2018. május 16.

nem bántalak, mert szeretlek

“Kint a parton leckéket venni
túlságosan kevés a belátáshoz,
csak aki alámerül, az tudja,
mi az, ami veszélyeztet,
és mi az, ami megtart.” Hellinger

 

Ezt egy terap tudja. Egyetlen támogató szakmában dolgozó sem robot, aki előre betáplált adatok alapján beléd lát vagy olvas a gondolataidban. Miért írok erről? Mert számtalanszor ér minket az a vád, hogy megmondjuk a tuti. Megbélyegeznek bennünket, hogy tanácsot adunk, receptet írunk fel a boldogságra, miközben mi magunk sem tartunk sehol. S kik mondják ezt? Többnyire azok, akik teljesen érzelemmentesen, egy tüskés burokban élik le az életüket, picit irigykedve azokra, akik szépen lassan haladnak előre. Azok, akik esténként néha belekukkantanak a Brigdet örökzöldbe, mert azt valamivel egyszerűbb, mint kiállni a fényre, s vállalni önmagukat, az érzéseiket, a bukásaikat. Azt, amitől hús – vér emberré válnak.

Minden terap ember, mint bárki más. Bármilyen szakmával. Éppúgy ember, mint egy pedagógus, egy marketinges, egy építész vagy épp titkárnő. S pontosan ugyanazon a színvonalon végzi a segítő tevékenységét a saját módszereivel, technikáival, természetesen ebben ötvözve mindazt a tapasztalatot és személyes élményt, melyeken ő maga is átment; s melyek szükségesek ahhoz, hogy segítsenek rávezetni arra a megoldásra, melyhez a vele szemben ülőnek nincs meg a megfelelő tudása vagy eszköztára.

 

Ki az, aki a leghatékonyabban tud gyógyítani? Az, aki pontosan tudja, hogy a vele szemben ülő éppen hol tart, hiszen már ő maga is járt ott. ez a megélt élmény teszi lehetővé, hogy segíthessen. Végigjárta, végigjárja az önismereti munka állomásait, vállalja a kudarcait, beszél róluk, levonja a tanulságát, s szépen tovább lép. Tisztában van azzal, hogy sokszor, sok szakaszon egyedül is átjuthat, s van, amikor támogatóra van szükséges. Nem szégyell segítséget kérni. Ez egy teljesen természetes emberi cselekedet. Nem mondja meg a tutit, hanem kérdez, mesél és figyel. Elsősorban befelé az érzésekre, a megérzésekre, intuíciókra. Megteremt egy olyan helyzetet, ahol az elfogadást, a biztonságot, a védelmet az ítélkezéstől mentes közeg adja, mely mentes minden előítélettől és intrikától.

 

Nem különb nálad. Ő maga az a hely, ahol félelem nélkül beszélhetsz a gondjairól, ahol lehetsz őszinte, lehetsz gyarló. Vele szemben ülve végre lehetsz Ember. Lehetnek valódi érzelmeid, melyeket hosszú ideje rejtegetsz a világ elől. A vele folytatott munka során kapcsolatba kerülsz azokkal a múltbéli eseményekkel, sérülésekkel, összetett mechanizmusokkal, melyek beléd égtek az évek során. Segít neked abban, hogy elindulj életed legcsodálatosabb utazásán, mely rengeteg hegyen – völgyön át vezet, de ennek során ismerheted meg valódi önmagad. Ebben segítünk Neked mi, terapok – amikor dolgozunk veled. Amikor az időnket, a tudásunkat, a tapasztalatunkat osztjuk meg veled, s élünk a bizalmaddal. Amikor a saját tapasztalatainkon keresztül segítünk egy – egy élethelyzet megoldásában. Amikor kíméletlenül fájó kérdéseket teszünk fel. S akkor is, amikor épp hallgatunk.

 

Sokan vagyunk. Sokféle módszerrel, s Neked kell megtalálnod azt, amelyik számodra a legmegfelelőbb. Legyen ez tudományos vagy spirituális terápia. Legyen ez pszichológus, tanácsadó vagy coach. Mindegyik más és más. Ne keverd össze őket. Mire figyelj? A megérzésedre. Arra, hogy aki veled szemben ül, hiteles képet ad e magáról, vagy elhiteti veled, hogy minden simán megy és gyorsan. Azt mondja e, amit hallani akarsz vagy épp ellenkezőleg – görbe tükröt tár eléd. Figyeld azt, be tudod e csapni egy füllentéssel, egy aprócska hazugsággal, vagy ha ilyet teszel, azonnal jelzi. Hiszen érzi.

 

S hidd el, amikor a mindennapokat éljük, nem elemzünk. Senkit. Nem kukkolunk mások életébe erővel. Ettől még látunk és hallunk, s mi több, olvasunk a sorok között. Érezzük, ha valaki nem azt mondja, amit érez. Érezzük, ha valaki kiforgatja a szavainkat és vádol minket. Azt is, ha azért ostoroz bennünket, mert tart attól, hogy mögé látunk. Talán ez a legfeltűnőbb magatartás. Mögé látunk. Ettől még nem elemezzük, hiszen nem bízott meg. Sőt, tanácsot sem osztogatunk kéretlenül. Tudomásul vesszük, s megyünk tovább csöndben; hiszen aki ilyet tesz, annak még sok belső utazásra van szüksége ahhoz, hogy önmagára találjon.

 

“Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha én azért nem bántalak, mert nem tudnálak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én ismételgetem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántalak.” Feldmár