatot rejt számodra.