2018. július 19.

 

“Talán a hétköznapok is olyanok (…), mint a látás vagy a csend – az ember észre sem veszi, milyen értékesek, míg egy napon el nem veszti őket.” cc

mese

Zsu elmúlt negyven. Maga mögött tudhatott egy hosszú házasságot, melyben először azt hitte, boldog lehet. Boldog? Talán a szó valódi jelentését akkor még nem is tudta. Hitte, boldogok lehetnek együtt, hiszen a semmiből indultak, s szinte mindent együtt raktak össze lépésről lépésre. Mire rádöbbent, hogy nem így van, elillantak az évek. Évtizedek. A gyerekek nőttek, a lehetőségek pedig szépen lassan a semmibe tűntek. Tette a dolgát minden nap, s egyre inkább érezte, hogy a felszín tartja már csak fent. A munka, melyben talált örömet. Abban, hogy másoknak segít, másokra figyel. Ez töltötte fel, s közben észre sem vette, vendég a saját életében. Görcsösen akar megfelelni szülőnek, társadalomnak, gyerekeknek. Az életnek. Azt, hogy mire vágyott, talán magának sem ismerte be.

Zsu elmúlt negyven, s maga mögött tudott egy rövid, de szenvedélyes kapcsolatot. Ahol amilyen magasra csaptak a lángok, olyan gyorsan porig is égett mindent. A szó legszorosabb értelmében fölégett minden mögöttük. Nem tudtak és nem is akartak megküzdeni a démonokkal, melyek mind a kettejüket körbevették. Menekült e? Talán igen. Hiszen a szabadsága volt a tét. Sosem bírta a béklyókat, s az, hogy a munkája, a barátai látták volna kárát, nem érte meg. Ilyen áron a rövid „boldogság” sem kellett. Megtanulta a leckét, s bár egy percét sem bánta, tudta, hogy ennek így kellett történnie. Így, hiszen mindenki valamilyen feladattal lép az életünkbe. Itt tanulta meg, mi is érték számára. Itt tudta kimondani, mire vágyik igazán. Mi az, amiről nem tud lemondani.

Zsu elmúlt negyven, s elérkezett a pillanat, amikor már tudta irányítani a hajóját, hiszen képes lett egyedül is befogni a szelet a vitorlába. Tudta, merre tart – véget ért az eszeveszett évekig tartó bolyongás. Tudta, kik maradnak a fedélzeten, s kik azok, akiknek szeretettel búcsút int. Tudta, hol kell rövidebb – hosszabb időre kikötnie, hogy vizet vegyen fel, hol tanulhat, s azt is, hol tudja kamatoztatni a tudását. Hitt a szélben, ami segítette. Hitt a napsütésben, mely olykor – olykor ugyan égette, mégis jólesően melegített föl a levegőt. Hitt az esőnek, mely lecsöndesítette háborgó lelkét. S mindig meglátta a szivárványt még akkor is, mikor hosszú viharból keveredett ki.

Váratlanul szegődött mellé az útitárs, aki végtelen türelemmel megmutatta neki, melyek azok a csomagok, melyeket szépen lassan a tengerbe kell eresztenie, mert nem szükséges már tovább cipelnie. Csak hátráltatja a fölösleges rakomány. Fölismerte benne első percben a mélyen rejtegetett lelket, hiszen őt is megtépte az élet vihara. Együtt tanultak meg számos dolgot, melyet előző útjaikon elveszítettek. Együtt tanultak meg bízni és szeretni. Elkerülni a vihart, majd áratlanul megélni, mikor lecsapott. Megmászni hegyet és uralni az óceánt. Együttműködni, kimondani, kérdezni, csöndben maradni. Mennyivel másabb ezt a lángot együtt életben tartani.

Mindene megvolt hát. Tapasztalat, tudás, érzések. Munka, élmények, gyerekek. Fölfedezések, beszélgetések, barátok. Leckék, viharok, tanulságok. S ekkor jött a felismerés. Abba a nyugalomba, mely körülvette már nem fér bele egy kisgyermek. Bármennyire szeretné, vágyik rá, nem lehetséges. Akkor, mikor megtalálta azt a társat, akivel jó lehet ezt is megélni. Az első perctől addig, amíg kirepül. Nem teheti, hiszen az évek elteltek, fölnevelte a sajátjait, s nem akart már idős fejjel bankettet szervezni. Nem, hiszen emlékszik a bár örömteli, mégis hosszú álmatlan éjszakákra. Önző? Nem hiszem. Fontos lett számára a nyugodt pihenés, a gyerekekkel töltött vakáció, ahol már ők is a maguk urai. Csak nézni őket, ahogy játszanak, főzni nekik vagy csak beszélgetni velük.
Örülni annak, hogy már „nagyok”. Tudta, lassan eljön majd az unokázás ideje is – még ha odébb is van, amikor újra érezheti az apró talpakat a kezeiben, s beszívhatja a babaillatot. Mégis. Mindazok ellenére, hogy tisztában volt az életével, a körülményeivel, szinte fájt a felismerés, hogy az a lehetőség nincs már. Pont most nincs. Amikor minden alkalmas rá. Amikor a háta mögött megélt ismeretek és tapasztalatok, s az érzelmek, a biztonság adott. Amikor van támasza mindahhoz, amire ilyenkor csak szükség van. Neki és egy kisgyermeknek is. Érzik e ezt más nők? Beszélnek róla? Vagy egyszerűen csak elfogadják a tényt, besöprik a szőnyeg alá, s mennek tovább? Vagy kimondják, s megélik. Ezt is.

Mindennek meg van a maga ideje. Tudta jól Most annak, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen. Annak, hogy mindent, amit eddig megélt, a helyére tegye. S annak, hogy ott legyen minden gyermek számára példaként. Lehet változtatni, másként csinálni, nem megbánni, tisztelni és bízni. Megbeszélni. Jóvá tenni. Egyszerűen csak szeretni.

Mégis fájt. Nagyon. Pedig értette. Csak előbb megélte valahol mélyen. Milyen lett volna, ha …

“Rádöbbentem, hogy csak egyet nem lehet elvenni az embertől: belső biztonságát. Ez pedig hitből, fegyelemből, akaratból, tudásból, emberségből áll, és talán abból, hogy az ember, amíg lélegzik, soha semmi rosszat nem fogadhat el véglegesnek.” sZé