2018. április 26.

‘Hogy vagy most?’

‘Milyen jogon kérdezed meg, ha úgysem érdekel a válasz. Miért kérdezed, ha csak udvariasságból teszed?’

‘Most megbántva érzem magam, hiszen ha nem érdekelne, mi van veled, nem kérdezném meg. Mivel őszintén érdeklődöm, hát feltettem neked ezt az egyszerű kérdést.’

Rövid és gyors, pörgős mondatok egymásutánja. Megdöbbenve hallgattam a “vádakat” egy csoportos foglalkozás elején. Mennyi megbántottság, mennyi sérelem van ebben a pár szóban. Adott is témát ez mindenkinek ott és akkor, hosszú percekig.

Hányszor tesszük fel egymásnak a kérdést, s már látjuk is, a másikat valóban nem érdekli a válasz, szinte gépiesen teszi fel a kérdést. Hamarabb érdekli a másikat, mit dolgozol, mennyit keresel, hol laksz, házas vagy e, vannak e gyerekek. Csupa – csupa ‘kötelező’ program és kérdés.

Amikor fontos valaki és figyelsz rá, meg sem kell kérdezni, hogy van. Látod. Nem kell faggatni, elég csak pici időt hagyni neki, ha csöndre vágyik. Vagy leülni mellé. Vagy hagyni, magától mondja el. Nem kioktatni, hanem elmondani az érzéseid.

Voltak körülöttem is olyanok, akik sokszor nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, ha változott valami körülöttem. Azt sem vették észre, hogy nem faggatom őket sem a múltjukról, sem a jelenükről. Nem tettem szóvá, ha nem vezettek be a baráti körükbe, melyről oly sokat meséltek, s amit látni nem, mindig csak hallani lehetett. Meghallgatni egy bölcs barát szavait magamról, akivel sosem találkoztam. Feltűnt e nekik, hogy megéreztem, ha nehéz napjuk volt és meghallgattam őket, de nem meséltem akkor magamról. Feltűnt e, hogy nem adtam ki a velem megosztott infókat. Sokszor a legapróbb dolgok fölött siklunk el a perc törtrésze alatt.

Az élet nem bevásárlólista, ahol teljesíteni – pipálni kell az elvégzett feladatokat. Élnünk szükséges. Útközben boldognak lenni.

Kérdezi e valaki Tőled, boldog vagy e? Elégedett e? Merre tartasz? Miben segíthetek?