2018. július 25.

 

<… A szeretetben, mondják az angyalok, titkok nemcsak azért nem léteznek, mert nem mondjátok ki őket, hanem azért sem, mert ha valódi a szeretet, a másik akkor is tud rólatok mindent, ha sohasem mondjátok ki. Ha valóban szerettek valakit, benne jártok, érzitek, amit érez és tudjátok róla nemcsak azt, amit valaha tett, hanem azt is, amit csak ezután fog elkövetni …>

Világunk olyan hely, mely folyamatosan visszhangozza a történéseket. Ha haragot vetünk a világra, az visszatér hozzánk, ha viszont szeretetet sugárzunk, akkor szeretet tér vissza hozzánk. Hányszor, de hányszor nem értettem, mi tesz bizonytalanná, mi okozza bennem a félelmet és a kételyeket. Törtem a fejem, hogyan kerültem bele adott szituációba, s azon, mit is kell akkor és ott megtanulnom. Sokszor a hitem lendített át ezeken a holtpontokon, a türelem és az, bíztam abban, hogy lehet picit több időre lesz szükségem, de megtalálom azt, amire hivatott egy – egy kapcsolat, helyzet megélése. Hol csordultig tele volt a szívem, hol a lelkem sajgott, hol szárnyaltam, hol összetörtem. Olyan hullámvasútra ültem, ami telis tele volt féktelen kanyarokkal föl, s le.

Nem volt ez tavaly ilyenkor sem másként. Egy hosszú barátság ért véget tavasszal, hiszen az alapok, melyekre építettük, ingoványos talajra épült. Tartották a pillérek, a beszélgetések, az élmények, a közös utazások, mégis hiányzott valami. Nem volt bennem harag, csupán fájdalom. Szeretettel engedtem el, mint ahogy egy héliumos léggömbbe kap a szél és röpíti messzire. Bele sem gondolunk, hol érhet földet, csak csodáljuk, ahogy tovaszáll.

Akkor már rég tudtam, hogy a szeretetet nem lehet követelni, hiszen akkor elveszíti szárnyait. Hogyan tud majd szárnyalni? Ha röghöz kötjük, akkor nagy szomorúságot és hatalmas szenvedést hoz magával. A szeretet nem köthető feltételekhez sem, s nem is várhatunk tőle semmit. Önmagáért a szeretetért érdemes szeretni, s nem jutalomért vagy bármiféle eredményért. Ha csak egy szemernyi indíték is van benne, a szeretet, a szerelem már nem lesz képes felhőtlenül járni az útját. Maga az ok vagy szándék fogja korlátozni, s szabja meg majd a határait és korlátait. Ezért engedtem el, mikor arra volt szükség. Hittem abban, hogy szabadságra vágyik, kalandra, új élményekre. Annak ellenére, hogy szerettem, útjára engedtem, mert elfogadtam, joga van a hitének megfelelően cselekedni. A tolerancia nem csupán az, hogy elfogadjuk mások különbözőségeit, hanem azt is, hogy készek vagyunk szeretni azokat, akik teljesen másként, más normák szerint élnek. Elvárás nélkül.

A tiszta, egyszerű szeretetnek azonban nincsenek határai vagy gátjai; ez maga a színtiszta ujjongás, gazdagság, maga a szív illata, aromája, zamata. S csak azért, mert nincs vágy a végső eredményre, még nem jelenti azt, hogy eredménytelenül is végződik majd; többszörösen térül majd meg, hiszen amit adunk, az a tiszta érzés tér vissza hozzánk kamatostól. Nem csak a tihanyi domb, de az egész világ is visszhangoktól hangos hely. Ha mérget küldünk szét, akkor az tér vissza; ha viszont szeretetet, akkor a szeretet térül meg többszörösen. Ez egy teljesen természetes folyamat, még csak gondolkodnunk sem kell ezen. Elég érezni. S vissza is tért.

<… szelídíts meg engem.
– Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a Kis Herceg.
– Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka.
– Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy,
ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz …> ase

 

Alapok. Mint ahogyan a ház épül. Ott kezdődik minden. Kiásni, megépíteni együtt. Bizalmat építeni rá erős falakból. Folyamatosan. Megbocsátani és elengedni a félelmeket. Nehéz. Hogy a viharba ne lenne az. Müller is azt mondja: “A szeretet lényege az együtt..” Megélni a mindennapokat. Logisztikázni az idővel, az energiával, s közben tolerálni, elfogadni, elengedni, kimondani, meghallgatni, kérdezni, csöndben maradni, dühösnek vagy épp fáradtnak lenni, néha félni, kicsit elbújni, megölelni vagy épp rohanni. Senki nem mondta, hogy könnyű. Senki sem tanította, magunknak kell(ett) rájönni, hogyan is működik. Szövetséget építeni, melynek erősek a falai, s nem hatol át rajtuk a sem eső, sem szél, sem hirtelen feltámadt vihar. S ahol nem kísértenek már nap mint nap a múlt árnyai. Néha felbukkannak, de már együtt hagyjuk magunk mögött őket.

S mit kívánok? Még sok hasonló napot, mint az elmúlt háromszázhatvanöt. Minden esőcseppjével és néha égető napsugarával. Elég pont ugyanennyi mindenből, amit eddig kaptunk. Elég, hiszen mi többre vágyhatunk, mint találni valakit, akinek a lelkére bízhatjuk magunkat, s kinek a jelenléte elég ahhoz, hogy tudjuk, merre tartasz, s mire van szükségünk. Aki szól, mikor utat tévesztünk, vagy csak megvárja, míg visszatalálunk. Aki tudja, mire vágyunk. Megdorgál vagy visszajelez. S az is előfordul, hogy szól, elfeledkeztünk valamiről. Megszámlálhatatlan sérülést hozunk magunkkal mindannyian, s keveseknek adatik meg, hogy ezt együtt küszöböljék ki. Azt, hogy együtt tanuljuk meg, mit szükséges másként cselekednünk, hogy előre haladjunk.

Csak úgy.