2017. október 2.

Eltelt öt év. A mostani ősz, bár még épp csak elkezdődött, sok szempontból hasonlít az öt esztendővel ezelőttire. Hasonló események történnek velem, hasonlóképpen élem meg a mindennapokat. Lassan csendesednek a napok, ahogyan a lelkem is.

Küzdelmes évek vannak mögöttem, melyek egyben a legszebbek is. Az események nyomot hagynak, megtörnek vagy épp felemelnek bennünket. Sosem tűnnek el. Az emlékek megmaradnak, s váratlan pillanatokban törnek fel és új irányt adnak az életemnek. A hit és a bizalom, hogy újra visszatalál hozzánk az, aki egyszer fontos volt, nem múlik. Megértem és elfogadom azonban azt is, hogy nem az a fontos, találkozunk e még valakivel, hanem az a lényeg, mit viszünk magunkkal kapcsolatunkból. Így talál végül vissza hozzánk.

Különös ez az ősz. Az öt évvel ezelőtti ősz valóban az elmúlásról és a búcsúzásról szólt. Nem tudtam, meddig tart, a várakozás szinte felőrölt. Vártam, valamit, aminek a létezéséről még nem tudtam. Valamit, ami kifordította sarkából az életem, s megváltoztatta a gondolkodásmódom teljesen. Befolyással volta a múltamra, megváltoztatta az akkori jelenem és most már élem azt a jövőt, melyet alakított. A vissza – visszatérő emlékek már halványodnak, az évek szaladnak, de az érzések ugyanúgy megmaradnak. Amikor elveszítünk valakit, aki fontos szerepet játszott az életünkben, rengeteg mindent átgondolunk. Számos dolgot átértékelünk. Kapcsolatokat, érzéseket és legfőképp fontossági sorrendeket. Nem a legjobb az, hogy sokszor tragédiának kell történnie ahhoz, hogy végre a saját életünk kezdjük el élni. Sokszor a csalódás, a harag vagy épp a megfelelési kényszer irányít minket – de eljön az idő, amikor tér és idő megszűnik, s olyan események sorába csöppenünk, ahol egyszerre több érzéssel is meg kell küzdenünk.

Megtanultam akkor, s megtapasztaltam, mit jelent a megbocsátás. Mindkét oldalról. Azt, hogy nem baj, ha hibázunk, hiszen gyarlók vagyunk mindannyian – de a lényeg az, hogy meg tudjunk bocsátani. Ezt nagyon nehéz elfogadni, s elengedni sérelmeket. Átéltem, megéreztem, mit jelent az, hogy soha többet. Megtanultam, mit jelent valóban erősnek lenni: kimutatni az érzéseim, az örömöm, a bánatom, a fájdalmam és a dühöm. Megtanultam azt, mit jelent elfogadni és befogadni, mit jelent toleránsnak lenni.

Azon az őszön átértékelődött az életem. Pont úgy, ahogyan most is… Azóta is tanulok, figyelek és másfelé kormányozom most már a hajómat. A mostani ősz is hasonló… Egy zaklatott, eseményekkel teli bő fél év után, hasonló lezárások közelében állok. A felismerések, melyeket ez az év tartogatott és hozott, kibillentettek és változásra ösztönöztek. Hálás vagyok azokért, akik körülöttem állnak, meghallgatnak vagy épp csöndesen támogatnak a háttérből, hiszen pontosan tudják, mivel jár a változás.

S talán pont ezért szeretem az őszt is. A csöndes tél előtt van időnk felkészülni, hogy tavasszal új erőre kapva ismét nekivágjunk a világnak.

“A végén ezek a dolgok számítanak a leginkább: Mennyire szerettél? Mennyire éltél teljes életet? Milyen mélyen engedted el?”