2017. november 01.

November elseje különös nap. Emlékezünk, gyertyát gyújtunk, s megállunk végre egy pillanatra, hogy emlékezzünk. Mindenki picit másképpen. A lényeg azon van, mi hogyan idézzük fel szeretteinket, a velük együtt megélt jót – kevésbé jót, az emlékeket, élményeket.

Számomra ez a megemlékezés többszörösen átalakult, új értelmet nyert – először 1991-ben, néhány nappal a szalagavatónk előtt. Nagymamám ezen a napon aludt el örökre – a halála után két héttel az akkor népszerű musical, a Padlás egyik dalát énekeltük el osztálytársaimmal.  Nehéz volt a szívem, de a dal tartalommal telt meg ott és akkor. Minden szavát magaménak éreztem már akkor. Tizennyolc éven át kísérte az életem, a mindennapjaim, rengeteg emlék kiesett – mégis az ő késével vágom a süteményeket és kenem a torták tetejét a mai napig.

Nem egészen öt évvel ezelőtt Apa is elaludt örökre egy decemberi napon, az ősz már az elmúlás szelét hozta ilyentájt. Már fentről vigyáznak rám, ránk, s terelgetnek minket eddig ismeretlen, teljesen más utakra. Nem véletlen talán az sem, hogy azon a 2012-es tavaszon a színház műsorára tűzte hosszú évek utána a Padlást ismét. Háromszor ültünk be a gyerekeimmel egymás után. Nem tudtam nem odafigyelni minden egyes szóra, érzésre, ami új és új tartalmat kapott hosszú évek után.

Tavaly november elején a Padlást láttuk a Víghben egy számomra kedves baráttal. Az eredeti díszletek között, a „nagy öregekkel”. Feledhetetlen élmény. A sors fintora, hogy mindkettőnk nagymamája tíz nappal később, mindössze két nap különbséggel távozott el. A rokoni szálak szövevényesek, az életutak tele görönggyel, döntésekkel, melyek következményei végzetesen alakultak. A kapcsolat a nagyszülőkkel nem volt viharoktól mentes. S mi a legfurcsább az egészben? A fiam szalagavatója két héttel a dédi halála után került megrendezésre. Az ő tizennyolc évében is meghatározó volt a dédi. A kör bezárult.

 

Megváltoztam. Változom.

Keresem, figyelem és érzem őket. Tudom, hogy figyelnek odafentről. Számtalanszor említettem már hozzám közel állóknak, mikor büszkék rám és mikor kevésbé. Mikor dicsérnek meg vagy épp dorgálnak meg azért, amit teszek, gondolok.

Emlékezem.

Nem csak egy napon az évben.

Minden nap.