2018. január 11.

… attraversiamo …

Szeretem a hidakat. Vonz a mélység alatta, legyen az egy hömpölygő folyó, vagy épp csendesen folydogáló patak, esetleg kiszáradt meder, melyet majd a monszun tölt meg újra, talán egy viadukt. Szerencsés vagyok, mert mindent megtapasztaltam. Gyerekként számtalanszor utaztam a lillafüredi kisvasúton, s megdöbbenve néztem a viaduktot, ami akkoriban rémisztően nagynak tűnt; mégis újra és újra váltam az alkalmat, hogy utazzunk arra. A Szinván számtalan apró híd vezet át, akár Hámorban, akár a Győri kapuban, jólesik megállni, s nézni, ahogy megcsillan délután a nap a vízen. Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor rátaláltunk a Glencoe – völgyben a majd 30 kilométer hosszan elnyúló monstrumra, s csak ültünk ott a dombon gyönyörködve a tájban. Mikor Londonban járok, igyekszem úgy alakítani, hogy a Millennium – hídon legalább egyszer átsétáljak kávéval a kezemben a Temze fölött. Nem beszélve a felejthetetlen pillanatról, amikor átsétáltunk egy hatalmas kiszáradt meder felett a függőhídon több ezer mérföldre az otthonunktól.

… let’s cross over …

2018. január 1. az év első napja, a hónap első napja és a hét első napja. Ismét egy teljes év áll előttünk arra, hogy átkeljünk. Újra. Csak rajtunk áll, hogyan töltjük el minden egyes napját. Megélve a pillanatok szépségét vagy épp teherként cipelve a mindennapok súlyát. Most, ahogy az ünnepek elteltek, picit megálltam és számvetést készítettem az elmúlt esztendőről. Visszagondolva, hihetetlen, mennyi minden történt velem. Rengeteg akadályt gördített elém az élet, amire már valahol számítottam, hiszen az előző esztendők szinte gond nélkül teltek. Tisztában voltam azzal, hogy a sok jó után, kapni fogom a feladatokat. Jöttek is megszámlálhatatlanul. A híd, melyen átkeltem, egyre hosszabbnak és egyre veszélyesebbnek tűnt, sokszor viharok is nehezítették az átkelést. Amikor egy – egy pillanatra kiderült az ég, pont annyira volt elég, picit töltődjek, hiszen újabb feladat várt rám. Voltak, akik kitartottak mellettem a viharos napokon is és lettek olyanok, akikkel búcsút vettünk egymástól. Néhányan ott maradtak a pillérnél, ahonnan indultam; voltak, akik csak álltak odalent és nézték, állom e forgószelet; s volt egy – kettő, akik már a túlpartról figyeltek és vártak. Nem aggódtak, mert ismernek, s tudták, túljutok ezen a szakaszon is. Bíztak bennem, s kezet nyújtottak, mikor kértem. A júliusi nyaralás, távol mindentől volt a fordulópont, ahol valóban érezhetővé vált, a nehezén túl vagyok, s már csak egyetlen fontos döntést kell meghoznom. Menjek vagy maradjak. Az utolsó pillanatban hoztam meg a döntést, melyet ma sem bánok. A következmény egy újabb hidat állított elém, s most picit könnyedebb léptekkel, ám mégis haladok rajta. Sokat jelent, hogy ismét beleálltam a feladatba és vettem az akadályt. S mi az, ami talán a legfontosabb ebben a helyzetben: az, hogy nem egyedül teszem meg már az utat.

… keljünk át …