2018. január 16.

Spirál

Számomra talán az egyik legnehezebb dolog mások negatív hozzáállását kezelni. Hogyan sikerült ezt megdolgoznom és mára elfogadnom? Szemben találtam magam vele. A már sokat emlegetett utazás, a másik földrész, a nyugodt és kiegyensúlyozott messzi ország az elfogadó hitvilágával és mindennapjaival teljesen felemésztett a hazaérkezés után. Annak ellenére billentett ki az egyensúlyomból, hogy majdnem fél éven át azon dolgoztam, könnyű legyen a hazatérés. Éreztem hónapokkal korábban, nem lesz egyszerű, hiszen a már meglévő ismeretek mellé a számos beszélgetés és könyvek tanulmányozása biztosított arról, Ázsia mindent megtesz majd azért, hogy beszippantson. Sokan mondták, két hét nem a világ. Bárhonnan egyszerű hazatérni. A tizennégy nap mégis éppen elég volt arra, hogy felerősítse azokat a negatív elemeket környezetemben, melyek már előtte is bántottak, mégsem volt akkora a kontraszt, mint a hazatérés után. Minden apró mozzanatot észrevettem, pont úgy, mint amikor az érzékszerveimet több ezerszeres érzékenységre állítják. Hirtelen élesen rajzolódott ki a kép, s láttam meg az addig ködbe burkolt eseményeket, emberi tulajdonságokat, kisstílű hazugságokat, elhallgatott információkat és harcba szálltam. A hajóm a nyílt tengeren hatalmas viharba került, s a kormányzást átadtam más erőknek; nem én irányítottam. Az esti rövid beszélgetések Anyával segítettek sokszor a földön maradni, s kérdeztem nap – nap után tőle, kinek volt a családban ilyen fokú igazságérzete. Mellette voltak, akik mellettem a háttérbe húzódva figyelték a rezdüléseim, igyekeztek nem bántni. Ez volt az első olyan valós forduló az életemben, amikor igazán kialakultak és megerősödtek a baráti szálak. Voltak közöttük, akik hasonló élményeket tapasztaltak már meg, akár utazás során, akár valamilyen más vonatkozásban, s akadt olyan is, akinek elég volt csak a közös beszélgetés és értette.

A harag és a féltékenység szoros kapcsolatban állnak az én-központúsággal, amikor másokat figyelmen kívül hagyunk. Ez felerősíti a félelem érzetet, mely képes olyan mértékű haragba átváltani, mely erőszakká fajulhat. Békét csak úgy teremthetünk, ha először magunkban teremtjük azt meg. A méreg sosem jó útirány, hiszen gyűlöletet kelt, az pedig szenvedésben végződik. Amikor valaki nem tudja kiadni a mérgét, esetleg semmi mást nem tesz, csak másokban keresi a hibát, akkor előbb utóbb megbetegszik, vagy magányossá válik. A gyűlöletet érzését sosem éreztem, s minden nemű formáját elutasítom. Gonosz sem tudtam lenni még. A nyers mondataimat – melyek sokszor éltek célba s okoztak fájdalmat – is hátrahagytam, hiszen ráébredtem már régen, nem az a lényeg, hogy mit mondunk, hanem az, hogyan. Udvariassági köröket sem futok; egyszerűen elfogadom, más utat járunk be, s nincs közös témánk, tetteink és célunk sem. Nyugalomban élünk egymás mellett, anélkül, hogy üres locsogással töltenénk az időt. Az út időben nem volt hosszú, annál göröngyösebb. Visszatekintve, igazán különös lehetett kívülről szemlélni, ahogy átküzdöm magam ezen az időszakon, sokan aggódtak – mégis hihetetlen érzés, még így ennyi hónap távlatából is, mennyit tanított, erősített, s talán bölcsebbé is tett az a zűrzavaros időszak. Megtehettem volna, hogy elnyomom az érzéseket; megtehettem volna, hogy figyelmen kívül hagyok mindent és élem tovább az azt megelőző életet – akkor viszont sehol a fejlődés, a továbblépés lehetősége.

„Az ember addig nem lehet elégedett az életével, amíg nincs kibékülve önmagával.” Twain

Mikor jóban vagy önmagaddal, akkor ezt is sugárzod ki. Amikor elfogadod magad, önmagadban is békére lelsz. Amikor harmóniára találsz, akkor a világot is kiegyensúlyozottnak látod magad körül, s elégedettség tölt el. Ezzel szemben, aki elkeseredett, megkeseredett, szomorú vagy kétségbeesett, az a világban is a hibákat keresi, s igazolásokra vadászik. A spirál pedig egyre lejjebb húzza. Amikor elfogadod magad és a helyzeted, már nem vitázol, nem hibáztatsz, egyszerűen csak éled az életed, s mégy tovább.