2017. december 29.

“Aki befelé néz, az felébred.”

Az ígéret

Július – december. A második hat hónap, mely elröpült. Hatalmas, puha, meleg takaró alatt, a megérdemelt boldogság tele élményekkel, érzésekkel, felismeréssel.

Az év második fele a nyugalomé; pont olyan érzés, mint amikor leesik az első hó, s csönd lepi be a tájat. Tengernyi dolog, amire vágytam, vágytunk, belefért. Hosszú hétvége, filmek, séta, esti úszás, varbói lángos, greenwichi kávé, színház, előadás, koncert és karácsony. Barátok, gyerekek, család. Sírás és nevetés. És rengeteg utazás.

Amikor a kimondott szónak ereje van. Amikor a sok régi sérülés a felszínre kerül, s már nem csak kapargatjuk a seb felszínét, hanem szépen felszaggatjuk a ragtapaszokat és begyógyítjuk a sebeket. Lassan. Mindegyiket. Együtt. Azt is, melyet mások ejtettek rajtunk. Figyelve arra, hogy többet már ne okozzunk. Amikor elég annyi is, ha csöndben várjuk meg, amíg elül a vihar, vagy csak jelezzük a másiknak, mire is vágyunk. S belefér ebbe az is, hogy ki merjük már mondani, mi fáj, olyan istenigazából, s hogy épp küzdünk egy múltbéli negatív tapasztalattal, és csak kevés időre van szükségünk.

A zaklatott hónapok után gyönyörűen letisztult minden. A munka, a környezetünk, a kapcsolatok mind – mind újra megtalálták a helyüket. Az egyensúly visszaállt; a hullámvasút ismét a saját tempójában közlekedik. Föl, s le. Hiszen ez az élet lényege és titka. Mikor már nem vagyonra vagy épp címre törekszünk, mikor nem az álmok után futunk, hiszen bármelyiket elveszíthetjük egy szempillantás alatt. Bármennyit is dolgoztunk érte fáradságos munkával, időt, pénzt és energiát nem kímélve – köddé válhat. Fölösleges a boldogság után sóvárogni, hiszen sem a keserű, sem az édes nem tart örökké. Az Élet sem fenékig tejfel. Épp attól szép, hogy néha beborul vagy vihart kavar a szél, s utána kitisztul az égbolt és felfrissül a levegő. Amikor ezen együtt, közösen dolgozunk, az az igazi boldogság; s attól lesz majd „örökké””, hogy óvjuk és vigyázunk rá. Együtt.
Megtanultam azt is, fölösleges a bajoktól is rettegni, hiszen feladatokat kapunk, melyek megoldásra várnak; ezek adják a motivációt és erőt a mindennapokhoz. Ha nincs megroppanva a gerincünk, okunk sincs irigykedni. Az irigy mindig önmagát emészti. Jól mutatja ezt, ha nem fogad egy köszönést, lehajtott fejjel kerül el bennünket vagy még mindig a megfelelési kényszer hajtja. Ő az is, aki a vélt sérelmeit rajtunk akarja kitölteni, vagy a lelkiismeretünket akarja álságos módszerekkel megdolgozni. Sokáig rám is hatottak ezek. Már nem. Hálás vagyok nekik a leckékért, melyeket adtak és a példákért, melyeket én nem szeretnék követni.

Ti se hagyjátok. Dörzsöljétek meg a szemeteket és nyissátok ki a szíveteket. Becsüljétek meg azokat, akik szeretnek benneteket.

“Türelmet kívánok Önöknek, mert a békítő – és az ellentéteket is magába foglaló – belátást gyakorta csak az idő hozza meg. Akkor azonban a belátás gyümölcseként a tisztánlátásból, illetve a szóból és tettből fakadó gyógyító, oltalmazó erő is megmutatkozik.” Hellinger

folyt. köv.