2018. február 9.

megbocsátás

Milyen gyakran használjuk ezt a szót, akármelyik irányban. Ne haragudj. Bocsáss meg. Vagy épp: megbocsátok neked. Milyen gyakran nem gondoljuk és nem is érezzük őszintének, hiszen ez az egyik legnehezebb érzés. Nem döntés kérdése. Mindig kettőn áll.
Megbocsátok neked, hiszen esendőek vagyunk. Adok még egy esélyt neked, mert fontos vagy. Adok, mert nem tudtad, mit teszel. Nem bántani akartál, egyszerűen ösztönből cselekedtél. Amikor azt érzem, félelemből belém martál, sokkal nehezebb, hiszen ütést akartál mérni rám. Elvártál. Elvártad, hogy azt, amit mondtál, semmissé tegyem. Én. Bántani akartál. Térjek észhez. Aztán erővel azon akarsz dolgozni, hogy újra a réginek lássalak. Szépnek. Ahogyan az elején. Nem. Megbocsátok, de megyek tovább. Nélkületek. Bölcsebben. gj
#GallaiJudit

“Az együttlét nem követeli meg az ellenállást. Ha velem vagy, mellettem vagy, ha követsz, hülye lennék neked ellenállni. De ha irányítani akarsz, ha meg akarsz győzni dolgokról, ha uralkodni akarsz felettem, akkor, ha nem állok ellen, eltűnök benned. Veszélyes ellenállni, mert elveszíthetem a figyelmedet, a szeretetedet, jóindulatodat. Hihetetlenül vonzó a “legyünk mi ketten egyek, és az az egy legyek én!”. Pedig ez egy ördögi csábítás. Ha nem állok ellen, végem van. Az alá-fölé rendeltségi viszony gonosz, csak ideiglenesen, rövid időre, veszélyben van rá szükség; csak ilyenkor nem ártalmas. Nem csoda, hogy a demagógok kríziseket kreálnak. A szabadságomért minden pillanatban, míg meg nem halok, újra és újra harcolnom kell.” Feldmár